Zombori Zsolt tizenkilenc évnyi McDonald’s-menedzseri tapasztalatát fektette a családi kézműves hamburgerezőbe, de nem áll meg Nagykőrösön. Épp franchise-partnereket és befektetőket keres.
Mikor filmekben vagy sorozatokban tör ki világméretű katasztrófa, az amerikai metropoliszok utcáit vérszomjas zombik lepik el, hogy az emberiség túlélésének záloga tuti valami meghasonlott, morcos harcos legyen, aki szép szó és tudományos módszertan helyett anyázással és pisztollyal kel a maradék túlélők védelmére. Ehhez képest a valódi pandémia többhetes bezártságot és többnyire passzív megoldást hozott, a harc élvonalában gondosan fertőtlenített kezeslábast viselő, naphosszat a vírust vizsgáló és a lehetséges gyógyszert kereső kutatókkal. Ők lettek a júniusi Forbes Next melléklet hősei: köpeny helyett inget viselnek, szuperképességek hiányában pedig agyukat használják arra, hogy emberek milliárdjainak érdekében cselekedve megállítsák a vírust.
Ebben a küzdelemben senki sincs egyedül, a versengés háttérbe szorul, a közös munka gyümölcse pedig a jövő homályába vész. Utóbbi azonban sem az országszerte ismertté vált pécsi kutatócsoportot, sem a magyar állam által is támogatott gyógyszerkutató konzorcium ötletgazdáját nem kedvetleníti el. Jómagam, aki az otthon biztonságából követtem a koronavírus-járvány körüli eseményeket, minden résztvevőt ámulattal hallgattam, hisz egész más a frontvonal tudósainak szembesülni a vírus valóságával, mint a tévében vagy az interneten találkozni mindenféle videókkal, hírekkel. És akkor a sok fárasztó konteót és megmondóembert ne is említsem – az ismerősi körömben is többször felcsendült a „nade influenzában többen meghaltak” mantra, felidézve bennem Kacskovics professzor keserű megjegyzését, miszerint mára mindenki virológus szakemberré változott.
A Forbes Nextben elmondott sztorik talán segítenek tisztábban látni a helyzetet. Kiderül, mire elég a kormány támogatása. Az is, hogyan lesz egy sokéves kutatásból hirtelen a vakcinagyártás potenciális csodafegyvere. És a kutatók életébe is betekintést nyerünk, hiszen közösségi távolságtartás ide, gumikesztyűbe dudálás oda, ezek az emberek nap mint nap veszedelmes vírusok és baktériumok közelében töltik az idejüket; többet viszont nem mondok, azt hiszem, Bánlaki D. Stella és Fekete Emese cikkei magukért beszélnek. Akárcsak Bagi László összeállítása arról, milyen állatokat eszünk szerte bolygónkon úgy, hogy bár ne tennénk.
Elindultak, hogy teszteljék az emberekbe vetett hitüket, és indítottak egy blogot, hogy a család és a barátok egy helyen olvashassák, mi történik velük. Kocsis Dóra és Németh Edvárd, a Talpalatnyi történetek blog mögötti házaspár muszlim és baptista családoknál, meleg házaspárnál, nepáli környezetvédőknél szállt meg. Egy év alatt az emberszeretetük csak erősebb lett, de nem tudták nem észrevenni, milyen groteszk elváltozást okozott a fogyasztás sürgetése a Rosario-szigeteken, Nepálban vagy épp La Pazban.
Több órája stoppoltak, hogy lejussanak a montenegrói tengerpartra, amikor elhúzott mellettük egy Porsche terepjáró, két gyorsasági motorral az utánfutóján. „Ilyen autóval sosem vesznek fel” – sóhajtott kimerülten Dóri, mire a sofőr mintha csak meghallotta volna, megállt, visszafordult, és egészen a tengerpartig vitte őket. A többórás úton Dóri és Edvárd mesélt a német sofőrnek az akkor már zero waste utazásukról, aki aztán a benzinkúti kávészünetben műanyag keverőpálca és egyadagos csomagolt cukor helyett kanalat és kimérős cukrot kért. „Mostantól figyelni fogok erre” – mondta nekik.
