„Relaxírozzon nyugodtan und nézze das villogó fényeket” – nem tökéletes a fordításom, de falura jó lesz, városon meg úgyse nézik. (Eredetiben így hangzik: Zo relaxen und watschen der blinkenlichten.) A szövegünk forrása egy közel hetvenéves cetli, amit az IBM számítástechnikai laborjában írt meg egy ismeretlen alkotó valamikor az 1950-es évek derekán. A gótikus betűkkel szedett, németesre torzított angol nyelven írt szöveg arra kéri a laborban lábatlankodó embereket, hogy ne nyúljanak a géphez, mert
a végén még elrontják.
Mire a Beatles 1964-ben elénekelte az A Hard Day’s Nightot, addigra az IBM csúcsgép már 250 ezer összeadást vagy 32 ezer osztást tudott elvégezni egy másodperc alatt.
Az elektromos írógépeknek és a Xerox masináknak köszönhetően elterjedő vicces feliratokról Jason Scott, az Archive.org levéltárosa tartott szórakoztató előadást pár éve az internetes kultúra jelenségeivel foglalkozó ROFLCon konferencián. Ő hozta példának ezt a Blinkenlights néven ismert szöveget. Az ilyen apró átírásokkal terjedő szövegek az irodai kultúra, a nagyvállalati lét barlangfestményei vagy széljegyzetei. Felszabadító jelenet, ahogy a teljes közönséggel felolvastat egy legalább negyvenéves, a rosszul parkoló embertársunkat a fenébe elküldő cetlit.
Nem nyúlkapiszka
Az IBM laborjából származó, kanonizált verzióban nem létező Blinkenlights még a Xeroxoknál is idősebb. És valószínűleg nem a mókásnak szánt németes fordulatok tartották életben, hanem az a tény, hogy egy rendes nagy számítógépen tényleg a villogó fények a leglátványosabbak. És tényleg nagy bajt tud okozni, ha belenyúlnak a gépbe. Az M3 számítógép egyik költöztetése során letisztították a gépet, mégse porosan álljon az új helyén. Hetekbe telt újra üzemképessé tenni, mert koszosan „állt össze” géppé.
A villogó fények nem esztétikai megfontolásból kerültek a számítógépekre. A monitor elterjedése előtt az ellenőrző fények adtak információt a gép belső állapotáról. Ha belegondolunk, máig vannak területek, ahol vibráló és világító LED-ek alapján tájékozódunk. Rossz hír, ha a kocsiban világít a check engine, és jó hír, ha a kábelmodemen minden a szokásos zöld, és úgy vibrál az adatforgalmat jelző fény, ahogy máskor szokott.
Érdekes módon a nagy gépekre használt mainframe szó viszonylag új. Akkor támadt rá igény, amikor a hatvanas évek közepén a DEC és a Data General miniszámítógépeket (értsd: asztalnyi) kezdett gyártani, és szükség volt egy szóra, ami a nagy, általános célú gépekre használható. Hiába számít ma nagynak egy asztalnyi számítógép, az Univac nevű első mainframe 14,5 tonnás súlyához képes pöttöm volt. Abba pedig jobb nem is belegondolni, hogy ez a 14 autónyi súlyú berendezés 2,25 megahertzes órajellel működött, másodpercenként 455 szorzást elvégezve. Aztán jöttek az újabb cégek – köztük a sokáig piacvezető IBM – és a mind gyorsabb gépek. 1969-ben ötvenezer számítógépet adtak el, az American Airlines kettőt is használt, hogy a jegyfoglalásokat kezelje.
Nem kanapé, hanem Cray szuperszámítógép.
A CM-2-nél nem spóroltak a fényekkel.
Mint az üdülési jog
Kezdetben, egészen az 1980-as évekig a számítógép mértékegysége az egyszobányi volt, egy akkori gép több szekrényt foglalt el. Persze nem szobában vagy négyzetméterben mérték a teljesítményét, de valahogy csak úgy jött ki a lépés, ahogy a kor műszaki színvonalának megfelelő szuperszámítógépek megtöltötték a rendelkezésükre álló szobát. Érdemes úgy gondolni a PC-re – a személyi számítógépre –, hogy az egy hosszú fejlődési szakasz csúcsa. Ez a fejlődés tette lehetővé, hogy az elég drága alkatrészek ára lecsökkenjen arra a szintre, ahol a gépterem helyett a számítógép egy magántérben megjelenhet.
