Budapest igazi luxusváros – már ha azt nézzük, hogy a város egyik legszebb telkén, a Duna felett száz méterrel, a Rózsadombon állt sokáig az egyik leghíresebb szellemháza. De hát, aki szép, az egy ideig megengedhet ilyet magának. Ma, az újjáépült házban olyan luxuskörülményeket találunk, hogy egy jobb szállodában is megirigyelnék. Robotporszívók és igazi takarítók, ónix kőlapok és oldtimerek, és valószínűleg itt van az ország legnagyobb egy lakásra jutó borhűtőállománya is.
Ha messzire elláthatunk, az valahogy mindig jó, mondhatni, a különlegesség érzése fogja el az embert. Nem voltak hülyék a pártállami időkben sem, ingatlantémában legalábbis nem mindig voltak azok, így tudták, hová kell építkezni. A Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) a rózsadombi lankák tetejére építette az egyik legnagyobb presztízsű szállodáját, ahová nem juthatott be akárki. Az eredetileg 1971-ben épült SZOT-szálló terveit Vass Antal Ybl-díjas építész készítette, és bár a feladatát jól megoldotta, a túlzó épülettömeg nem vált a város kedvencévé. Klasszikusan az az épület, amiben jobb lenni, mint kívülről nézni.
„Huszonegy évig állt itt üresen. Szúrta is a szememet” – mondja elégedettséggel vegyes mosollyal Wáberer György, akinek irodája évtizedek óta a túlsó oldalon, a Parlament közelében áll. Cége, a fejlesztésért felelős Red Real Kft. 2016-ban pályázatot írt ki az épület rehabilitációjára, így az építkezés az Építész Stúdió homlokzati dizájnkoncepciója alapján, a Céh Zrt. végleges tervei alapján indulhatott el.
Először is lebontották a régi épületet, de a törmeléket elszállítás helyett felaprították, szelektálták, és az alapozásnál hasznosították itt, a Vérhalom utcában. „Mindent elbontottunk a régiből. Nem is maradhatott meg, a szerkezet rossz állapotban volt. De a szabályozási terv miatt az épület kontúrjai nem nagyon változhattak” – mondja Balogh Ferenc vezető tervező, a Céh Zrt. építésze. Annyi változás mégis történt, hogy a SZOT-szálló tetején volt egy étterem, az nem épült vissza, és így az épület kissé magasabb lehetett, ami jót tett a belmagasságnak.
Koligyer Zoltán nyolcéves koráig még biciklit sem látott, ma már milliárdos kerékpárgyára van az Alföldön. A Koliken bringabizniszt néhány éve már a második generáció felügyeli, és a kiskunhalasi üzemben éppen az exportot és az elektromos kerékpárokat célozzák meg.
2020. januárjában rendkívüli év kezdődött a kiskunhalasi kerékpárgyárban. A Koliken márkát megalapító és a céget csaknem harminc éve vezető Koligyer Zoltán éppen akkor adta át a stafétát a második generációnak. Bár Bence fia korábban már több projektbe is bekapcsolódott, a vezércsere még ehhez képest is villámgyorsan ment végbe. „Mindent rögtön átvett. Nem éreztem volna jónak, hogy az átadás közben még beleszólok a dolgokba” – mondja az alapító apa.
Bence nagy tervekkel indult neki az évnek, a cégvezetés átalakítása mellett a termékpalettát is meg szerette volna újítani. De alig telt el két hónap, és nem várt probléma ütötte fel a fejét: a koronavírus. A boltok bezártak, mindenki otthon maradt, a kerékpárok iránti kereslet hirtelen beszakadt.
A március a bicikligyár egyik legerősebb hónapja szokott lenni, ehhez képest 2020 harmadik hónapjában a szokásos kerékpármennyiség felét sikerült eladni. Ez még egy tapasztalt cégvezetőt is próbára tett volna, hát még az ügyvezetéssel éppen ismerkedő új generációt. „Emlékszem, ahogy apa, a sógorom és én sétáltunk az üzem hátuljában. Tanácstalanul kérdeztük apát, hogy na, ilyenkor mi a teendő?” – meséli Bence. Húsz nyerget szeretnénk. Legyen inkább négyszáz!
