Hogyan lehet harminctól visszatekintve summázni egy életet? Kemény Zsófi író, slammer, zenész erre vállalkozik a Jurányi Házban az Egy életem produkcióval, és standupol az esküvője utáni autóbalesetéről, édesanyja gyereknevelés közben elhangzott mondatairól, amiket azóta sem felejtett el, szakmai példakép édesapjáról és újlipótvárosi identitásáról. Az előadás dramaturgja, Horváth Panna megnyugtatta, hogy kora ellenére igenis van elég története – és az interjúba is becsatlakozott.

Elsőre meglepő, hogy ennyire fiatalon, harmincévesen bevállaltad az Egy életem produkciót. Úgy érzed, van már elég muníciód?
Kemény Zsófi: Lévai Balázs (az Egy életem sorozat ötletgazdája, producere – a szerk.) ötlete volt. Eddig nagymúltú, országosan ismert művészeket hívott be (Mucsi Zoltánt, Thuróczy Szabolcsot, Grecsó Krisztiánt, Szabó-Kimmel Tamást, Szinetár Dórát, Nagy Ervint és Borbély Alexandrát), de most azt találta ki, hogy nyit a Z generáció felé is.

Én is meglepődtem, hogyan lehet harminctól visszatekintve summázni az embernek az életét. Hogy fogok ennyiből egy egész estényi sztorit kifacsarni? Ezért hívtam fel Pannát, aki amellett, hogy dramaturg, úgynevezett színházcsináló is. Ő meg megnyugtatott, hogy van elég történetem.

Horváth Panna: Jó volt, hogy nem kellett Zsófit meginterjúztatni, hiszen régóta ismerem.
A családod is érdekes, ők vastagon előkerülnek az előadásban? (Zsófi édesapja Kemény István író, költő, édesanyja Szirmay Ágnes dramaturg, forgatókönyvíró, nővére Kemény Lili író – a szerk.)
Zsófi: Végül is kábé róluk szól az egész. (Nevet.) Eredetileg az volt a terv, hogy a közegek adják a keretet, ahol megfordulok, az irodalomtól a slam poetryn, a filmen és a színházon át a zenéig, de ahogy elkezdtem írni, egyszerűen az lett belőle, hogy az anyámról szól, és kész. Meg a nevelés közben elhangzott mondatairól, amik beültek a fejembe.

Mondj egyet!
Zsófi: A nő harminc fölött láthatatlan.

Ezt hány éves korodban mondta?
Zsófi: Úgy hat körül. Nyilván ez volt az ő megélése, akkortájt kezdett tombolni a fiatalságkultusz, és a mai napig tart, sőt. Én most vagyok harminc, lehet, hogy ha betöltöm a harmincegyet, eltűnök. (Nevet.) De inkább azt igyekszem bebizonyítani, hogy ez az egész nem igaz.

Igazából csak arról van szó, hogy anyám dramaturg, és minden helyzetből drámai helyzetet teremt. Állandóan sorozat clickbait headline-okban és szlogenekben fogalmaz.

Panna: Mindenesetre eléggé idevágott, éppen harmincévesen csinálta meg Zsófi az előadást. A szerkesztési elvben meg az íven sokat segített.

Édesanyád látta a forgatókönyvet?
Zsófi: Persze, tett is megjegyzéseket, de csak dramaturgszemmel, mint anya, úgy nem. Pedig azért mutattam meg neki, hogy szóljon, ha valami sok lenne, pláne a nővérem könyve és apám versei után. De azokon már megedződött annyira, hogy ezen nem akadt ki.

Lili Nem című könyve valóban nem bánik vele gyengéden, abban mi bántotta a legjobban?
Zsófi: Talán az volt neki fájdalmas, hogy amit legjobbnak gondolt a nevelésében, az pont nem az. Például hogy túl sokat dicsért, és túlságosan szabadjára engedett minket.

Te most mentél férjhez, mit csinálsz majd másképpen a gyerekeiddel?
Zsófi: Ezekre a meghatározó mondatokra lehet, hogy figyelni fogok. Anyám nagyanyja, az én legendás dédim is mindig azt mondta neki, hogy „nem kell mindent kimondani, Ágikám!”. Ezt megpróbálom tudatosítani, hátha nekem majd sikerül.

És szerinted mi az, amit viszont nagyon ki kell mondania egy anyának?
Zsófi: Valahogy a feltétel nélküli szeretetet kellene szavakba öntenie. Anyám feltétel nélküli szeretete cselekvésekben nyilvánult meg egész életemben.

