Megszerzett egy jól bejáratott olasz ruhamárkát, belakta a magyarországi plázákat, és most a fiatal farmerviselők után a középkorú nőket is meghódítaná a Devergo görög tulajdonosa – Görög Zita segítségével. Thomas Psarogiannis Magyarországon született és tanult, ám a mai napig ingázik budapesti és görögországi otthona között. De gyermekeinek már azt mondja: akár asszimilálódhatnak is, ha már éppen átvenni készülnek a milliárdos családi bizniszt.

„Sokszor úgy érzem magam, mint az Idétlen időkig-ben Bill Murray, amikor mindig ugyanarra ébredt. Én évtizedek óta arra kelek reggelente, hogy próbálom eldönteni: itt élek, vagy ott élek? Ezért hol itt vagyok, hol ott” – mondja Thomas Psarogiannis. Szülei még a görög polgárháború után, 1949-ben költöztek Magyarországra, és úgy nevelték gyerekeiket, hogy ne asszimilálódjanak, majd egyszer úgyis visszamennek a szülőhazájukba. „Fontos volt, hogy görög párunk legyen, minden görög legyen. Így találtam meg Görög Zitát is.”

Már vagy húsz perce azon gondolkodom, hogyan kerüljem el a nekik már biztosan unalmas poénkodást azon, hogy a Devergo görög alapítója mellé beszállt a cégbe Görög Zita, amikor hála a jó égnek maguktól kezdenek tréfálkozni rajta. „Szerencsés együttállás, jobban ki sem jöhetett volna” – csatlakozik Zita.

Az óbudai cégközpont dizájnjában már kevesebb a görögös elem, bár kétségkívül mutatós a berendezés: hatalmas faasztalok, az egyiket egy régi satu díszíti, a bejárat mellett bárpultos büfé, a falon a munkatársak hatalmas mozaikban elhelyezett fotói. A bemutatóteremben pedig már az új – az eddigi farmeres, sportos, nagy feliratos Devergo-felhozatalhoz képest kimondottan színes – őszi-téli kollekció. Látványosan több benne a női öltözék. Fő dizájnerük, az olasz Cristiano Berto évtizedek óta csak a férfivonalat tervezi, a női kollekciót a Devergo központban dolgozó magyar szakemberek – ehhez a csapathoz csatlakozik most Görög Zita.

Az egykori modell és Thomas régóta ismerték egymást, még a 2000-es évek eleji divatbemutatókról. Egy közös barátjuk szólt aztán nemrég Zitának, amikor hallotta, hogy Thomasék stílusváltásra és a női kollekció bővítésére készülnek: „nem akartok valahogyan együttműködni?” A telefonhívásból beszélgetés lett, aztán közös tervezés, és Zita most tulajdonosnak is beszállt húsz százalékkal.

Leszaladtunk Nápolyig
Thomas Magyarországon született és járt iskolába, aztán érettségi után költözött először vissza Görögországba, igaz, már akkor is csak néhány évre. „A szüleim nem mehettek haza – mondja –, az állampolgárságukat is elvették, én kaptam vissza elsőként a családból 1981-ben.” Miután mégis visszajött az ELTE pszichológia szakára (mestert is ott végzett), összehaverkodott az ott tanuló mintegy tíz görög szaktársával. „Többségük egy évvel alattam járt, de én is a csapatukba tartoztam. Ők később még érdekesek lesznek a cégsztoriban” – nevet.

A rendszerváltás közeledtével Thomas ösztöndíja már nem volt elég a megélhetésre, kezdett valami munka után nézni. Mindenfélét csinált, például angol nyelvi előkészítőt alapított, pontosabban egy görög–magyar intézetet, az akkori Nemzetközi Előkészítő Intézet nyomán, ahol a külföldről érkező egyetemisták töltöttek el egy-egy évet, és tanultak magyarul még a tanulmányaik megkezdése előtt. „Volt egy barátnőm akkoriban, az OTP kisvállalkozási osztályán dolgozott, ő dobta be, hogy miért nem vállalkozom, és veszek fel hitelt, hiszen mindenki azt teszi” – meséli Thomas. Szinte magyarázkodva a barátnő említéséért a mellette ülő három huszonéves gyereke felé int: „Ez még a 80-as években történt.”

