Élhettek volna gazdag német Buddenbrook családként, ehelyett Magyarországra költöztek, hogy vagyonuk egy részéből intézeti gyerekeket támogassanak. Wirtz Ágnest lényegében német férje, Albrecht csábította haza 2006-ban, aztán alapítványt hoztak létre, és azóta évi százmillió forint körüli összeget költenek a Világszépjeikre. Azokra a gyerekekre, akikről csúnyán elfeledkezett a társadalom, akiknek nincsenek szüleik, hogy büszkélkedjenek velük. Ők megteszik. Portré a Bridge Budapest Egyesület és a Forbes Az Év Filantrópja díjának első nyerteseiről.
„Azt mondta Albrecht, eljött az a pillanat, hogy idáig és ne tovább: most pedig igenis Magyarországra költözünk. Én meg mindig bízom az ösztönös megérzéseiben. Persze sokan azóta sem hiszik el, hogy nem én húztam őt haza magammal” – meséli Wirtz Ágnes, hogyan tért vissza férjével 2006-ban Németországból tizenkét év kinti együttélés után. Szülei 1987-ben mentek ki Frankfurtba három lányukkal, Ágnes ekkor tizenkét éves volt. Édesapjuk, Meggyes István vezette az első magyar turisztikai külképviseletet, akkor még Nyugat-Németországban, ő a nyelvtanulást, édesanyjuk a magyar irodalmat szerettette meg három lányukkal.
Még Magyarországon éltek, Ágnes harmadikos volt, amikor a szülői munkaközösség annak rendje és módja szerint megszervezte, mit kapjanak az osztálytól a pedagógusok, mire ő ellentámadásba lendült: márpedig más legyen az ajándék, ne a szülők pénzéből vegyék, hanem a gyerekek maguk készítsék el. Persze, hogy lett belőle konfliktus, sértődés. De ő sohasem ismert se lehetetlent, se határt. „Mindig hihetetlen igazságérzet és kreativitás bújt meg benne, tűzön-vízen átvitte, amit meg akart csinálni” – mondja mindössze tizennégy hónappal fiatalabb húgáról Walter Katalin (ma a BKK vezérigazgatója, portréját a 2021. szeptemberi Forbesban írtuk meg).
Ágnest korán elkezdték érdekelni a művészetek, de ugyanúgy jó volt matematikából is, és nővére szerint sosem volt elméleti ember. „Az a típus, aki komolyan veszi a follow your dreams jótanácsot” – mondja Katalin. A három Meggyes lány közül aztán ketten német férjet találtak, Katalin Cornelius Walterrel házasodott össze, és sokáig mindketten McKinsey-tanácsadók voltak, Ágnes pedig a kilencvenes évek elején Budapesten ismerte meg Albrecht Wirtzet. Mielőtt hazaköltöztek, férje ötödik generációs, tehetős családi céget vezetett. A mosószerekkel és kozmetikumokkal foglalkozó vállalatot 1845-ben alapította az ükapja, és öt év kontrolling után Albrecht vehette át a gyeplőt – igaz, a háttérből erősen diktáló nagybátyjával együtt.
Hidegrázós filmélmény után hajnalig tartó közös táncolás, vagy csak a látottak átbeszélése filmrajongó fiatalokkal egy ital mellett. A Cinema Niche csapata a filmnézési szokások újragondolása mellett olyan filmeket hoz el a magyar közönségnek, amik máshogy sosem kerülnének a széles vászonra.
Elsőre mozdulatlannak tűnő alak fekszik a félhomályban. Hosszú percekig veszi a kamera, csak emiatt tűnik fel, hogy lassan, egyenletesen emelkedik-süllyed a mellkasa. Éles, fémes csattanás ébreszti fel a Tilda Swinton által játszott skót nőt, és miután rendszeresen hallani kezdi a rejtélyes, robbanásszerű hangot, úgy dönt, hogy Kolumbiát átszelve nyomozni kezd. Ezzel, azaz a thaiföldi író-rendező, Apichatpong Weerasethakul Memoria című filmjével tért vissza hároméves szünet után a Cinema Niche vetítéssorozat 2022 nyarán. Egyben ez az alkotás hozta el az áttörést az addig csak szárnypróbálgatásnak tűnő projektben.
A Cinema Niche 2018-ban indult, az egykori – és jelenlegi – Magyarhangya nevű, szerzői filmeket forgalmazó független cég munkatársainak kezdeményezésére. „Láttunk a filmfesztiválokat járva olyan nagy kaliberű, izgalmas filmeket, amiket túl rizikós hagyományos moziforgalmazásban elhelyezni, de kár, sőt ciki lett volna, ha az érdeklődő magyar közönség lemarad róluk” – mondja Donáth Péter, a Cinema Niche alapítója. A 2010-es években a Magyarhangya kreatív igazgatója volt, 2018-ban otthagyta a céget, de a barátság az alapítókkal megmaradt. Jelenleg rendezőnek tanul az ELTE-n, ahol egyúttal dokumentumfilmezést tanít.