Például azzal, hogy jókat főzött neked?
Zsófi: Azt pont nem, mert nem tud főzni. (Nevet.) De ha bármi történik, ott van mellettem, ha kell, fent marad velem egész éjjel, kivisz a reptérre akkor is, ha nem kérem, és odaadja a fél veséjét akkor is, ha nincs rá szükségem, mondván, jó lesz az a harmadik. Nálunk nincs enyém-tiéd. Ez azért tud nyomasztó lenni egy idő után.

Panna: Tudod, van az a svéd gyerekvers, hogy: „Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott egyszer egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Ez is elég nagy témája ennek az estnek. A mi szüleink generációja sokkal inkább érzelmi alapon nevelt minket, mint racionálisan, ahogy őket a szüleik.

Zsófi: A középkorban még az volt, hogy a gyerek „fogyóeszköz”, de még a nagyszüleinket is úgy nevelték, hogy rengeteg házimunka és kötelesség hárult a gyerekekre, őket szalajtották a boltba, nekik mertek utoljára a levesből, és nem volt szabad beleszólniuk a felnőttek beszélgetésébe. A szüleinket a nagyszüleink már úgy nevelték, mintha a haverjaik lennének, egyenrangúak voltak a családban. A mi szüleinknél pedig a gyerek lett az élet értelme.

Most az a mondás, hogy tökéletes szülőnek kell lenned, és addig ne is csinálj gyereket, amíg magadat ki nem terápiázod. Érdekel, milyenek lesznek majd ezek a zen gyerekek.

Édesapád milyen szerepben bukkan fel az előadásban?
Zsófi: Ő sokkal szerényebb és békésebb alkat, mint anyukám, és inkább a szakmai életemre volt hatással, hiszen ugyanazt a pályát választottam. Nehezebb is volt karikírozni, de mivel életrajzi standup az előadás műfaja, muszáj valamennyire parodizálni. Leginkább a szerénységét lehet.
Az előadásban egyébként mindennek van alapja, amit elmondok, nyilván el van túlozva egy csomó minden, de a legtöbb dolog, amit leírtam, az meg is történt. Nem az a cél, hogy sírva menjen ki a néző, de időnként azért elkomolyodunk. De a fő cél a nevettetés.

Újdonsült férjed (Agócs Márton, az Aurevoir énekese – a szerk.) milyen szerepet kap?
Panna: Az merült fel, hogy egy Agócs babát beteszünk a színpadra. Áttételesen ott lesz, hiszen az az alaphelyzet, hogy ők ketten ülnek egy autóban, és balesetet szenvednek.

Zsófi: Az esküvőnk után három héttel ugyanis tényleg volt egy balesetünk. Megcsúsztunk egy vízátfolyáson, és az autónk az életét adta értünk. Rommá tört, de mi megmenekültünk. Tényleg lepergett előttem az életem – ez morbid módon jó alaphelyzetet szolgáltatott az előadáshoz. Lelassul az idő, és nosztalgiázunk.

Amikor legutóbb, tavasszal beszélgettünk, akkor is némileg lelassulásban voltatok, miután a télen hosszabb időt töltöttetek Costa Ricán, és azt mondtad, elábrándoztatok, milyen jó lenne ott maradni, ahol az egyik fán egy majomcsapat mászkál, a másikon meg egy lajhár lóg. Tart még a lassulás?
Zsófi: Annyiban igen, hogy most csak két dolgot csinálok egyszerre, ezt az előadást és új zenekaromat, a Sophiesót. Utóbbiban nincs már benne az Agócs – ha már az életemből nem tudtam kihagyni. Nem kell mindent együtt csinálni. (Nevet.)

Azért a rock and roll nem az a klasszikus lassulós műfaj.
Zsófi: Igaz, de az, hogy nem kell ezer dologban benne lennem, és alakul, hogy megtanulok nemet mondani bizonyos felkérésekre, már sokat jelent. És nem gyártok olyan terveket, amit talán nem tudok megvalósítani, amitől aztán szorongok és frusztrálódom. Azt csinálom, ami éppen adódik, ami jólesik, és ami pont akkora feladat, hogy még megugorható. Tízéves korom óta állandóan tudatosan terveztem. Elegem lett. A nővérem törte az utat, nekem mennem kellett utána. Ha megnyert öt rajzversenyt, akkor nekem meg kellett nyernem hatot.

Testvéri alapvetés, hogy a fiatalabb utánozza a nagyot mindenben, aztán egyszer később a terápián rájön, hogy egész életében versengett valakivel, aki nem versengett vissza.
Panna: A tudatos sodródás visszatérő elem az előadásban. Zsófi mindig tudatosan haladt, de az nem volt meg, hogy hova, csak az, hogy mi ellen sodródott.