A Koliken kerékpárok története 1991-ig nyúlik vissza. Az éledező kapitalizmusban Koligyer Zoltán és unokaöccse a kereskedelemben próbált szerencsét: Babetta motorkerékpár-alkatrészeket hoztak be Csehszlovákiából. A Koligyer család ugyanis több évszázados szlovák gyökerekkel rendelkezik, a rokonság egy része Magyarországon, másik része Szlovákiában él.
Zoltán végigjárta a hazai boltokat, és érdeklődött, milyen alkatrészekre lenne szükségük, mennyit fizetnének érte. Spontán piackutatásai új területre irányították a figyelmét. „Sokan kérdezték, hogy nem tudunk-e kerékpáralkatrészt is behozni, hiszen akkor szinte minden márka Csehszlovákiában készült.” Tudtak. Csakhogy a beszerzés nem várt nehézségekbe ütközött, az alkatrészgyárakban többnyire ki sem szolgálták őket, mert kis tételben rendeltek. Akkor még húsz biciklinyerget vásároltak volna (ma már inkább tízezres nagyságrendek röpködnek), végül négyszázban állapodtak meg. Ekkor még raktára sem volt a cégnek, így Zoltán jobb híján családi házuk szerelőaknájában tárolta a nyergeket. Gondolta, egy ideig biztos nem kell újból rendelnie – végül három nap alatt ment el a készlet.
A motorkerékpár-alkatrészek kereskedelméből fokozatosan kopott ki a motor előtag. Közben a tulajdonosi kör is megváltozott, Zoltán mellől kiszállt az üzletből az unokaöcs, Kender József (kettejük vezetéknevének összetételéből jött létre a Koliken márkanév). Nem sodorta őt messzire az élet, József nem sokkal a rendszerváltás után Szlovákiában indította el kerékpárbizniszét. A Kenzel kerékpárgyár is családi vállalkozás, évente harmincezer biciklit szerelnek össze.
Zoltán az első években még munka mellett intézte a vállalat ügyeit, néhány év után aztán otthagyta építésvezetői állását, hogy a cégre koncentrálhasson. „Nagy ugrás volt, és óriási felelősség, hiszen mindjárt egy alkalmazottat is felvettem, akinek a bérét ki kellett termelni. De úgy gondoltam, hiába volt nagy a fizetésem, a vállalkozás több pénzt fog hozni.”
Csehország és Szlovákia után újabb európai országokból importáltak, majd a 90-es évek második felében ide is betörtek az olcsó ázsiai termékek. India, Kína, Tajvan – csaknem harmadáron lehetett tőlük alkatrészt rendelni, ami szépen lassan megfojtotta az európai termelést. A Koliken importjának körülbelül kétharmada ma Európán kívülről jön be, ez is segíti a versenyképes árazást.
Egy idő után már egész kerékpárokat is hoztak be külföldről. A következő lépcsőfoktól, a kerékpárgyártástól ugyanakkor sokáig ódzkodott az alapító. „Három-négy évig gondolkodtam, hogy elkezdjük-e, mert nagy munkával és helyigénnyel járt.” A véletlennek is köszönhető, hogy végül jól jöttek ki a dologból. A szerelésre legelőször átálló cégek közül ugyanis több is csődbe ment, mert nem megfelelő minőségű alkatrészekkel, például rossz kerékagyakkal próbálkoztak. Az ezredfordulótól már a Koliken is árult saját kerékpárokat, egyre nagyobb sikerrel. Nem bíztam a bankokban
Növekedés közben állandóan problémát okozott a helyhiány. Kiskunhalason két kisebb üzemet is megvásároltak, majd ezek mellé 2000-ben csatlakozott a legnagyobb telep a Kötönyi úton, ma is az a Koliken főhadiszállása. Az üzem eredetileg a Halasi Kötöttárugyárnak épült, a rendszerváltás után Levi’s farmerek készültek itt, majd az amerikai vállalat kivonulásával megüresedő telepre lecsapott a Koliken.
