A Raiffeisen Bank egyik legjobb régióvezetője volt, és összesen több mint huszonöt évet töltött multicégek toppozícióiban. Aztán kicsekkolt, és most egésazen másképp van hatása emberekre, főleg nőkre, akik korábban indokolatlanul keveset gondoltak magukról. Danka Szilvia a tűsarkút és a kiskosztümöt pár éve pilateses edzőruhára cserélte, de agyának egy része standby üzemmódban várja, hogy szerelemprojektje mellett egyszer majd megint vizionárius üzleti vezető lehessen.

– Jó napot kívánok, Danka Szilvia vagyok, és a miskolci bankfiókjukban szeretnék dolgozni.
– Még nem nyitottuk meg.
– Tudom, de én akkor is ott szeretnék dolgozni.
– De még álláshirdetést sem adtunk fel.
– Tudom, de én tényleg önöknél szeretnék dolgozni.

Valami ilyesmi hangozhatott el a telefonban 1994-ben a frissen végzett közgazdászlány és a Unicbank pesti központjának képviselője között. „Addig erőszakoskodtam, míg azt nem mondták, küldjek egy CV-t” – nevet Szilvi. A Miskolcon szerzett diploma után éppen a Magyar Nemzeti Bank megyei igazgatóságán volt devizaellenőr, és nem tartotta igazán izgalmasnak a munkáját, amikor egy nap az irodájában ülve meghallotta a folyosón slattyogó két kollégájától, hogy a Unicbank fiókot tervez nyitni a városban.

Azon nyomban becsukta az ajtót, és felütötte a pénzügyi almanachot, hogy mindent megtudjon a részben német és osztrák hátterű bankról (aminek a neve 1999-ben Raiffeisen lett, akkor indult a lakossági üzletág is). Aztán akcióba lépett. Fél év múlva már az új miskolci fiók mindössze hétfős kezdőcsapatának tagja volt. Tizenhárom évig maradt, hamar bankfiókvezető, majd régiós főnök lett.

Annyira az elsők között volt a Unicbank terjeszkedésénél, hogy a belépőkártyáján a 100-as sorszám állt. Miskolcon nyílt a bank egyik első fiókja, és Szilviék először a nagyvállalati üzletágat építették fel Farkas Gábor fiókvezetővel (ő később a Raiffeisen vezérhelyettese, majd a CIB ügyvezető igazgatója lett).
„Úgy kezdtük, hogy elmentünk a BorsodChemhez, a TVK-hoz, az ÉMÁSZ-hoz, a legnagyobb erőművekhez, a Zöldérthez. Klasszikus saleses munka volt, a nulláról indultunk.” Aztán jöttek a közép- majd a kisvállalatok, a privátbankolás, lízing, kereskedelem- és ingatlanfinanszírozás, végül a lakossági üzletág.

Két év után Farkas Gábor vissza akart menni Budapestre, és Szilvit javasolta utódjának. Amikor átvette a vezetést, tizenketten voltak egyetlen fiókkal, és mire eljött a banktól, százhatvan kolléga és tizenhat fiók lett a régióban. Volt, hogy egy évben négy fiókot nyitottak, Szilvi találta ki, hol legyen a következő, tárgyalt a polgármesterekkel, előkészített mindent, felvette a kollégákat, tréninget szervezett nekik. És minden évben két számjegyű növekedést produkáltak, évekig a második legjobban teljesítő régió volt az övék a budapesti után.

Tetőtől talpig vagány sportruhában jön, amikor először leülünk beszélgetni a Római-parton egy kávézóban, nem messze a pilatestermétől. Aztán másnapra, amikor már „hivatalosan” interjúzunk, átalakul: fehér blúz, makulátlanul rózsaszínűre festett körmök, retikül. De a kapucsínó, a pogácsa és a nagy üveg víz, amit kér, ugyanaz. Bár nemcsak tulajdonos az edzőteremben, de oktató is, semmi szélsőséges egészségmánia, bevallja, hogy néha még kólát is iszik óra közben. Huszonöt év után szállt ki a topmenedzservilágból, nyitott egy pilatesstúdiót, és most másképp hat emberek életére.