Kemény Zsófi és Horváth Panna Újlipótvárosban.

Mennyire jellemző ez a generációtokra?
Zsófi: Eléggé. Bár engem egyszer az Y, máskor meg a Z generáció hangjának neveznek, szóval néha picit erőltetettnek érzem ezt a generációs besorolást. De az tény, hogy az életünket eléggé meghatározták a technológiai változások.
A FOMO még nagyon bennetek van? (FOMO: fear of missing out – a félelem, hogy kimaradsz valamiből – a szerk.)
Zsófi: Talán a covid picit megváltoztatta, inkább előtte volt nagy hívószó a FOMO. Valamennyire még megvan bennem, de azért múlik az évekkel. Azt látom, hogy az alattunk lévő generáció például inkább házibulizni szeret, nem szórakozóhelyekre jár. A kisebb közösségeket jobban kedvelik, nem félnek, hogy lemaradnak valamiről, ha bezárkóznak a saját lelkükkel és lelkitársaikkal.

Közéleti ügyekben mennyire vagy mostanában aktív? Régebben fel is léptél tüntetéseken, és most megint elég nagy a nyüzsgés a művészek körében.
Zsófi: Színpadra már nem feltétlenül állok ki, túl sok halálos fenyegetést kaptam. Amíg csak virtuálisan zajlott a zaklatás, azt megtanultam negligálni, de egyszer egy tüntetés után, ahol felszólaltam, gázmaszkban követett valaki hazáig, aztán többször felbukkant a közelemben az utcán, a villamoson, még a parkban is, amikor futottam. De azért szeretem aláírni a petíciókat és szeretek elmenni tüntetésekre. Az utóbbi tizenöt évben sokat, sokfélét és mindig vidámat tüntettünk.

Panna: Azért lelkesítő látni egy csomó arcot, akik hasonló elvekért állnak ki. Egy tüntetés mindig jó típusú összekapaszkodás, és ha nincs is eredménye, legalább találsz társakat, akikkel tudod együtt siratni az ügyet.

Zsófi: Az a baj, hogy a hatalommal való szembenállás pont olyan harc, amibe a hatalom nem száll be, csak megmondja, hogy így vagy úgy lesz, és te mondhatsz bármit, semmi sem változik egy tapodtat sem. Annyira nincs hatásunk semmire, hogy vidám közösségi élménnyé degradálódnak a tüntetések is.

Az SZFE ügyéről könyvet is írtál Nyelni címmel. Mi zavar most a legjobban, milyen ügyért mennétek ki tüntetni?
Zsófi: A gyermekbántalmazás ellen, a tanárok helyzete miatt, az LMBTQ-ügyekben, szinte bármiért lehetne tüntetni.

Panna: Az egészségügy, az oktatás, a kultúra állapota miatt. Nagyon szeretem a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, és az a legfájóbb, amikor azt érzem, hogy megpróbálják elvenni tőlem, hogy én hitelesen szerethetem a hazámat. Ezeknél az ügyeknél pont ez történik.

Az a legszomorúbb, hogy egyre gyakrabban felmerül, hogy nem tudunk majd itt élni, pedig én nagyon nem szeretnék elmenni.

Sokat beszéltek arról, hogy esetleg elköltözzetek Magyarországról?
Zsófi: Én sem szeretnék. Azt szeretném, hogy Magyarország jó hely legyen. Ahol működnek a dolgok, az emberek kedvesek, nem kell egész nap frusztráltan rohangálni, és úgy érzed, előtted van a vidám jövő. Amúgy például amikor egy-egy vidéki könyvtárba megyek író-olvasó találkozóra, kábé ezt látom. Odagyűlik húsz–huszonöt lelkes, okos ember beszélgetni, a kultúra végvári harcosai.

Panna: Mondhatni aranyglóriás hősök.

Az Egy életemmel vidékre is mentek majd fellépni?
Zsófi: Igen, ez a terv. Ezért is kellett kiirtani belőle minden belterjes bel-pesti poént. De az én identitásom eléggé újlipóti, és ha valaki azt nem is érti, hogy mit jelent a Szent István park, azon azért tudunk együtt nevetni, ahogy az értelmiségi középosztály valahol tömörül, és annyira büszkék vagyunk a világjobbító mentalitásunkra, hogy nyomorult kutyákat kell örökbe fogadnunk, akik láb nélkül csak gurulnak utánunk a járdán a vegán pórázaik végén.