Két barátjával – Sebe Géza ma is a cég ügyvezetője – találtak a Síp utcában két üzlethelyiséget, megvették hát őket az OTP hiteléből. Egy másik akkori ismerős ötlete volt, hogy nyissanak farmerboltot az ingatlanban. Akkoriban ugyanis Thomasék gyakorta megfordultak a Dohány utca sarkán működő legendás Metro Klubban, ebédelni is az emeleti Manhattan étterembe jártak. Lent működött egy apró üzlet, ahol – Thomas szavaival – igazi blue jeanst árultak. Akkoriban csak néhány boltban lehetett Magyarországon rendes nyugati farmert kapni, akadt persze köztük csempészáru bőven. Mind olasz márkák voltak: Replay Jeans, Energie Diesel, Unlimited, sorolja Thomas.

Az említett lány ismerős dobta be, hogy miért nem importálnak ők is farmert, hogy aztán a Síp utcai ingatlanban árulják. „Azt sem tudtuk, mi az, hogy adó, export vagy import. Összegyűjtöttünk a haveroktól úgy negyven–ötvenezer márkát, és leszaladtunk Nápolyig. Ott volt az Uniform nevű márka, kiválogattuk az árut, aztán amikor fizetni akartunk, akkor derült ki, hogy rátesznek még tizenkilenc százalék IVA-t, azaz forgalmi adót.”

Belementek, hogy utólag fizessünk
1991 októberében nyitották meg a Rolling Store ruhaüzletet. Az első farmerbeszerzés után pár hónappal aztán ráakadtak az olasz Devergóra. A márkát egy fiatal házaspár, Renata Sartori és Paolo Bolzonella alapította még a 80-as években a Velence-közeli Noaléban. „Az volt az előnye, hogy kis márka volt – mondja Thomas –, nem olyan nagy cég, mint az Uniform, aminek több tucat üzlete volt, és Amerikába exportált, így kevésbé tudott velünk, egy volt szocialista ország egyetlen üzletével rugalmas lenni. Paolóék abba is belementek, hogy utólag fizessünk.”

Görög Zita és Thomas Psarogiannis ma már tulajdonostársak a Devergóban.

Csakhogy ők kizárólag férfi-felsőruházatot árultak, Thomasék pedig egyre inkább úgy érezték, kellene más is, így megalkudtak Paolóékkal, hogy megkapják a Devergo nevet máshol gyártatott termékeikre is, cserébe a beszerzési ár négy százalékát royaltyként átutalják az olaszoknak. Ekkorra már lett egy újabb boltjuk a Margit körúton és egy a Blaha Lujza téren, és elkezdtek magyar gyártású Devergo kötöttáruval is kereskedni. „Farmervarráshoz meg felmértük a görögországi gyárkínálatot, és megtaláltuk a Staff Jeanst, a világ tucatnyi cége közül az egyiket, ahol tényleg tudnak igazi farmert varrni, és dolgoznak bérmunkában is. Haverok lettünk, azóta is gyártatunk náluk.”

1998-ban egyszer csak nem jött meg az olasz portéka, és nem is érték el az olasz varrodát. Thomas elutazott Noaléba, de Paolóék helyett csak egy csődbiztost talált a gyárban. Hat hónapra odaköltözött, és a csődbiztossal megegyezve legyártatta a megrendelt kollekciót, sőt arról is megállapodtak, hogy innentől a magyaroké a Devergo márka, az egész világon használhatják. A fő tervezőt, Cristiano Bertót is azonnal leigazolták.

Magyarországon addigra több tucat multi­brand üzletben benn voltak a Devergo termékek, és Thomasék voltak az elsők, akik bevezették az előrendelés intézményét. A következő kollekciót fél évvel korábban mindig bemutatták a forgalmazóiknak. „Többé nem polcra gyártottunk, hanem a rendelések alapján.”
Ekkoriban nyíltak meg Magyarországon az első plázák is, de Thomas úgy volt vele, ami Görögországban nem megy, az itt sem fog. Tévedtek, azonnal megérezték a forgalmukon, hogy kimaradtak valamiből. Így aztán gyorsan összebarátkoztak a Plaza Centers akkori vezetésével, és megegyeztek, hogy mégis lesz boltjuk a Duna Plazában, sőt az összes ezután nyíló vidékiben is. Na, és itt jöttek képbe a görög pszichológusok.