„Új filmforgalmazási módszereket, új megközelítési módokat kerestünk. Akkor talán még nem volt rá alkalmas a piac” – mondja Bognár Péter, a Cinema Niche gazdasági vezetője, az Odeon videótéka-hálózat és a Magyarhangya társalapítója, utóbbi társtulaja. (Bognár Péter munkásságát a 2019. októberi magazinban mutattuk be.) Az első film vetítése a Corvin, a második a Bem moziban volt, a harmadik filmnél jutottak el a Toldiba, ami mostanra a premiervetítések állandó helyszíne lett.
Donáth Peti ezután két évig az Elf Pictures nevű filmgyártó és filmforgalmazónál folytatta pályáját, és habár a jó viszony megmaradt, a Cinema Niche-vetítések elmaradtak, majd 2020-ban minden mozi bezárt. Elengedték volna a projektet, ha nem csatlakozik az alapítók mellé a csapat legfiatalabb tagja, Rév Dániel is. (Ő Rév Marcell Emmy-díjas operatőr öccse – a szerk.)
Dani Donáthon keresztül kapcsolódott a Niche-be, a Castorp filmes képzőműhelyben találkoztak, hamar kiderült, hogy a mozizás jövőjét mindketten a közösségépítésben látják. Az ELTE filmszak elvégzése után Londonba költözött, hogy a moziforgalmazásról tanuljon, interjúnkkor is csak az ünnepek és az új Cinema Niche-premier miatt van Budapesten. „Miután találkoztam Petivel, és mesélt a filmforgalmazós múltjáról, tudtam: tanulni szeretnék tőle. Írtam neki már Londonból, mindenre kíváncsi voltam a szakmájával kapcsolatban. Előbb-utóbb nyilván felmerült, hogy mi lenne, ha együtt csinálnánk valamit.” A közös beszélgetések, bandázások során derült ki, hogy mindkettejükre nagy hatással volt egy bizonyos film. „Egy az egyben megtestesítette a Cinema Niche-érzést.” Ez volt a Memoria, ami, habár a vetítés nyereségesnek nem volt mondható, de veszteséget sem termelt. A thai rendező filmje megosztó, az úgynevezett lassú mozi ismertetőjegyeinek megfelelően a film egy pontján végigköveti a kamera, ahogy elalszik az egyik szereplő. A Niche szervezői egyetértenek: ez a film nem való mindenkinek, de a közönségük imádta. „Nehéz ügy ez – mondja Bognár Péter. – Harminc éve még tizenöt–húszezer nézőnek hoztunk el művészfilmeket, tíz éve már csak három–ötezer embert érdekeltek. A most forgalmazott filmjeinkre ötszáz ember hajlandó beülni. De az az ötszáz hajlandó kétszer annyit fizetni azokért a filmekért, amik egyébként sohasem kerülnének be a magyar mozikba.”
A moziteremből a táncparkettre A vetítéseiket nem kötik korhatárhoz, de elsősorban a húszas, harmincas korosztályt célozzák meg, kifejezett céljuk a művészfilmek megszerettetése a filmszerető fiatalokkal. A premierek utáni bulik a Toldi Klubban Dani nevéhez kötődnek, korábban a barátai által alapított Barcode nevű, hiphop és rap fókuszú bulisorozat egyik szervezője lévén már jól ismerte a toldisokat. Így valósították meg azt a hazai szinten egyedülálló élményt, hogy a moziteremből kilépve a néző a táncparketten, egy karnyújtásnyira a bárpulttól találja magát. A jövőben szeretnék a hangulatot és a zenéket kifejezetten a filmek tematikájához párosítani.
„Dani gyakorlatilag a projekt motorja, ha az ő lelkesedése nem lenne, elképzelhető, hogy nem folytatjuk a vetítéseket a járvány miatti leállás után” – mondja Bognár Péter. Dani és Peti mellett ő látja át a legjobban a projekt pénzügyeit, élvezi a kísérletezést. A filmforgalmazásban eltöltött évtizedek alatt olyan kapcsolatrendszert épített ki, ami nagyban segíti a jogokért folyó tárgyalásokat, ezt a Magyarhangyán belül folytatják, ami a Niche céges hátterét is adja.
Minden premierre a film arculatához passzoló ismertetővel készülnek.
Egy-egy filmpremiert és a nyitópartit többhónapos előkészítő munka előz meg, kéthavonta mutatnak be új alkotást, olyan rendezőktől, mint a francia Gaspar Noé vagy Terrence Malick. A jegybevételen felül a Nemzeti Kulturális Alap pályázataiból fedezik a költségeiket, a bulik által azonban – amellett, hogy a közönségépítés remek módja a vetítés utáni közös szórakozás – a legutóbbi három filmet már veszteség nélkül vetítették.