Friss házasként indultak el egyéves, világ körüli „nászútjukra” 2014-ben. A diploma megszerzése után úgy döntöttek, hogy egy időre Skóciába mennek dolgozni, és az ott megspórolt pénzből bejárják a világot. Egy hónapot töltöttek az USA-ban és Mexikóban, egy hónapot Új-Zélandon, a Cook-szigeteken, Ausztráliában, három hónapot Délkelet-Ázsiában, egy hónapot Kínában, Nepálban és két hónapot Indiában – általában a turistavízum szabta a határidőket.
A couchsurfing szállásoknál szinte kötelező figyelem és történetmesélés viszont nemcsak a sokszínűség jó oldalát mutatta meg nekik, hanem azt is, milyen hatása van a nyugati világ életmódjának, a felelőtlen tömegturizmusnak egy távoli ország ökoszisztémájára és az ottani családok életére.
Érthető, hogy nehéz itthon az olvadó jégtáblákhoz és a veszélyeztetett orángutánokhoz kapcsolódni, mikor azt látjuk, hogy Magyarországon nyitva van a bolt, és folyik a csapból víz.
„Miért várjuk el Thaiföldön, hogy legyen angol reggeli, ha ott csípős sült rizst esznek reggelire? Elhitettük velük, hogy arra kell vágyakozni, amiben mi élünk, és amiben ők élnek az fejletlen életmód” – mondja Dóri. Ázsia-szerte tengerpartok voltak lezárva és veszélyesnek nyilvánítva a szeméthegyek fertőzésveszélye miatt, Thaiföldön külön sor állt a drogériákban az arcfehérítői krémekért, amivel a helyiek a fejlettség mintaképének gondolt nyugati emberre hasonlíthattak.
Az ilyen torz képek égették az agyukba a környezetvédelem és a fenntarthatóság fontosságát: hulladékmentes életre törekednek. „Hajlamosak vagyunk elítélni a peremországokat a szeméttől úszó folyók miatt, pedig a mi pazarló nyugati életmódunkkal sokkal több szemetet termelünk, csak a háztartásainkban van egy mágikus cilinder, ami eltünteti ennek nyomait a szemünk elől” – fejti ki Edvárd, miért fontos szerinte az örök fejlődés illúziója helyett önként vállalni az életmódváltást.
Történeteiken keresztül mutatnák meg, hogy eljön az a pont, amikor a döntést nem magunktól fogjuk meghozni. Nem egy helyen ezen már túl vannak: Dóri és Edvárd a 2016-os nagy vízválság idején Bolívia legnagyobb városában, La Pazban járt. Szállásadó családjuk mesélte nekik, hogy többször is volt arrafelé vízháború. A gleccserek olvadása és a szabályozatlan bányászat miatt ma már az év fele telik úgy, hogy heti három napon, három órára van folyóvíz.
Dóri és Edvárd is szembesültek azzal, hogy napi két liter vízből is megoldható a tisztálkodás, de az már olyan életmód, amit önként senki sem választana. „Érthető, hogy nehéz itthon az olvadó jégtáblákhoz és a veszélyeztetett orángutánokhoz kapcsolódni, mikor azt látjuk, hogy Magyarországon nyitva van a bolt, és folyik a csapból víz. Könnyen úgy érezhetjük, hogy mind távol történik tőlünk, és nincs közünk hozzá. Pedig minden egyes vásárlásunkkal szavazunk, hogy fenntartjuk-e a jelenlegi rendszert.”
Mielőtt Talpalatnyi történetekké váltak, E. és D. utazása címen, szigorúan taktikai indokkal írtak útinaplót, hogy a rokonok és a barátok egy helyen olvashassák. „Kábé egy év után vettük észre, hogy van egyáltalán olyan menüpont, hogy statisztika” – nevet Dóri. Volt olyan nap, ami 9500 látogatót mutatott. Ekkor látták, hogy van kihez szólniuk azzal, hogy dokumentálják, hogyan válnak hulladékmentessé. A fogadalom az utazásaikat is megváltoztatta, 2017-ben tíznapos balkáni utazásukon, ahol a Porsche-sofőrrel is találkoztak – elhatározták, hogy ha már itthon ilyen jól megy, megnézik, lehet-e szemét nélkül utazni. „Elbuktunk” – mosolyog Edvárd. Tíz nap alatt 45 gramm szemetük lett, a vonat- és buszjegyeket nem tudták elkerülni.
