„Az indexes sztori után nagyon feszült időszak jött, minden szempontból. Negyvenplusz évesen szétesett körülöttem minden, az egész életem. Újra előjöttek a régi reflexek. Fizikai tüneteket kezdtem produkálni, úgyhogy elmentem egy orvoshoz, és kiderült, hogy van egy nagyon erős szociális fóbiám.” Uj Péter sorolni kezdi a példákat. A kisfiú, aki nem mer kimenni a lakásból, mert ha szembejön valaki a lépcsőházban, köszönnie kell. A jól tanuló kis­iskolás, aki konfliktusokba kerül, mert szerepeltetni akarják, de ő nem szeretné. A huszonéves népszabadságos újságíró, amint szorongva elindul a Parlamentbe, a haja derékig ér, a fülében négy-öt fülbevaló, a csuklóján a karkötők a fél alkarját elfoglalják. Az ötvenes férfi, akinek máig pokol, ha valakit fel kell hívnia.

„A humor és az irónia egyfajta menekülőút, hatékony oldása a szorongásnak – mondja. – Tulajdonképpen az újságírás is, ha visszagondolok, öntudatlan terápia volt. Talán így erőltettem, hogy nekem erre van szükségem.”

– Bocs, visszaugrunk az előző kérdésre?
– Nyugodtan. Tudom, hogy a világ legrosszabb interjúalanya vagyok.
Egy pillanatig elgondolkozom, illene-e ezzel vitába szállni, de Uj Péter már folytatja. „Írni is csak azóta tudok, amióta van számítógép. Az írógép nekem nagyon macerás volt, sokszor írtam át a szövegeimet, mert mindig eszembe jut valami: ez így nem érthető, ez így nem elég frappáns, ezt a mondatot a másik elé kéne tenni. Ha kétszer olvasok egy szöveget, szinte biztos, hogy mind a kétszer máshogy írnám le. Nagyon szétesetten gondolkozom, ez élőszóban aztán végképp látszik.”

Részben emiatt is alakul úgy, hogy kétszer is találkozunk, ugyanott, Budaörs távolabbik végén, egy kiülős-kajálós helyen. Bár a közelben lakik, mindkétszer motorral jön, egyenesen az uszodából – néhány éve egy arcüreggyulladás és az azt követő gyomorproblémák miatt behúzta a kéziféket addigi életmódján, a váltás részeként szinte minden délelőtt úszik három kilométert. Először csomag is van nála, most jött meg egy rendelése, egy citromsárga, Sailor márkájú japán töltőtoll, mellé tinta (Diamine Brandy Snap), parfümre emlékeztető üvegben.

Szinte le sem ülünk, a toll már kikerül a dobozból, de eltelik pár perc, mire tényleg kipróbáljuk – én a laikusok lelkesedésével, ő a profi gyűjtők hidegvérével –, és az interjú alatt sokszor a kezébe veszi még. A következő alkalommal töltőtoll nincs, van helyette egy kisméretű bicska, amit percenként vagy tízszer nyit ki és csuk be – az én gondolataimat eltereli, az övéit, úgy tűnik, ez tereli vissza.

A töltőtollak szeretete édesapjától jött. Uj József hiába volt a számítógépes tervezés oktatásának egyik magyarországi úttörője, a kézírást sosem hagyta el. Fiát is noszogatta, hogy tanuljon meg (újra) szépen írni, folyóírással. „Gim­nazistaként nem nagyon hallgattam az apámra, sőt kifejezetten ilyen izé… rebellis típus voltam, de valahogy ez mégis megragadt bennem – mondja. – Volt egy Láng Laci nevű barátom az osztályban, ő diktálta a trendeket. Volt neki egy töltőtolla, így aztán otthon én is elkértem egyet apámtól. Mint kiderült, egy Montblanc volt.” Azóta körülbelül hatvandarabos gyűjteményt hozott össze (huszonöt működő, harminc–negyven nem működő), a kiegészítőkről nem is beszélve. „Tele vagyok otthon tűkkel, mint egy heroinista. Minden injekciós tűt elkérek az oltások után, és azzal töltöm vissza a tintát a patronba, így nem kell konvertert venni.”