Egy idő után a nagygépeket sem egyéni használatra építették. Ugyanúgy futtatási időt lehetett rajtuk igényelni, mint ma egy tudományos nagy berendezésen. Még az ALMA (Atacamai Nagyméretű Milliméteres Hálózat) chilei teleszkópjain is lehet megfigyelési időt szerezni, ha az ember elég jó tudományos programmal áll elő. Kezdetben pedig a nagygépeken nem az egész világ osztozott, hanem csak a kezelői és az általuk kiválasztott felhasználók. Ezen változtatott az időmegosztásos rendszerek megjelenése, úgy működtek, mint az üdülési jog. A felhasználók sorban álltak a programjukkal, és amikor időt kaptak, lefuttatták őket, és mehettek boldogan az eredményeikkel vissza dolgozni, vagy próbálhatták értelmezni a gép által kidobott hibaüzeneteket.
Ezek a gépek már az internet megszületése előtt is rendelkeztek hálózati kapacitásokkal. Az egyazon nagygépet használó felhasználók küldhettek egymásnak levelet, megoszthattak fájlokat. Az internet legnagyobb, rögtön elérhető funkciója az volt, hogy ezeket a lehetőségeket – és a hatvanas években megjelenő újabb protokollokat – egyetem- és laboratóriumközivé tette.
A számítógépeket pedig eleve úgy építették meg egy idő után, hogy több terminálról fogadjanak parancsokat. A legendásnak számító VT100-ast 1978-ban dobták piacra, de még a 2000-es évek elején is volt szerencsém egy egyetemi számítóközpontban terminálon lekérni a leveleimet. A rendszer felépítése úgy nézett ki, hogy egy szerver tucatnyi terminált szolgált ki. A „villogást” a szerver végezte, a megjelenítést viszont ezek az önmagukban erőtlen PC formájú gépek.
Ez a felépítés egyben a rendszerépítés egyik szélsőértéke is. A hálózat mindenkori tervezőjének döntenie kell, hogy a hálózat szélére teszi-e az intelligenciát, vagy a központba. A CERN nagy hadronütköztetőjéhez épített tudományos kísérletek például annyi információt gyűjtenek be egy-egy ütközésnél, hogy annak a nagy részét helyben kell szelektálni, és csak a lényeges, így is hatalmas mennyiségű adatot kell a CERN adatközpontjában tárolni. Ezzel szemben egy vékonyklienses rendszerben a rendszer szélét képező terminálok csak a megjelenítést és az IO-eszközök (egér, billentyűzet, portok) kezelését végzik, az adatfeldolgozás a szerverre marad. Köztes megoldást választó rendszerekkel pedig Dunát lehet rekeszteni.
Vissza a történelemkönyvhöz
A nagyszámítógépek aranykorában azonban nem volt PC. Nem volt okos, a rendszer szélére telepíthető gép. A közepén volt egy szerver, az erős gép, a csúcsteljesítmény, a szélén pedig voltak, nos, a felhasználók. Az internet felépítését is ez határozta meg, amikor a tervet még a projektet finanszírozó entitás, az Advanced Research Projects Agency Network után Arpanetnek hívták. A különböző gyártmányú, vadul inkompatibilis nagygépeket nem lehetett közös nevezőre hozni. Ehelyett a nagy gépeket hozzákapcsolták egy kisebb, szabványos számítógéphez, és megírták azt a szoftvert, amivel a kis gépek szóba tudtak elegyedni egymással.
Az ilyen apró átírásokkal terjedő szövegek az irodai kultúra, a nagyvállalati lét barlangfestményei vagy széljegyzetei.
