Még álltak az utcai telefonfülkék a pesti József Nádor téren, amikor Jádi Németh Andrea, a frissen végzett jogász megcélozta első állását. Nem volt klasszikus hirdetés, egy évfolyamtársa elejtett megjegyzéséből tudta meg, hogy a Malév jogi osztálya embert keres, fellapozta hát a vállalat számát a nyilvános fülke telefonkönyvéből, és bejelentkezett. Másnap interjúra ment, harmadnapra övé volt az állás – filmszerű jelenet, receptje, ki tudja, talán ma is másolható, holott alig van már telefonfülke, Malév meg egyáltalán nincs.

„Beléptem az egyetem kapuján, és úgy éreztem, hogy ez az én világom” – kezdi Andrea, miért fogta meg a jogi pálya, pedig otthonról inkább a violinkulcsok, semmint a paragrafusok szeretetét hozta. Zenészcsaládba született, ehhez édesapjának antikváriuma még hozzátett egy adag humán érdeklődést, ő viszont azt mondja, kevés izgalmasabb és színesebb dolog van a világon, mint a jogi eseteké. „Nem a paragrafusokat látom, az csak a gyurma, amivel dolgozunk, emberek vannak, élethelyzetek, szituációk, problémák, mindig újak, mindig mások, amiket meg kell oldani.”

Mindezt jó ideje a nevét viselő ügyvédi iroda élén teszi, versenyjoggal, vállalati tranzakciókkal, felvásárlásokkal, peres ügyekkel, vitarendezéssel foglalkozik. Szinte mindig nemzetközi ügyekkel, egyrészt mert „minél nagyobb egy cég, annál nagyobbak és izgalmasabbak a problémák is”, másrészt mert irodája is egy nemzetközi irodalánc laza tagja. A bpv Jádi Németh ügyvédi irodának csupa olyan városban vannak társirodái, amelyek ezzel a három kezdőbetűvel leírhatók (Bukarest, Brüsszel, Baden, Pozsony, Prága és Bécs, utóbbiból jön a v, mint Vienna). Ez persze nem a szójáték kedvéért alakult így, hanem mert az érintett országokkal sok a közös ügy, mély a – k.u.k. időkből is gyökerező – közös múlt, és a nemzetközi vállalatok régiós érdekeltségei révén élő a jelen.

Az első húszban
„Valahol az első húszban, azon húsz iroda között, amelyik egyformán magas szakmai szintet visz” – mondja Andrea, hogy mégis hol helyezzem el őket a hazai ügyvédi irodák piacán, amit e tekintetben nem a legnagyobb transzparencia jellemez. A szakma diszkréciója ugyanis nemcsak a konkrét jogi eseteket és főleg azok izgalmas részleteit óvó titoktartásban nyilvánul meg, de abban is, hogy az ügyvédi irodák megtehetik, hogy működésük alapvető számait ne tegyék elérhetővé.

Nem a paragrafusokat látom, az csak a gyurma, amivel dolgozunk, emberek vannak, élethelyzetek, szituációk, problémák, mindig újak, mindig mások, amiket meg kell oldani.

Szemben az általános üzleti gyakorlattal, itt nem tudható, kinek mekkora bevétele és nyeresége van, kik a legnagyobbak, miként gazdálkodnak – ezen a kivételes helyzeten egyszer hozott változást egy átmeneti törvénymódosítás, de annyira szíven ütötte az ügyvédeket, hogy még azelőtt kilobbizták a visszavonását, hogy mindenki közölte volna a számait.
Mindenesetre ma is az akkori (2014-es) pénzügyi adatok adják az egyetlen fogódzót legalább a top 10 hazai irodáról azok közül, akik egyáltalán teljesítették a törvényi kötelezettséget: a rangsort az akkori állapotok alapján kis különbséggel a DLA Piper és az Oppenheim vezette évi kétmilliárd forint feletti bevétellel, míg szűk 800 millió forinttal a Siegler Ügyvédi Iroda állt a tizedik helyen.

„Ez bizalmi dolog, muszáj adni hozzá a nevet és az arcot” – mondja Andrea, miért viseli szinte minden hazai ügyvédi iroda a partnerek nevét.

Andrea irodája akkor nem volt az első tízben, de hogy most nem lehet nagyon messze az egyébként elég szétaprózódott piac, a több mint 5500 irodát felsorakoztató hazai mezőny élbolyától, arra nemzetközi beágyazottsága mellett más jelek is utalnak. Például, hogy a cseh társirodával együtt kötött felelősségbiztosításuk éves fedezete húszmillió euró (nagyjából hétmilliárd forint), ami azért sejtet valamit az általuk vitt ügyek súlyából. De az is jelzésértékű, hogy tizenöt fős csapatuk (közülük már öt partner) néhány évvel ezelőttig a Vörösmarty téren, most a Bazilika szomszédságában – a főváros legdrágább utcáinak egyikén – tart fenn irodát elegáns recepcióval és tágas tárgyalóval.