Ötéves koráig a Tisza menti Martfűn éltek. Apja az ottani Tisza cipőgyárban dolgozott, a fröccsöntő berendezések tervezőcsoportját vezette. Első emlékei innen vannak: a horgászatok a Tisza-parton, a vezsenyi komp, a mozaikosra száradt folyópart, a mozaikok alatt lévő giliszták, a feliratok a gyár falán. „Aztán volt ott egy rétszerűség, mindig ott vadásztuk a cserebogarakat valamiért. Rengeteg volt. Emlékszem a bukkanóra is, a mezőhéki kanyar után. Meg a szélmalomra Rákóczifalva és Martfű között – az volt még egy nagy szenzáció, bár nem működött már akkor sem, nyilván. Ezek a képek beégtek a fejembe.”

Amikor édesapja 1974-ben munkát kapott a Műszaki Egyetemen, az akkoriban beépülő Budaörsre költöztek. A család élete onnantól szinte észrevétlenül szerveződött az egyetem köré. Péter a műszaki óvodájába járt, az egyetemen keresztül szivárgott be életébe a kosárlabda, öccse, Róbert életébe pedig a síelés (cége, a Sítanoda történetét épp nemrég, az augusztusi számban írtuk meg). Szüleik mindketten atletizáltak, a sport révén ismerkedtek meg, de Péter gyerekkorát nemcsak a sport, hanem mérnök apjának természettudományos érdeklődése is meghatározta. Az általános iskola végéig szinte kizárólag fizikakönyveket olvasott – kivételt csak a horgászkönyvek képeztek –, a gimnáziumban aztán ez teljesen átfordult, kinyílt a világ, jött a kortárs irodalom, jöttek a versek, a töltőtollak és a zene.

„A punkosodásban én egy polgári változat voltam, a fölrúgom a kerti asztalt típusú. Voltak nálam jóval keményebb arcok.” Az élet folytonos egyensúlyozássá vált a megfelelés és a szabadságvágy között, a balhékból jobbára kimaradt, a szülők is csak a bőrdzsekit, a bakancsot és a lemezborítókat látták, de azért nem volt feszültségmentes időszak. „Mellette viszont végig jó tanuló voltam – mondja. – Azzal nem nagyon lehetett vitatkozni.”

Egyértelmű volt, hogy matek-fizika irányba indul tovább, az egyetem előtt azonban még túl kellett esnie a másfél éves sorkatonaság első felvonásán. Az alapkiképzés alatt ismerkedett meg későbbi indexes és 444-es kollégájával, Szily Lászlóval. „Nehéz volt nem észrevenni, mert akkor még sokkal vörösebb volt a haja, úgy nézett ki, mint egy róka – mondja róla Szily. – De a legerőteljesebb vizuális benyomást az utolsó napon tette ránk. A leszerelés napja volt, és relatíve újdonságnak számított, hogy nem katonaruhában kellett hazamenni, hanem be lehetett hozatni civil ruhát. A laktanya művelődési házában gyűltünk össze, több mint fél napon át ott tipródtunk. Kaptunk szendvicseket, és ott volt a laktanya háromtagú zenekara is, akiktől lehetett zenét kérni. Egyszer csak belépett Uj Péter, aki civil ruhának egy letépett ujjú farmerdzsekit hozatott be, valami szűk nadrággal és egy kígyó alakú bicepszkarkötővel – szerintem alumínium volt, de úgy nézett ki, mintha rézből készült volna. Mindenki teljesen odavolt. És Beatricét kért, a Nyolc óra munkát, erre konkrétan emlékszem. Ez egyben a legterhelőbb történet, amit tudok róla.”

Ma már úgy kell összevadászni a fizikusokat, a 80-as évek végén azonban többszörös túljelentkezés volt, Péter maxpontos fizikafelvételijével két ponttal ugrotta meg a ponthatárt az ELTE-re. Ez volt a legmagasabb fokozat, amit elért a magyar oktatásban, jegyzi meg nevetve. Néhány hónap után feltette magának a kérdést, hogy akar-e még öt évig matematikát és fizikát tanulni. „Hát, nem nagyon akartam. Pont jött a rendszerváltás, nyíltak a helyek, hát az úristen se akart bejárni az órákra.” Mégsincs benne nosztalgia, nem szerette ezt az időszakot. „Kifejezetten kellemetlen volt az a feszült, bizonytalan, zaklatott lelkiállapot. Nagyon sok évnek el kellett telnie, amíg annyira nyugvópontra jutott az életem, hogy egy picit magabiztosabbnak éreztem magam. Nem úgy gondolok vissza ezekre az időkre, hogy hú, de fasza volt.”