A beruházásokat a nyereség visszaforgatásából fedezték. „Vehettem volna magamnak luxusautót, de akkor nem lett volna raktár, és nem növekedtünk volna” – mondja Zoltán. Bankhitel egyszer sem merült fel, az alapító ebben hajthatatlan volt. „Nem bíztam a bankokban. Mindig azt kerestem a szerződéseikben, hol van az a kiskapu, ahol még több pénzt szednének be tőlem.” A vállalkozás banki és egyéb pénzügyeit nem is ő, hanem a felesége tartotta kézben.
A Kötönyi úti telephelyen eklektikus összkép fogad. A központi irodaépület még a szocialista nagyvállalatok világára emlékeztet, de mellette már egy nemrég kialakított kis tó fogadja az érkezőt. A tó mögött modernebb, szürkés épülettömb bukkan fel, a raktárban akár negyvenezer bicikliváz is elfér. Az utcai bejárat melletti kerékpártárolókban pedig csak úgy sorakoznak a bringák – ezek nem eladásra szánt darabok, hanem a munkatársak járművei.
A Koliken kerékpárok a tizenötezer négyzetméteres telep legnagyobb részét elfoglaló központi üzemben készülnek. Az épületet szinte teljesen napelemek borítják, ezek adják a gyár energiafelhasználásának nyolcvan százalékát. Az üzemen belül egy-egy terem egy külön kis műhelyvilág, végtelennek (és sötétnek) tűnő folyosórendszer köti össze őket. Van itt festőüzem, ahol a poralapú festéket több száz Celsius-fokon égetik rá vázakra és az egyes alkatrészekre.
Egy másik teremben a műanyagból készült sár- és láncvédők, valamint markolatok fröccsöntése folyik, a harmadikban a kerékfűzés. A merev acélhuzalból készülő küllőket először kézzel akasztják be a kerékagy és az abroncs közé, majd a védőszalagozást és a centrírozást már gépek végzik, hogy minden kerék súlypontja középen legyen, a rettegett „nyolcasok” nélkül. A többi alkatrészt más hazai vagy külföldi beszállítótól rendelik be ide. A szálak végül egy központi teremben futnak össze, ahol a munkatársak összeszerelik a kerékpárokat. Évente harminc–negyvenezer gurul ki az üzemükből, de ha az elmúlt bő harminc évet nézzük, már túl vannak a félmillió kerékpáron is. Az elkészült biciklik újabb raktárba kerülnek. A húszezer tétel befogadására alkalmas helyiség az Indiana Jones-filmek hangulatát idézi, titkos dobozok és frigyládák helyett azonban fektetve tárolt bicikliket találunk benne. A raklaposzlopok szó szerint az égig érnek – az egyre szűkösebb raktárkapacitást az álmennyezet kibontásával tudták enyhíteni.
Beköszön a második generáció Zoltán két gyermeke, Anett és Bence sosem sodródott el messzire a családi cégtől, de nem is volt kőbe vésve, hogy ők majd egyszer átveszik a vezetést. A nyári szünetekben Bence nyolcéves korától besegített, csavart válogatott, vagy kereket gumizott. Kiskorában pedig kedvelt időtöltése volt a felstócolt gumik között ugrálni – minden szülői intelem ellenére.
Koligyer Zoltán a biztos építésvezetői állását hagyta ott a kerékpárbizniszért. A Koliken ügyvezetését három éve fiának, Koligyer Bencének adta át.
Sokáig úgy tűnt, hogy az ifjabbik Koligyer más útra fog lépni: kézilabdázni kezdett. Korosztályos válogatott volt, tizenhét éves korában egy évet a német Bundesliga élvonalában töltött a HC Erlangen ifjúsági csapatában. Már a profi sportolói karrier lebegett a szeme előtt, de terveit keresztülhúzta egy súlyos térdsérülés, háromszor is műteni kellett miatta.