„Most itt élem ki azt az ősvágyamat és képességemet, hogy impactom legyen, még ha az élet totálisan más területén is, mint korábban” – mondja. Sikerélménynek éli meg, hogy az óráitól a korábban önmagukról indokolatlanul keveset gondoló nők önbizalma a pilates után visszajön, és – ellentétben az üzleti világban tapasztaltakkal – itt még egyszer sem fordult elő, hogy bárki megjegyzést tett volna a másikra. „Olyan közeget teremtettem, ahol a nők nem versengenek egymással. Ide bárki bejöhet, mind ugyanazon a pályán megyünk.”

Pár hete közösségi sminktanácsadást szervezett az óráira járók között, és most azt tervezi, hogy a terem sarkában vintage gardróbot alakít ki. Mindenki behozhatja majd a nem használt, jó állapotú ruháit, hogy aztán elcsereberélje az edzéstársakkal.

Tavaly februárban indította be a gépipilates-vállalkozását, miután 2022-ben kicsekkolt a multivilágból. Régóta fontolgatta, hogy szeretne egy stúdiót, azok után, hogy rátalált erre a sportra. A pandémia alatt a Vodafone-nál dolgozott éppen, és feszültséglevezetésnek tökéletes volt a heti két pilatesóra. „Mondtam is az akkori főnökömnek – meséli –, hogy bármikor hívhat, éjszaka is, hajnalban is, de kedden és csütörtökön héttől nyolcig eszébe ne jusson, mert akkor pilatesezem.”

A feszkós munka pedig a magyar telekommunikáció egyik legnagyobb digitális transzformációs projektje volt, a covid kellős közepén. Ő volt a cég első számú salesvezetője, de leginkább
krízismenedzsmentté alakult át abban az időben a munkája. „Nulla–huszonnégyben nyomtuk, napi húsz online meetinggel, hajnalban döntöttük el, hogy kinyissanak-e aznap a boltok, én riasztottam az embereket, miközben rekord­számú bejelentés ment a felügyeletnek, mert valami éppen nem működött.”

Édesapja halálakor egyik pillanatról a másikra döntötte el, hogy kiszáll a mókuskerékből. Akkoriban költözött ki a Nánási úti edzőteremből az előző bérlő, maga a pilatesgépeket forgalmazó és stúdiókat működtető TMS Kft., és Szilvi azonnal lecsapott a helyiségre. „Mindig azt mondtam, jó, ha van az embernek egy kis B lába, sose tudhatod, mit dob az élet.” Azt azért eleinte álmában sem gondolta, hogy ez lesz a főtevékenysége.
Mindenesetre a munkatempóját és az elszántságát jól mutatja, hogy 2023 december elején döntötte el a stúdiónyitást, és a következő év februárja elején volt az első óra. Addig megvette a gépeket, kicsinosította a termet – tízmilliós nagyságrendű befektetéssel.

„Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik.” Ez a filmbeli idézet ugrik be először egykori kollégájáról Varga Eszternek, a Pannonhitel Zrt. társtulajdonosának. „Szilvi nagyon dolgos fajta, és magasak a szakmai sztenderdjei, bármibe fog.” Ők ketten már a Raiffeisennél együtt dolgoztak, Eszter szerint látszik, hogy mindketten a Felcsuti-iskolában nevelkedtek: abban hisznek, hogyha valamibe kemény munkát tesznek, annak lesz eredménye. „Egyre több vezető távozik a multivilágból, vagyunk a generációnkban jó páran, akik tudunk újrakezdeni, és ő is ilyen. Ráadásul nagyon fontosak neki az emberi kapcsolatok, nem véletlenül képezte ki magát ő is coachnak is.” (És mellesleg integratív légzésterapeutának.)

Szilvi életében tizennyolc éves koráig meghatározó volt a sport. Már kisiskolás korában kikérte magának, amikor édesapja azt mondta a nála három évvel idősebb nővérének, hogy adjon a húgának pár méter előnyt a futásban. Később atletizált, háromtusázott, öttusázott, kosarazott, és mindent elért a versenysportban, amit egy kisvárosban el lehetett érni: kosárlabdában a legerősebb dobójátékos címet érte el, és többször megyei futóbajnok lett. „Akkor még kevésbé számított a magasság, mint a gyorsaság” – nevet, pedig még ki sem nyitom a számat, hogy megkérdezzem, hogy csinálta, anélkül, hogy legalább 170–180 centi magas lenne.