Könnyű volt irányt téveszteni akkoriban, őt végül az apja terelte vissza. A Népszabadság szerkesztősége gyakornoki programot indított, a felhívást József találta meg az újságban, ő beszélte rá fiát a jelentkezésre. „Mindig megvolt ez a tulajdonsága, a gyerekeimmel is, ha bármi olyasmit érzékelt, ami érdekli őket, rögtön elkezdte feldobni a lehetőségeket. Az én esetemben ez persze jóval feszültebb helyzet volt. Igazából az volt az üzenet, hogy sürgősen csináljak valamit, mert azt látta, hogy azonkívül, hogy eljárok koncertekre meg a kocsmába a haverjaimmal, nem történik más.” Az újságírósdit 1990 áprilisában kezdte el, egész nyáron bejárt a szerkesztőségbe, szeptemberben már eszébe sem jutott visszamenni az egyetemre. A Népszabadságnál Freész Károlyhoz került – mindenki, aki nála tanult, újságíró lett.

Hamar kiderült, hogy az íráshoz van érzéke, tulajdonképpen erről is a gimnáziumi osztálytárs, Láng Laci tehet. Ő volt az, aki a töltőtollak mellett a kortárs irodalom világába is bevezette, Uj Péter az ő kezében látta először Esterházy Kis magyar pornográfiáját. Nem akart lemaradni, megvette hát a könyvet az Írók boltjában, kinyitotta és elolvasta az első mondatot. „Uram, az italja Ön számára!” Arról, hogy ez az öt szó és az azt követő néhány mondat mennyire meghatározóvá vált később, így írt 2016-ban, Esterházy halálakor a 444-en: „És ha nem is értettem még igazán, világos volt, hogy ezek a mondatok valahogy egészen másképpen néznek ki, másképpen hangzanak, léteznek, mint amit eddig irodalomként (az iskolából) ismertem. (…)
Elindultunk, kézenfogva egy szebb jövő felé.”

A Narancsnál ülve nem tűnt újdonságnak, de a Népszabadságnál ő volt az egyetlen, aki így írt, mondja Uj Péter stílusáról Weyer Balázs, az Origo egykori főszerkesztője, aki akkoriban a Magyar Narancsnál dolgozott. „Mindenkinek, aki nem olvasott Magyar Narancsot vagy Esterházyt, ez a stílus új volt – és hát kevesen olvastak Narancsot és Esterházyt. A Népszabadságnál ez radikálisan újító volt. A mai stílusa is hasonló, de mára kialakult egy sokkal egyénibb hangja, ami már a védjegyévé vált. Ma persze a terület, a kontextus is más, amin belül megjelenik, a Népszabadságnál még kilógott, azóta viszont felépített a stílusa köré egy felületet és egy csapatot.”

Péter egy-két év múlva már szerkesztett, 1995-ben pedig elindult publicisztikai rovata, a Szerda, és maradt is huszonegy éven át, azután is, hogy átigazolt az Indexhez. Közben összejött az újságíróstúdióból megismert Féderer Ágnessel, 1992-ben megszületett fiuk, Bence. „Nagyjából onnantól én viszonylag sikeres újságírónak számítottam. Lett egy gyerekünk, tudtam venni lakást, megvolt a pályám, mentem, csináltam az újságot. Tehát ez a fajta bizonytalanság véget ért. Persze utólag tudom, hogy még nagyon sok minden hátra volt.”

Apja révén már a 80-as években köze lett a számítógépekhez – a Commodore 64 elérhetetlen álomnak bizonyult, de a VIC-20 nem. Hamar megtanult programozni, és bár mélyebben sosem érdekelte, arra mindenesetre jó volt, hogy amikor a 90-es években berobbant a számítástechnika, hozzá tudott szólni. A Népszabadságnál benne volt abban a szakmai csapatban, amelyik felállította az első digitális rendszert a 90-es évek közepén, de otthon már jóval korábban, 90-ben is volt számítógépe. Fizetésének jelentős részét költötte számítógépekre, hang- és videókártyára. „Pedig szegény gyerek addigra már megszületett… Ez volt a fő hobbim, és mellesleg néha ott írtam meg a cikkeket is.”