A sportoláshoz a szülőknek csak egyetlen szigorú feltételük volt. „Apa azt mondta, hogy kézilabdázhatok a legjobb szinten, de mellette ötösnek kell lennem” – meséli Bence. A tanulmányok így a kézilabdás évek alatt sem szorultak háttérbe, érettségi után a Szegedi Tudományegyetem kereskedelem-marketing alapszakát végezte el, majd következett a vezetés-szervezés mesterszak a fővárosban, a Corvinuson. Ezekben az években már egyre nagyobb rálátása lett a céges ügyekre. Egyetem mellett a gyárban dolgozott a tanítási szünetekben és azokon a napokon, amikor éppen nem volt órája.
Előfordult, hogy az óráira bőrönddel ment be, mert rögtön utána repült ki Sanghajba egy termékkiállításra. Máskor egy egyetemi esettanulmány ébresztette rá, hogy a családi cég logisztikai folyamataiban milyen változtatásokra lenne szükség. Sógorával gépesítési projekteket vittek, és az új termékek beszerzésében is egyre nagyobb teret hagyott neki az édesapja.
A hivatalos átadás végül Bence diplomázása után, 2020 januárjában jött el. „Kicsit belefáradtam. Sok szálon futottak a cselekmények, szinte mindent egyedül csináltam, és már nem bírtam lekövetni” – mondja Zoltán. Az apa helyére két gyermeke, valamint az ő házastársaik léptek. Bence lett az ügyvezető, az operatív vezető pedig a sógora. Anett a HR-ügyekért felel, Bence felesége a pénzügyekért. A négy családtagon kívül további kollégákat is előléptettek az újonnan létrehozott középvezető pozíciókba. Volt köztük, aki addigra már húsz-huszonöt éve a Kolikennél dolgozott.
Jönnek az e-bringák Az új vezetőségnek a járványhelyzettel is meg kellett küzdenie. Márciusban lefeleződött a kereslet, ám a kocka szinte pillanatok alatt fordult. Április végén már az látszódott, hogy mindenki, de tényleg mindenki biciklizni szeretne. Sorra jöttek a rendelések. Régebben a nyár eleji csúcsidőszakban naponta háromszáz kerékpárt adtak el, 2020-ban nem volt ritka a hétszáz feletti szám sem, de előfordult napi ezerkétszáz is.
„Olyan mennyiségű kerékpár ment ki tőlünk napi szinten, amit hosszú távon egyszerűen nem lehetett tartani” – emlékszik vissza Bence. Azért megpróbálták: ahogy csak tudták, bővítették a gyártókapacitást, de a helyzetet az időközben kialakuló globális alkatrészhiány is súlyosbította. A sokkszerű leállással, majd újraindulással fémjelzett 2020-as év így is rekordárbevételt hozott, amit 2021-ben még tovább tudtak növelni.
A két bő esztendőnek tavaly vége szakadt, év elejétől már látszódtak a kereslet mérséklődésének jelei. Ezt a válságtól való félelem, illetve a megélhetési költségek emelkedése is magyarázhatja Bence szerint. A fékezés nemcsak a Kolikent, hanem az egész kerékpáripart sújtja. Neuzer András, a Neuzer Kerékpár alapítója is jelentős visszaesésről és vevői bizonytalanságról számolt be, Berkes György, a felső-középkategóriás kerékpárokat gyártó Gepida tulajdonosa szerint pedig a hagyományos biciklik értékesítése már a nyáron leállt, az elektromos kerékpároknál októberben volt a mélypont. Talán mostanában indul megint felfelé a kereslet.