Itt ülünk le beszélgetni, és miután végigvesszük Andrea karrierjének okosan egymásra épített lépcsőit, oda lyukadunk ki, hogy úgy irányít sok éve sok embert, hogy nem is akart vezető lenni. „Most is azt gondolom, hogy inkluzív vezető vagyok, és inkább az izgalmas problémák érdekelnek, és a társak motiválnak, akikkel jól lehet együtt haladni. És legalább ilyen fontos, hogy a munkámat össze tudjam egyeztetni a nekem társadalmilag fontos dolgokkal.”

11 592 ügyvéd
5593 ügyvédi iroda
3086 jogtanácsos
2253 ügyvédjelölt
472 jogi előadó
424 alkalmazott ügyvéd
148 ügyvédi irodaközösség
97 ügyvédasszisztens
59 európai közösségi jogász

Forrás: Magyar Ügyvédi Kamara

Utóbbiból elég sok van: évek óta az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) felügyelőbizottsági elnöke, a harvardi alumnusok közösségi életét szervező magyarországi Harvard Club elnöke, emellett kuratóriumi tagként segíti a beteg gyerekek kívánságát teljesítő Csodalámpa Alapítványt és a Budapesti Vonósok Kamarazenekart, de közben tanít a Corvinus Egyetemen is.

„Elkötelezi magát néhány ügy mellett, és azokat a szívében hordozza, de nem olyan, aki túlvállalja magát az esetleges logók vagy plecsnik miatt, és közben nem teljesít – mondja Benkő Vilmos, milyen embernek ismerte meg Andreát, amikor az AmCham igazgatóságában dolgoztak (ahogy ő mondja, „szolgáltak” együtt). – Hű társam volt, amit ígért, megtett. Amikor nehezebb ügyek voltak, nem hátrált meg, tökösen (ilyet lehet mondani?) beleállt, és végigcsinálta vitathatatlan profizmussal. Nem véletlenül sikeres – kitartó.”
Amiket Vilmos említ, azok inkább a puha készségek, semmint a száraz és alapos tárgyi tudás, és Andrea is legalább olyan fontosnak tartja soft skilljeit, mint például a joganyag ismeretét. Ettől persze az sem kevésbé értékes, amit Arthur Braun, a prágai társiroda vezető partnere is mond, hogy „Andrea tökéletesen háromnyelvű ügyvéd”, és erről egyébként papírja is van (a New York-i ügyvédi kamarának is tagja, és elvileg Amerikában is praktizálhatna), de vannak dolgok, amiket az ember nem azért értékel, mert ötösre vizsgázott belőlük.

Amit a Harvardon sem tanítanak
Mark McCormack amerikai ügyvéd, sportmenedzser és író Amit a Harvardon sem tanítanak című könyve tizenévesen került Andrea kezébe. Onnantól motoszkált benne az amerikai álom, amit aztán a már emlegetett malévos években egy Fulbright-ösztöndíjjal hamar ki is pipálhatott volna. Az ösztöndíjat megnyerte (ráadásul kiemelt kutatói ösztöndíjra jelölték), mégsem ment minden a legsimábban. A kilencvenes évek közepén járunk, és a Clinton-adminisztráció által beterjesztett költségvetést addig húzták-vonták, mire a végén épp a nélkül a sor nélkül fogadták el, amelyik Andrea tanulmányait (is) fedezte volna.

Némi dactól is fűtve aztán felvételizett a körülbelül két legerősebb amerikai egyetem posztgraduális jogi képzésére, a Yale-re és a Harvardra, közben férjhez ment, és egy héttel azután, hogy megtudta, babát vár, érkezett a levél, hogy várják a Harvardon. „Biztos van egy másik Harvard, és engem oda vettek fel” – mondja Andrea, mit gondolt először a feladó láttán. Aztán meg azt: „Ha ki se jutok, akkor is fantasztikus, hogy kaptam egy ilyen levelet.” De persze kijutott, és tényleg arra a Harvardra, csak a szülés miatt egy év halasztással. Azóta is úgy érzi, hogy azok a bizonyos soft skillek nagy részben ott kezdtek ráragadni.

Problémalátás, szintetizálás, a rendezett, feszes gondolkodás képessége – ezek olyasmik, amiket a harvardi iskolának köszön, és főleg annak, ahogyan átadták a tudást. „Nem lehetett nem bevonódni, mert mindenkit mindig kérdeztek, és vitára ösztönöztek, közben belénk oltották, hogy rossz válasz nincs, csak olyan, ami mellett nem tudunk érvelni.”