A legegyszerűbb úgy elképzelni, hogy a bábeli nyelvzavarban minden döntéshozóhoz odazavarunk egy tolmácsot. A tolmács beszél a döntéshozó nyelvén és a közös nyelven, amit a tolmácsok beszélnek. Ebből a két tudásból felépül egy hálózat. Az ötlet erősen ad hoc volt, de működött. Mindent elmond a szituációról, hogy a projekt résztvevői RFC-kben (request for comment, azaz várom a véleményeket) dokumentumokban végezték a szabványalkotást. Abban bíztak, hogy vannak a folyamatban valahol felnőttek, akik tudják, hogyan kell az internetépítést csinálni. Idő kellett, amíg rájöttek, hogy ők a felnőttek.
A felnőttség pedig mindenkinek gyanús lehetett, aki közel került a nagygépekhez. Igaz, hogy ezeknek az egyetemi verzióin épült fel a klasszikus hackerkultúra is. De közben a bődületes pénzeket elköltő, nagy programokat megvalósító ipar is dolgozott a háttérben. Ennek egyik állatorvosi lova az Amerikai Légierő 1943-ban elkezdett szimulátorépítési kísérlete. A Project Whirlwind 13 év alatt, számolatlan mennyiségű dollár elköltésével és technológiai áttörés kidolgozásával jött létre, és 1956-ra csak a gép készült el, a katonai felhasználásra további hét évet kellett várni, az egykori szimulátorból pedig a bombázókat számontartó légtérfigyelő rendszer lett. Pont időben, hogy feleslegessé váljon, mert a hidegháború hatalmai átálltak a stratégiai bombázókról az interkontinentális ballisztikus rakétákra.
Akadt cég, az amerikai Thinking Machines Corporation, ami egyenesen sportot csinált a villogó fények alkalmazásából és a pénzköltésből. Connection Machine nevű gépe egy fekete szekrény volt, aminek a középső sávját vörös LED-ek töltötték ki. Ám a Connection Machine tervezésekor elfelejtettek egy fontos dolgot. A gép nem volt igazából alkalmas tudományos munkára, ehhez nem voltak meg a szoftverei. Ennek ellenére a cégnek sikerült eladnia gépeket az ARPA utódjaként kialakult DARPA védelmi kutatóügynökségnek és az NSA (National Security Agency) elektronikus hírszerző ügynökségnek. Az előbbi, a Frostburg ma a Nemzeti Kriptológiai Múzeum állandó kiállításának része. Meg lehet csodálni, milyen két terabájt tárhellyel és tíz gigabájt memóriával rendelkező, 512 processzoros gépet vettek maguknak az adófizetők 1991-ben.
A Thinking Machines léte nem volt teljesen felesleges. Brewster Kahle, az internetarchívum (Archive.org) alapítója itt találta fel azt a keresési és archiválási megoldást, ami ma kereshetővé teszi az archívum lenyűgözően gazdag gyűjteményét. Megérte-e a villogás?
A nagy számítástechnikai projektek egy részét alapkutatásként kell kezelni. A múlt hónapban megénekelt Douglas Engelbart se hozott bevételt a Rand
Corp.-nak azzal, hogy feltalálta az egeret. A Project Whirlwind ennek a jelenségnek az állatorvosi lovas szobra. Ugyanakkor elég megnézni A számolás joga című film végét, hogy lássuk, hogyan változott meg az adatfeldolgozás a számítógépek elterjedésével. Meg azt is, hogy az egész szakma sehol sem lenne nők nélkül. Nem véletlen, hogy az első számítástudományi doktori címet Mary Kenneth Keller nővér, egy katolikus apáca szerezte.
Közben az ipar olyan nagyjai, mint az IBM, a Cray vagy a ControlData gépei átalakították a világot. Az elektroncsöves, másodpercenként 225 számítást végző Univac után jöttek a tranzisztoros gépek, gyorsult az adatbevitel, a memória-hozzáférés. Mire a Beatles 1964-ben elénekelte az A Hard Day’s Nightot, addigra az IBM csúcsgép már 250 ezer összeadást vagy 32 ezer osztást tudott elvégezni egy másodperc alatt. A későbbi még gyorsabb és megfizethetőbb gépek elhozták a tömeges bankolást, új munkaköröket, sőt új iparágakat teremtettek. Meg persze kialakult a hálózati kultúra – de erről majd máskor.