Magyar viszonteladóik ugyanis régi vágású kereskedők voltak, nem értették a plázarendszerű kereskedést, sokallták a költségeket. „Az egyik régi görög barátom, Vaszil viszont bejelentkezett, hogy adjam el neki a Csepel Plázában lévő üzletet, erre én azt mondtam, hogy azt nem, de pár hónap múlva nyit a győri pláza, költözzenek oda, és vigyék azt. Láthatta, hogy jól mentek akkoriban a boltok, fél év múlva a pénzénél volt az ember.”

Vaszilé lett aztán a fehérvári, majd a szombathelyi pláza-Devergo is, a legszebb években öt üzlete volt. Aztán jött Dimitrisz, aki Miskolcon, Debrecenben és Nyíregyházán nyitott, sőt egy időben Romániában is próbálkozott, a csúcson tucatnyi üzletet vitt. „Vaszilisz, Dimitrisz, Lopi, Iliász, Jorgosz, valamint Ló, aki már sajnos nincs közöttünk – sorolja Thomas az egykori görög egyetemi társakat. – Az üzletek háromnegyedét pszichológusok nyitották.”

Bajusz és próbababa

Minden farmer egy legenda, és nagyon kevesen tudnak igazit készíteni, noha sokan varrnak farmeranyagból nadrágot, mondja Thomas. Egy farmer mindig történetet mesél el, az, hogy miként van koptatva, attól függ, milyen típusú munkában kerültek az eredeti nadrágok abba az állapotba, amiben te most megveszed.

„Például a holland G-Star tervezője mesélte nekem, hogy az Elwood nevű modelljét a New York-i aszfaltsimító munkások nadrágjairól durrantotta le, ezért van éppen azokon a részeken megerősítve az anyag, ahol abban a melóban jobban kopott.” Sokat számít az úgynevezett bajuszkoptatás mikéntje: ezeket a csíkokat ott koptatják ki a farmereken, ahol leüléskor, leguggoláskor összegyűrődik az anyag. Ha pont a térdhajlatnál van a bajusz, az jó, ha a vádlihoz esik, az hiba.

A világban nagyjából tucatnyi gyártó van, akik igazán tudnak farmert csinálni, így például a Levi’s, a Wrangler, a Lee, a Diesel, a Replay, a Gas, a G-Star és a görög Staff Jeans. A termékeik részben ma is kézzel készülnek: a levarrott ruhadarabokat felhúzzák egy-egy próbababára, és kézzel koptatják ki a megadott pontokon. Az úgynevezett dirty farmereknél a koptatás előtt valamilyen színűre, például homoksárgára festik az anyagot, így a fehér szálak helyett a színesek jönnek elő koptatásnál. Egy ember nagyjából öt perc alatt tud egy nadrágot befejezni, azaz napi százat koptat ki – a kézi munka a magasabb ár egyik magyarázata.

Azok voltak a legszebb évek
A 2000-es évek elején Thomas mégis elkezdte kivásárolni a barátait, mert a franchise-partnerek egyre kevésbé tudták nyereségesen üzemeltetni a plázás üzleteket. „Ennek ellenére azóta is barátok vagyunk” – mondja, amikor rákérdezek, hogyan váltak el útjaik. El is érzékenyül. „Azok voltak a legszebb évek, amikor együtt dolgoztunk, mi azért egy család vagyunk, és az is maradtunk. Az elválás után keresztelte meg az egyikőjük a fiamat, én meg a másikuk lányát.”

Egy igazán pozitív hozadéka azért lett a franchise-partnerek kivásárlásának. A debreceni üzletet ugyanis évekig Csordás Norberték vitték, és amikor kiszálltak, Norbert azonnal felajánlotta, hogy szívesen jönne a központba dolgozni. Ez 2002-ben történt, és ma lényegében ő igazgatja a céget, bár a névjegykártyája szerint kereskedelmi igazgató a titulusa.

A külföldi nyitásokkal viszont nem volt szerencséjük. Öt Devergo üzletük volt Moszkvában, amiket a kelet-ukrajnai háború 2014-es kitörésekor a szankciók miatt be kellett zárniuk. Három éve a harkivi bolt szűnt meg, a tripoli üzletet pedig az arab tavasz sodorta el. Így ma csak viszonteladóik vannak külföldön, például Görögországban, Szlovákiában, Csehországban és Romániában, de márkaboltjuk nincs.