A Koliken leginkább kereskedőknek adja el termékeit. Áruházláncoknak is értékesítenek, de teljesen eltérő termékportfólióval, egy másik cég közvetítésével. Létezik külön webshopjuk, ahol közvetlenül is elérhetik őket a végfelhasználók, de ez a forgalomnak csak néhány százalékát adja. A középkategóriát igyekeznek kiszolgálni, kerékpárjaik ára jellemzően száz- és háromszázezer forint között mozog. A termékpaletta rendkívül széles, az országúti biciklik kivételével a legtöbb jelentős típust (mountain bike, trekking, városi, gyermek) lefedik. A kerékpárgyártás mellett az alkatrészüzletág sem kopott ki, most is a bevétel harmadát adja.
Neuzer András úgy látja, hogy a Koliken nagyon gazdaságosan tud gyártani, így a belépő kategóriában igen kedvezők az árai. Ugyanakkor a márka hátránya, hogy nemigen exportálnak, és a magasabb kategóriájú modelljeikből is kevés van. Valóban, a legutóbb lezárt üzleti évben a tíz százalékot sem érte el az export a bevételekben. Ez hamarosan megváltozhat, mivel az új vezetés tervei szerint idén augusztus körül elindulhat az elektromos kerékpárok gyártása. A modellekkel a felső-középkategóriát céloznák meg, és inkább exportban számolnak vele. Nagyságrendileg 600–800 ezer forint körül mozoghat majd az áruk.
A lépéssel a Koliken – némi késéssel – a hazai piacot követné: a Neuzer Kerékpár tervei szerint a termelésük több mint felét idén az elektromos modellek adják, a Gepidánál pedig már most is a bevétel 90 százaléka jön ezekből.
Egy bicikli, tizenöt gyermek A generációváltás óta Zoltán a visszavonult cégalapítók békés világát éli. Gyakran jár még az üzemben, a tavaszi csúcsidőszakban pedig azért be szokott segíteni az áruk összekészítésébe. Sok időt tölt a Balatonon is, gondozza a gyümölcsfáit, vagy játszik egy meccset a kollégákkal a gyárban kialakított teniszpályán. Egyébként is kedveli a labdajátékokat. „Pingpongoztam, teniszeztem, fociztam egy időben: csak labda legyen.” Persze a biciklizést sem veti meg, bár nem mindig volt ez nála magától értetődő. „Nyolcéves koromig egyetlen kerékpárt sem láttam, mert nálunk egyszerűen nem volt. Megkaptam a szomszéd gyerek kinőtt kerékpárját, azon velem együtt vagy tizenöten tanultunk meg biciklizni. Végül nyolcadikban kaptam egyet a nagyszüleimtől, mert jó tanuló voltam. Emlékszem, 3200 forintba került.”
Minden családi vállalkozás történetében benne van egy regény lehetősége. A második generációnál dől el, hogy kisregény vagy nagyregény. Ez itt elég jól alakul.
A hazai gyapjúfeldolgozó ipar megszűnt a rendszerváltás után – ezt az űrt töltené be egy fenntartható fonalbolt, a Kis Kos Műhely. Bárkit megtanítanak kötni is.
Élhettek volna gazdag német Buddenbrook családként, ehelyett Magyarországra költöztek, hogy vagyonuk egy részéből intézeti gyerekeket támogassanak. Wirtz Ágnest lényegében német férje, Albrecht csábította haza 2006-ban, aztán alapítványt hoztak létre, és azóta évi százmillió forint körüli összeget költenek a Világszépjeikre. Azokra a gyerekekre, akikről csúnyán elfeledkezett a társadalom, akiknek nincsenek szüleik, hogy büszkélkedjenek velük. Ők megteszik. Portré a Bridge Budapest Egyesület és a Forbes Az Év Filantrópja díjának első nyerteseiről.
Az oroszok 2014 óta az energiapiacon is készültek a háborúra, mégis elszámolták magukat. De meddig védi majd Ukrajna a rajta áthaladó, Magyarország ellátása szempontjából is létfontosságú vezetékeket? Interjú Pletser Tamással, az Erste Befektetési Zrt. olaj- és gázipari elemzőjével.