A hulladékmentességet sokan fekete öves kategóriának tekintik, pedig Kelet-Közép-Európában sokkal könnyebb csomagolás nélküli termékekhez jutni, mint Nyugat-Európában, ahol a piacozás már a Z generáció és a városi értelmiség kiváltságává vált. Itthon még mindig olcsóbb helyi idénytermékeket vásárolni piacon, mint boltban.
„Ezt a pillanatot lenne jó megragadni és lerövidíteni az ellátási láncokat, amíg nem függünk teljesen a hosszú, távoli és energiaigényes ellátású rendszerektől. A lehetőségeink megvannak, csak a gondolkodásmódunkat kell megváltoztatni.”
2015 óta adnak elő fesztiválokon, iskolákban, cégeknél, a blogra csak a közelmúltban kezdtek el márkaként gondolni és építeni azt. Szinte minden tartalmukat a hulladékmentesség és a zöld életmód szemüvegén keresztül készítik. Időnként még mindig útra kelnek, csak épp felkerült a tudásmegosztás a mehetnékjük okai közé. Elmentek Ukrajna első csomagolásmentes boltjába és az új-mexikói Earthship önellátó házaiba is. „Mi már nem tudjuk, milyen volt Európa a modern fogyasztói berendezkedés előtt, de egy utazás abban is segít, hogy láthatod egymás mellett a két világot.”
Megmaradnak történetmesélőknek, de kampányokat, fesztivált szerveznek a fenntarthatóság szellemében, és képezik magukat a témában. Dóri épp egy különleges könyvön dolgozik, Edvárd pedig a két kezével újítja fel jövőbeli családi házukat. Ha az egyszer kész lesz, kezdene valamit az építőipar pazarlásaival: érdekli, hogyan lehet minimalizálni a hulladékot az építkezéseken.
Hosszú a „nálunk világhíres” magyar emberek listája. Máté Bencetermészetfotós nincs rajta. Szakmájában a csúcsra ért, sokszorosan díjazott képeit még azok is ismerik, akiket csak mérsékelten érdekel az uráli baglyok vagy épp a leveleket cipelő erdei hangyák élete. Szüntelenül újít, trükkjeit mindig megosztja másokkal, de a fanatizmust nem lehet tanítani. A semmiből indult, mégis szívesen ad. Antiüzletember, aki jól bánik a pénzzel. Egyetemszökevény, aki ma már gyerekeket oktat. Egy szabad ember, aki tényleg csak azt csinálja, amit szeret.
A koronavírus-járvány napról napra, óráról órára átalakítja a gazdaságot. Valami jobb, korrektebb, okosabb születik, méghozzá most azonnal – írja az amerikai forbes vezető szerkesztője.
Amikor vége lesz a járványnak, ott lesznek a legnagyobbak között, ígéri. Erdélyi Barna látta a vállalat fénykorát és mélypontját is, most ő teszi rendbe a magyar logisztika csúcscégét, miután egy iparági nagyágyúnak beletört a bicskája. A Waberer’s International új vezérigazgatója a Forbesnak beszél először terveiről.
Az áprilisi nagy szakadás után lassú kilábalás kezdődött májusban a világgazdaságban, és júniusban sem állt le. De a folytatás teljesen bizonytalan. Magyarország a koronaválságot is unortodox módon kezeli, az eredmény hamarosan magáért beszél majd. A Forbes negyedéves makroösszefoglalója.
Azonnali leállás, pontos helymeghatározás, kármentés, pillanatok alatt új fejlesztések, versenyfutás az idővel, miközben mindenkinek irány haza távmunkára – nagyon kemény, egyben igen izgalmas két hónapon vannak túl a magyar vállalkozások. Négy olyan cég vezetője mesélt friss élményeiről, akinek a sztoriját az elmúlt években megírtuk a Forbesban.