A csapatot jelenleg öten alkotják, mindenki önkéntes alapon, a filmek iránti szenvedélyből veszi ki részét a szervezésből. A költséghatékonyság megtartását segíti a filmforgalmazás módja is: a filmfesztiválokhoz hasonlóan korlátozott számú vetítésre vesznek jogot, ez azt jelenti, hogy általában negyvennyolc órával a premier előtt férnek hozzá a kópiához. Minden filmet magyar felirattal vetítenek – habár Peti szerint nézőik nagy részének nem lenne szüksége rá, senkit sem szeretnének kiszorítani a nyelvi korlátok miatt –, azonban a különleges forgalmazási mód miatt a digitális kópiát nem tudják szerkeszteni, így a feliratot sem tudják a filmre égetni. Ezért a vetítéseken egy technikus ügyel rá, hogy a képkockák és a felirat szinkronban legyenek.
Fontosnak tartják, hogy az egyetemista, huszonéves fiataloknak is megfizethetők maradjanak, a jegyek jellemzően háromezer forintba kerülnek, és ebben az árban már a klubbelépő is benne van. A telt házas vetítések sikerén felbuzdulva most közösségi finanszírozásba kezdenek, azt mondják: megélni egy ideig biztosan nem fognak belőle, de a növekedéshez szükségük van a támogatókra.
A januárban és február elején műsorra tűzött War Pony című filmre – amit még az amerikai mozik sem játszanak – is Bognár hívta fel a figyelmüket. „Péter a cannes-i filmfesztiválon azt mondta, hogy ne a versenyprogram filmjeire üljek be, azokat a filmeket úgyis vetítik majd a mozik, ezt a filmet kifejezetten ajánlotta. A cselekmény egy indián rezervátumban játszódik, az ott élő fiatalok nehézségeit mutatja be. Beültem, iszonyatosan tetszett. Úgy gondoltam, ez olyasmi, amit ritkán látunk, és jól működhet a Niche keretében” – meséli Dani. Pár hónappal később Donáthhoz is eljutott a film, és miután ő is meggyőzőnek találta, úgy döntöttek: ezzel indítják el a Cinema Niche elsőfilmes ágát.
„A Cinema Niche az utóbbi évek egyik legizgalmasabb hazai filmforgalmazói kezdeményezése, így természetesen az Urániában a helye” – mondta Buglya Zsófia, az Uránia Nemzeti Filmszínház programigazgatója. A mozi a Toldi mellett a Niche második törzshelyévé vált, a premier utáni második vetítésre mostanra hagyományosan az Urániában kerítenek sort. Tapasztalatuk szerint a nézők zömében a húszas-harmincas korosztályból jönnek, a nézőszám általában a rendes műsorrendi vetítések sokszorosa. Még úgy is, hogy a legtöbb urániás programhoz képest drágábban lehet bejutni a vetítésekre.
A fővároson kívül eddig csak a pécsi Apolló moziban volt vetítésük, kétszer is megtelt az érdeklődőkkel a százfős terem. Ujfalvi Tibor, az Apolló kulturális szervezője a Cinema Niche vetítéseket Donáth Petivel való barátsága révén már kezdettől ismerte, később a szervezésbe is bekapcsolódott. Kiemelten fontos lehetőségnek gondolja, hogy a Memoria és Terrence Mallick Egy rejtett élet című filmje is eljutott hozzájuk. Bognár szerint öröm a pécsiekkel együttműködni, így a jövőben is szeretnék elvinni hozzájuk a filmeket, de más vidéki városokban is terjeszkednének, ha van rá igény.
A War Ponyt még egyszer műsorra tűzik február elején az Urániában, majd márciusban jön a nyolcadik Cinema Niche-cím, a tavalyi év egyik fesztiválkedvenc filmje, Albert Serra Pacifictionje. Nemcsak a fővárosba, de Pécsre is. „Csak olyan filmet vetítünk, amit a teljes Niche-csapat jóváhagy. Vérre menő vitáink vannak” – teszi hozzá nevetve Péter, de Daniék is megerősítik: nem tűznek úgy filmet műsorra, hogy azt ne látta volna mindegyikük legalább egyszer, de inkább kétszer vagy többször. Eddig mindig sikerült megegyezniük.
Az ezredforduló környékén szerveződött egy mozivédő mozgalom, amely a régi, kis mozik bezárása ellen harcolt. Sajnos, ők sem tudták megmondani, hogyan lehetne túlélni a plázamozik generálta versenyt. Ez a recept azonban lelkesítő, biztosan nézőjük leszek.
Budapest igazi luxusváros – már ha azt nézzük, hogy a város egyik legszebb telkén, a Duna felett száz méterrel, a Rózsadombon állt sokáig az egyik leghíresebb szellemháza. De hát, aki szép, az egy ideig megengedhet ilyet magának. Ma, az újjáépült házban olyan luxuskörülményeket találunk, hogy egy jobb szállodában is megirigyelnék. Robotporszívók és igazi takarítók, ónix kőlapok és oldtimerek, és valószínűleg itt van az ország legnagyobb egy lakásra jutó borhűtőállománya is.
Az autóiparban rég bevált szokás, hogy a gyártók magukhoz ragadják a használt autók eladását, és cégcsoporton vagy márkán belül tartják, ahogy például a Mercedes teszi a Jahreswagennel vagy a BMW a Premium Selectionnel. Az óraiparra ez eddig nem volt jellemző, de úgy tűnik, most nagyot fordulhat az ipar.