Másik hobbija, a kosárlabda miatt rendszeresen lenyúlta az amerikai lapokat a külpolitikai újságíróktól, ezekből hámozta ki, hogy „valami nagyon nagy dolog készülődik”, minden a digitális forradalomról szólt. Fél füllel hallotta, hogy Magyarországon is alakul egy magazin, Nyírő András történész-szociológus vezetésével, amit erre húznak fel. A szokásos tempójával hónapokig halogatta, hogy felvegye velük a kapcsolatot, míg egy nap csörgött a telefon. Nyírő volt az, felfigyelt a Népszabadság „Ma nem…” rovatára, ahová Péter is rendszeresen írt, és elhívta, hogy írjon az alakuló CD-ROM-os újságba.

Az ABCD Interaktív Magazin 94 májusában indult el, nagyjából ebből a kapcsolatrendszerből – Gerényi Gábor, Barczi Imre – alakult ki az Index elődje, az Internetto egy évvel később. Az Internetto egyedülálló projekt volt, az első olyan professzionálisnak tekinthető online újságszerűség Magyarországon, sőt a régióban, ahol független, nem nyomtatott újságtól vagy televíziótól „levált” szerkesztőség készített tartalmat.

A projektben Uj Péter kezdettől részt vett, de közben írt tovább a Népszabadságnak, rádióműsort vezetett, szerkesztett a Hócipőnél is, volt, hogy egyszerre három-négy helyen dolgozott. A fordulópontot 1998 hozta el. Akkorra már látszott, hogy az Internetto nem fog tudni működni az ABCD-t kiadó számítástechnikai multi, az IDG keretein belül. Úgy döntöttek, belevágnak valami újba, új néven. „Ment a tökölés, lent a Maros Sörözőben – mindig oda jártunk –, hogy mi legyen a nevünk. Azt gondoltuk, az Internetto akkora brand, hogy muszáj megtartanunk. Közeledett a sajtótájékoztató napja, Nyírő még mindig tipródott, hogy mi legyen a név. És akkor mondtam neki, erre világosan emlékszem: hát figyelj, András, ezt egy évvel ezelőtt kitaláltad. Index. Ennél jobb nevet nem fogsz találni.”

Az Index 1999-ben indult el, Uj Péter 2000 januárjában jött el a Népszabadságtól. „Úgy gondoltam, ebből lehet egy nagy sztori. Tulajdonosok voltunk tíz százalékkal, bizonyos pillanatokban azért úgy tűnt, tíz-, húsz-, harminc-, akár százmillió forintot is lehet ezen keresni, ami akkor nekem egy értelmezhetetlen összeg volt.” Eredetileg kollektív vezetést terveztek, azt gondolta, harmincévesen az ember ne legyen főszerkesztő. Fél év múlva mégis az lett, miután belátták, hogy ez a struktúra nem működik – és az is maradt 2011-es távozásáig.

„Eljött az a pillanat, amire nem hogy nem vártam soha, de igazán még fogadni sem mertem volna rá, hogy eljön valaha: távozom az Index szerkesztőségéből.” Búcsúemailjében a távozás okáról annyit írt, „csak”, azóta lehet tudni, hogy az akkori tulajdonossal, Spéder Zoltánnal (Csányi Sándor OTP-vezér korábbi jobbkezével, ebben az időben már vetélytársával, az FHB csoportot építő exbankárral és médiatulajdonossal – a szerk.) való konfliktusok és az egyre erősödő politikai befolyás miatt állt fel.

