Szuperhősök nélkül

Mikor filmekben vagy sorozatokban tör ki világméretű katasztrófa, az amerikai metropoliszok utcáit vérszomjas zombik lepik el, hogy az emberiség túlélésének záloga tuti valami meghasonlott, morcos harcos legyen, aki szép szó és tudományos módszertan helyett anyázással és pisztollyal kel a maradék túlélők védelmére. Ehhez képest a valódi pandémia többhetes bezártságot és többnyire passzív megoldást hozott, a harc élvonalában gondosan fertőtlenített kezeslábast viselő, naphosszat a vírust vizsgáló és a lehetséges gyógyszert kereső kutatókkal. Ők lettek a júniusi Forbes Next melléklet hősei: köpeny helyett inget viselnek, szuperképességek hiányában pedig agyukat használják arra, hogy emberek milliárdjainak érdekében cselekedve megállítsák a vírust.

Ebben a küzdelemben senki sincs egyedül, a versengés háttérbe szorul, a közös munka gyümölcse pedig a jövő homályába vész. Utóbbi azonban sem az országszerte ismertté vált pécsi kutatócsoportot, sem a magyar állam által is támogatott gyógyszerkutató konzorcium ötletgazdáját nem kedvetleníti el. Jómagam, aki az otthon biztonságából követtem a koronavírus-járvány körüli eseményeket, minden résztvevőt ámulattal hallgattam, hisz egész más a frontvonal tudósainak szembesülni a vírus valóságával, mint a tévében vagy az interneten találkozni mindenféle videókkal, hírekkel. És akkor a sok fárasztó konteót és megmondóembert ne is említsem – az ismerősi körömben is többször felcsendült a „nade influenzában többen meghaltak” mantra, felidézve bennem Kacskovics professzor keserű megjegyzését, miszerint mára mindenki virológus szakemberré változott.

A Forbes Nextben elmondott sztorik talán segítenek tisztábban látni a helyzetet. Kiderül, mire elég a kormány támogatása. Az is, hogyan lesz egy sokéves kutatásból hirtelen a vakcinagyártás potenciális csodafegyvere. És a kutatók életébe is betekintést nyerünk, hiszen közösségi távolságtartás ide, gumikesztyűbe dudálás oda, ezek az emberek nap mint nap veszedelmes vírusok és baktériumok közelében töltik az idejüket; többet viszont nem mondok, azt hiszem, Bánlaki D. Stella és Fekete Emese cikkei magukért beszélnek. Akárcsak Bagi László összeállítása arról, milyen állatokat eszünk szerte bolygónkon úgy, hogy bár ne tennénk.