„A kosárlabdapályán nőttem fel, este későn kavarodtam haza edzésről, és utána mindenféle kitekert pózokban tanultam, hogy minél gyorsabban túlessek rajta. Amikor később interjúztattam fiatalokat egy-egy állásra, meg sem kellett kérdeznem, hogy sportoltak-e, azonnal láttam rajtuk abból, hogy bennük volt-e a ma már nem divatos, kicsit mazochista alázat. Az, hogy akkor is csinálja az ember a dolgát, ha már nem esik jól, amikor a teljesítőképessége határán van.”

A legjobb tanuló – legjobb sportoló gimnazistát az egyetemi felvételin érte az első pofon. „1989-ben sikerült 1956-ot húznom, és nyilván nem tudtam, mit gondol a felvételiztető tanár a történtekről. Hát kiderült, hogy nem azt, amit én, kaptam egy gyomrost, és még meg is alázott.” A harmadik generációs diplomás család gyermeke bemakacsolta magát, azt mondta: ha ilyen a rendszer, akkor ő nem is akar diplomát. Lógó orral elment egy helyi trafikba dolgozni. Mindent eladott, még a törött játékokat is. „Volt, aki bejött egy doboz cigiért, és kiment öt gumikacsával” – mondja.

Abban a tanévben, az utolsó pillanatban mégis jelentkezett az éppen akkor induló miskolci közgazdászképzésre. Egyetem mellett volt reluxaüzletkötő, pincér, kérdőíves felmérő, és járta a borsodi falvakat sötétedés után, máskor meg éjszakai műszakban csokimikulásokat pattintgatott ki az öntőformákból. „Nem voltunk anyagilag eleresztve, és én nagyon hamar le akartam válni, erős volt az igényem egy jobb életre.”

Harmadévesen egyéni tanrendet kért mint köztársasági ösztöndíjas diák, és elszegődött Pestre a Pricewaterhouse-hoz asszisztensnek. „Annyi volt a fizetésem, mint a szüleimnek kettőjüknek” – mondja. Csakhogy ennek az volt az ára, hogy ingázott a budapesti albérlet, a miskolci kollégium és a karcagi szülői ház között. Közben még bulikirálynő is volt, óriási baráti körrel, nem létezett diszkó, ahol ne jelent volna meg.
A jegyzeteket ekkor már pénzért vette a csoporttársaitól, egy idő után ugyanis nem adták ingyen a Betty Barclay outfitben járó társuknak. (Más kérdés, hogy turkálóban szerezte be a ruháit.) Fél évig bírta, aztán jöttek a pánikrohamok, és mindez arra volt leginkább jó, hogy soha többé nem akart könyvelési területen dolgozni.

„De először ott láttam meg a nyugati vállalati kultúrát. Bejött az angol főnökasszonyom olyan angol gyapjú kosztümben, hogy a nyálam csorgott, a lábán Nike edzőcipő volt, és bent cserélte át tűsarkúra. Magyarországon ez fordítva szokott lenni: a munkahelyen átvesszük az egérszagú papucsot” – nevet.

Az államvizsga után egy huszonhét négyzetméteres miskolci avasi lakótelepi lakásba költözött, ekkor jött az MNB, majd a Unicbank. „Amikor az első fiammal terhes lettem, bementem Felcsuti Péterhez, és azt mondtam neki: Péter, baj van. Mire ő, hogy miért lenne baj, hát ez a világ legnagyobb dolga, hat hónap múlva visszajössz, ne aggódj, tiéd marad az állás.” Szilvi egész hadsereget mozgósított, amikor újra dolgozni kezdett, a nagyszülők mellett bébiszitterekkel oldotta meg a helyzetet, a fizetése felét gyerekmegőrzésre költötte. „De szívesen áldoztam rá, hogy biztonságban tudjam őket, amíg én úttalan utakat járok, és újabb bankfiókok helyét keresem.”