„Az Index, az a 444. Nekem a kettő, az egy – mondja ma az elválásról. – A történet szomorú része az, hogy ott kellett hagyni ezt az egészet, és újból, a nulláról elkezdeni. Amikor eljöttem az Indextől, azért az nagyon nagy sokk volt. Évekig tartott felállni belőle, főleg, amikor elkezdtem már érezni, hogy nem lesz olyan egyszerű valami újat fölhúzni. Nagyon sokáig úgy tűnt, lehet, hogy el sem tud indulni a 444. 2011 és 2013 között már annyira regresszív volt a rendszer, hogy mindenki érezte, hogy hát, nem olyan nagyon jó ötlet, ha én ezeknek a csávóknak pénzt adok.” Egy évvel az indulás után a 444-et kiadó Magyar Jeti Zrt.-be beszállt egy amerikai befektetési alap, a Digital News Ventures, nagyjából húszszázalékos tulajdonrésszel.

Nem tartja magát jó vezetőnek (inkább kifejezetten rossznak), képtelen a dolgokat kézben tartani, a pénzügyekről nem is beszélve. Szily szerint is már-már parodisztikusan antivezető, retteg a határozott döntésektől, és ritka, hogy teljesen egyértelműen kimond valamit. „Ha bárkit érdekelne egy újságírós paródiafilm, akkor sok tekintetben tökéletes főszereplő lenne. De közben mégis meg tudott honosítani egy nemlétező dolgot Magyarországon, és létrejött egy nagyméretű, nyereséges hír­újság, ami a legkülönbözőbb tulajdonosok között is meg tudja tartani a függetlenségét, és ami egy idő múlva egy adott ország médiapiacán, akármilyen kicsi is legyen, domináns pozícióba került. Ez nem jöhetett volna létre, ha Péternek nincs valami, számomra is kicsit nehezen megfejthető, de mégiscsak egyértelműen létező képessége. Erre persze lehet azt mondani, hogy a kivételes médiahelyzetnek volt köszönhető, épp összerogyott a print média, és jött az internet. De amikor már rég elmúlt a kegyelmi pillanat, megcsinálta még egyszer. Ott álltak tizennyolcan, minimál dellával, egy rendkívül ellenséges politikai környezetben, ami a gazdasági működtetésre is erős hatással volt.”

Hogy Uj Péter az alapvető szkilljeivel (vagy azok ellenére) hogyan képes mégis vezetőként működni, arra Szily is csak tippelni tud. „De ha fejtegetjük a titkát, nem szabad alábecsülni, hogy mindig vicces volt. Önmagában viccekkel nem lehet semmit megnyerni, de mégiscsak rohadt fontos, hogy általában úgy érdemes létezni, hogy az ember inkább szórakozik, mint nem. Minél nyomasztóbb dolgok történnek, annál inkább. Röhögni – na, azt mindig lehetett.”

„Hosszú távon nagymértékben hatott a magyar újságírásra, amit ő csinál – mondja róla Weyer. – Sosem dolgoztunk együtt, de sokakkal dolgoztunk már együtt mind a ketten. Ennyi idő után egyértelmű, hogy nagyon jól tud csapatot építeni. Jól válogatja össze az embereket, és ragaszkodnak hozzá, bárhol van. Egyszer valakinek kijöhet egy ilyen lépés, de neki már másodszor jött össze. Ennek valószínűleg köze van ahhoz, hogy van egy erős egyéni karaktere, egy nagyon karakteres kisugárzása, ami az írásában is megjelenik.”

„Hosszútávfutó vagyok. Ha elkezdek valamit csinálni, és már elhiszem, hogy megy, akkor csinálom. Ezért úszom ezeket a kurva háromezer métereket is. Mikor Spéder idején a legmélyebb ponton voltunk, amikor már tényleg tudtam, hogy ennek vége van, végig az járt a fejemben, hogy én még akkor is ezt fogom csinálni, valamilyen formában, ezen a médiapiacon, amikor ez a csávó már sehol nem lesz. Igazam lett – és sokszor lett így igazam. Tudtam, hogy én még tudok újságot csinálni, és akarok is. Persze, lehet, hogy nem lesz könnyű összerakni, meg nem biztos, hogy minden ötlet jól fog elsülni, vagy akkorát fog ütni. Nincs végtelen önbizalmam, nem vagyok ez a típus. De egy idő után kezdtem elhinni, hogy működni fog. Már van bennem annyi, hogy azt mondjam: oké, persze, most válság van… de nézzük meg, mi lesz tíz év múlva.”