A jogászi, ügyvédi gyakorlatra Andrea mindezt valahogy úgy fordítja le, mint egy matematikai dilemmát. „Felírod az adatokat, kitalálod az egyenletet rá, hogy lásd, mit akarsz megoldani, aztán levezeted, és kijön az eredmény. Nem vonsz le következtetést túl korán, nem kevered össze a kérdésfeltevést az érveléssel, és legalább annyi energiát beleteszel abba, hogy összeszedd a tényállást, mint abba, ahogy érvelsz mellette vagy ellene. És ha érezni a belerakott munkát és a gondolkodást, az már nagyon rossz nem lehet” – mondja, és ennek alapján kicsit jobban értem, amikor arról beszél, hogy jogászkodni is rengetegféleképpen lehet, és minden ügyvédnek megvan a maga stílusa.

Az övé valami olyasmi – és ezt Astrid Ablasser, a bécsi társiroda vezető partnere írja le így –, hogy „éleslátás és empátia”: rá kell hangolódni az ügyfelekre, az ő fejükkel kell gondolkodni, és meg kell találni velük a hangot. „Mert mindig az ügyfél dönt, de olyan helyzetbe kell hozni, hogy tudjon dönteni – mondja Andrea –, nála legyen minden információ, tanács, és biztosnak kell lennünk benne, hogy érti a nyelvet, amit beszélünk.”

Én akartam a legjobban
A Harvard és a saját iroda között volt még egy izgalmas, tíz évig tartó állomás. A Haarmann Hemmelrath jogi iroda neve ma már nem sokat mond, de a 90-es évek közepén egy villámgyorsan felívelő globális lánc volt ügyvédekkel, adótanácsadókkal, könyvvizsgálókkal Londontól Moszkván át Tokióig, a 2000-es évekre körülbelül ezer emberrel és olyan nagy ügyekkel, mint például a Vodafone és a Mannesmann – ellenséges felvásárlásnak induló, majd barátságos vállalategyesítéssé szelídülő – fúziója volt.

Nem lehetett nem bevonódni, mert mindenkit mindig kérdeztek, és vitára ösztönöztek, közben belénk oltották, hogy rossz válasz nincs, csak olyan, ami mellett nem tudunk érvelni.

Andrea New Yorkban ismerte meg a német alapítókat, és lett a budapesti iroda egyik partnere egészen 2006-ig, amíg a globális lánc darabjaira nem hullott. „Túl gyorsan nőtt túl nagyra, belső rendje nem bírta ezt követni – mondja Andrea, mi történt, és hogy hogy vezetett mindez oda, hogy végül irodát és mellé egy újabb nemzetközi irodaláncot alapított. – De nagyon erős volt bennem a vágy, hogy megőrizzük azt, amit addig elértünk, hogy onnan folytassuk, ahol színvonalban, árakban, fizetésben, munkákban tartottunk.”

Így jöttek létre a Haarmann Hemmelrath romjain a bpv Jádi Németh és regionális társirodái, ami – és az a tény, hogy már tizenöt éve működnek és bővülnek – a prágai bpv partnere szerint Andrea „harcos” énjének bizonyítéka. Ő is valami hasonlót mond, amikor a tavaly elhunyt Benedek Tibor híres mondását idézi: „én akartam a legjobban”.

De nem ez az egyetlen terület, ahol elszántan csinálja, amit akar. Az exharvardosok közösségét is évek óta építi a magyarországi Harvard Club élén („mert intellektuálisan tölti az embert”), és miután két éve elvégzett egy üzleti mesterprogramot is Oxfordban, néhány hónapja alapított egy céget Londonban. Octopus nevű vállalkozása úgynevezett destination management company: elsősorban alumnustalálkozókat szervez nemcsak a Harvardon végzetteknek, de bármely más posztegyetemi közösségnek, és akár zenei menedzsmenttel és kulturális programok szervezésével is foglalkozik majd – rendes poliphoz illően sokfelé elágazhat a tevékenysége.

Ahogy Andrea további tervei is. Mivel már kisebbik lánya is egyetemista, megint azt fontolgatja, hogy jó lenne elvonulni néhány hónapra kutatni valamit a világ valamelyik jó egyetemén. „Mert ha az ember tanul, akkor mindig lelassul az idő, és más dimenzióba kerülsz.” Öt év múlva pedig azt is szeretné elmondani magáról, hogy megjárta az Antarktiszt, és pingvineket számolgatott. (Komolyan mondja.)