Családba érkezik az ember
„Régebben a 18–28-as korosztályból állt a vevőink nagy része, mostanra inkább eltolódott a 35–45-ösök felé, és elkezdtünk arról beszélgetni, hogy talán a dizájnnak is ideje a célcsoporthoz igazodni” – mondja Norbert. Még egy jellegzetességük volt: a magyar piacon talán egyedüli divatcégként 35 százalékban kínáltak csak női ruhákat, 65 százalék volt a férfiruha-kollekció aránya. Zitával most ezen is változtatnak.

„Thomasék tudták, hogy sok mindennel kacérkodom, kerestem a befektetési lehetőségeket, és rengeteg tapasztalatom van a magyar tervezőkkel és a külföldi divatházakkal is. Amit magamba szívtam, itt most ki tudom ereszteni” – mondja Zita, aki már a most piacra kerülő őszi-téli kollekció kitalálásában és kommunikációjában is részt vesz. „Őket azonnal hitelesnek láttam. Ahol tizenöt–húsz éve dolgoznak ugyanazok az emberek, ott lényegében családba kerülsz.”Most a sportos, farmeros stílus mellé tettek más élethelyzetekre, így például irodai viseletre vagy ünnepélyesebb alkalmakra tervezett ruhadarabokat, minimális feliratokkal és díszítésekkel. Bár korábban a Zara, a Reserved és társaik, ma pedig a Temu és a Shein kitartóan verik a szöget a hagyományos divatcégek koporsójába, ám ezzel egyidőben előnyt is jelent a megjelenésük az olyan klasszikus, kisszériás márkáknak, mint a Devergo.

Norbert szerint van egy réteg, aki igenis szereti megfogni és felpróbálni a ruhát, és hatalmas hodályokban tömegterméket turkálni sem akar. „A mi fő előnyünk a vevőkkel foglalkozás, ahogy mi hívjuk, a vevőzés. Ezért is volt több eddig a férfi vásárlónk, ők márkahűbbek, és végképp szeretik, ha valaki segít nekik választani. De talán a nők is egyre jobban díjazzák, ha nem jön szembe velük az első sarkon háromszor az a blúz, amit megvettek. Ráadásul a kis darabszámos, előrendelésre készülő ruhák gyártása környezetbarátabb.” Egy kollekció kábé háromszáz „kódból”, azaz ruhadarabból, kiegészítőből és cipőből áll – a női ruhától a cipőfűzőig terjed a skála –, és átlag két-három szín van egy modellből.

A magyarok nagyon bezárkóztak
Az év végére negyven üzletük lesz, idén már tízet nyitottak, nagyrészt hipermarketek mellett. „Nem bíztunk eddig a hiperekben, de rájöttünk, hogy a covid óta jelentősen megváltoztak a vásárlási szokások” – mondja Thomas. A korábbi 150–200 négyzetméteres üzleteket közben gazdaságossági okokból 60–100 négyzetméteresekre cserélték. 2022-ben, a covid idején volt utoljára hitelük, addig mindig saját tőkéből növekedtek.

Thomas az évek során többször Görögországba költözött, majd újra és újra visszajött a családjával. Mostanában péntekenként hazarepül, majd hétfőn vissza – „még jó, hogy van megfizethető Wizz Air-járat” –, Ioannával, a legidősebb gyermekével. „A lányomnak ott van a férje, nekem pedig a feleségem, az édesanyjuk. Egyébként ő is dolgozik a cégben, főleg a női kollekció tervezésében.” A hegyek között, Szalonikitől kilencven kilométerre nyugatra, Naúszában élnek. Azt mondják, ott sokkal közvetlenebbek az emberek. „Kint mindenki ismer mindenkit, és ha elindulsz mondjuk bevásárolni, útközben biztosan összeakadsz három-négy ismerőssel. A magyarok mostanra nagyon bezárkóztak.”

A nagyobbik fiuk, Thanasis egészen kiskorában szeretett már rajzolni, ő pár éve tervezői diplomát szerzett Görögországban, és ma már a budapesti dizájnercsapat tagja. Ioanna jogot tanult, a legkisebb Psarogiannis, a húszéves Michalis még közgazdaságtant hallgat. „Úgy tanultak, hogy egy-egy részt át tudnak venni a cégben. Amíg kicsik, az ember nem is gondolja, hogy egyszer majd nemcsak játszani fog velük, hanem dolgozni is. Mindennap együtt ebédelünk, és az a tervem, hogy négy-öt év múlva rájuk hagyom az egészet. Ha Michalis talál itt egy lányt, ő már asszimilálódhat.”