Még az esküvője előtti napon sem vett ki szabadságot, az volt az elve, hogy „mindent a bankért”. Nem bánta meg, minden befektetett perce megtérült, nyilván anyagilag is, de szakmailag legalább annyira. Felcsuti Péter szerint Szilvi egyike volt a banknál a legjobb üzleti vezetőknek, és nagyon hamar magasra jutott a legalsó pozícióból, a kilenc régióvezető egyike lett.

„Népszerű harcos volt, az egyik tihanyi csapatépítőn, ahol az összes kolléga ott lehetett – márpedig a csúcson háromezren dolgoztak a Raiffeisennél – kilenc régiós vezető, profi segédlettel, összeállított meglepetésnek egy táncos-zenés produkciót. Én sem tudtam róla. Szilvi elég extrovertált volt, igencsak aktívan részt vett a műsorban, és az introvertált kollégákat is magával húzta. Akkora sikerük volt, majd szétszedték őket a többiek.”

Szilvi 2007-ben kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, és – ahogy ő fogalmaz – elment businesswomant játszani a másik oldalra. A jelzálogfinanszírozás banki refinanszírozására alapított Terra Credit Zrt.-hez hívták tulajdonostársnak. „Szembejött velem a magyar vállalkozói valóság. Mintha egy Barbie-meséből csöppentem volna át. Addig alkalmazottként, teljes támogatással csak az volt a dolgom, hogy teljesítsek, itt pedig titkárnő, portfóliómenedzserek satöbbi nélkül építettem az üzletet, amivel nem is lett volna baj, de a nekem addig szokatlan kommunikációs légkörrel annál inkább. Az első meetingen hatvan volt az egy percre jutó káromkodások száma.”

Ott tanulta meg azt is, hogy huszonöt százalék tulajdonrész semmit sem ér. Ráadásul a következő évben jött a válság, 2009-ben már a túlélésért küzdött a cég. Majd hét év Citibank és két év Microsoft után a Vodafone topmenedzseri pozíciói következtek. Utóbbi időszak összesen négy évig tartott, ám Szilvi azt mondja, a Raiffeisen után egyetlen helyen sem használták ki igazán a vezetői képességeit.

„A névjegykártya sokat elbír, de sehol sem lehettem többé vizionárius – mondja. – Mindig volt valaki fölöttem, aki ezt a feladatot elhap­polta, mert rájöttek, hogy megbízható kivitelező is vagyok. Én meg hagytam.” Az azonban nem változott, hogy a beosztottjaiért mindenhol egyformán küzdött. „Volt, hogy azt ígértem nekik, ha még meghúzzuk a decembert, én leszek az első, aki ott vergődik majd Felcsuti szobája előtt, amíg a plusz teljesítményért ki nem harcolom az extra bónuszt. És ő sosem vágott ki.”

Ma normálisnak maradni a legnehezebb, mondja, és elpoénkodik: vajon milyen eredmény jönne ki, ha összeadná, hogy a magyar társadalom mértékadó szakemberei vagy mondjuk a cégvezetők naponta mennyi időt töltenek LinkedIn-posztokkal ahelyett, hogy az energiájukat valóban valamiféle értékkreálásra, alkotómunkára fordítanák? „Régen csak igazi fizikai, emberi interakciók voltak, meggyőződésem, hogy azért is tudtunk igazán sikeresek lenni.”

Most a pilatesteremre koncentrál, és nem becsüli le a fontosságát, de úgy érzi, főállásban azért olyan pozícióban lenne a helye, ahol még nagyobb dolgokra lehet hatása. „Sok energiám van, izgatnak a társadalmi jelenségek, a mesterséges intelligencia, maga az üzlet. Az agyam egy része most standby üzemmódban van. De azt szeretném, ha a személyiségem vonzaná be a következő feladatot, nem pedig egy munkaköri leírás.”

Azért minden ötven feletti nőnek el szokta mondani, hogy jól gondolja meg a kicsekkolást, mert nehéz visszatérni az üzleti körforgásba. „Ha fél évig nem dolgoztál, már gyanús vagy, ha meg egy egész évig, már lenulláztad az addig felépített eredményeidet.”