Mi köze a kultúrának a korrupcióhoz? Mitől függ, hogy mit ítélünk el és mit fogadunk el? Miért bilincsgyanús a kisstílű megvesztegetés, és miért élünk vidáman nepotizmusban? Jancsics Dávid, a magyar mutyi egyik legnagyobb kutatója San Diegóban él, most itthon beszélgettünk vele
A korrupció szociológiája című könyve megjelenése apropóján. Van egy jó híre is: szerinte a kulturálisan meghatározottnak hitt dolgok pillanatok alatt megváltozhatnak.
Kijelenthetjük, hogy a magyar társadalom kulturálisan is korrupt?
Valóban észlelhetőek Magyarországon olyan kulturális jellemzők, amik együtt jó előfeltételt teremtenek például arra, hogy a személyes, bizalmi kapcsolatokat, az informális kapcsolati hálót korrupcióra is lehessen használni. Ugyanakkor ez gyorsan változhat. Például a hálapénz vagy a rendőr megkenése, ha nem is tűnt el teljesen, nagyon visszaszorult. Ma már szinte nem is hallunk olyat, hogy valaki megvesztegetett egy közúti rendőrt.
Négy korrupciótípust határoztál meg: a piaci korrupciót, a társadalmi megvesztegetést, a korrupt szervezetet és a state capture-t, azaz az állam foglyul ejtését. Magyarországon mind a négy jelen van, írod, csak az arányok tolódtak el, az utolsó javára. Ez járhat olyan kulturális hatásokkal, hogy az egyéb korrupciós formákkal is megengedőbbé válunk?
Ez a tyúk vagy a tojás kérdése, hiszen azt is mondhatnánk, hogy ha nem lettek volna kulturális rések, nem lett volna 2010 után lehetőség ezekbe beférkőzni. Viszont kulturálisan meghatározott vagy meghatározottnak hitt dolgok pillanatok alatt meg is változhatnak.
De ha bizonyos területeken hatékony az állam a korrupcióval szemben, máshol miért cselekszik látszólag éppen ellentétesen?
Bizonyos típusú korrupciók ellen viszonylag könnyen fel lehet lépni. A személyes vagy networkalapú ellen eleve nehezebb harcolni, mert ott már van egy fontos társadalmi dimenzió is. A világ más tájain olyan erős ez a társadalmi norma, hogy például egyes afrikai országokban, ha egy faluból valaki bekerül az állami adminisztrációba, szinte kötelező, hogy minden falubelit segítsen mindenféle módon, amit csak a pozíciójából adódóan el tud intézni. A családnak meg aztán végképp kötelező elintézni mindent!
Mondjuk utóbbi címgyanús mondat, hiszen Magyarországon már tizenöt éve uralkodó ideológia lehetne.
Ez jogos, de ez már a state capture maga. Ha viszont a társadalmi normák szintjén vizsgáljuk a jelenséget, a családtagok beemelése, helyzetbe hozása, a nepotizmus jóval „megbocsáthatóbb bűn”, mint más korrupciós formák. Nem is gondolunk bele, de a piaci vállalkozások nagy része Európában és világszerte is családi cég. Márpedig a családi vállalkozás alapvetően nepotista struktúra, nem érdemek és eredmények, hanem a bizalmi kapcsolatok dominálnak benne.
De azért csak nem mindegy, hogy egy családi cég vagy az állam politikai és gazdasági irányításáról van szó.
Valójában a magyar társadalom sohasem hozott létre valódi meritokratikus kiválasztódáson alapuló bürokráciát, míg máshol több száz éven át, szépen lassan fejlődött. De még ez alapján sem állítanám, hogy a magyar társadalom jobb vagy rosszabb, azaz akár korruptabb, mint mások.
Közben szinte már közhely, hogy az EU tagállamai között zuhanva csúsztunk az utolsó helyre a korrupciós rangsorokban.
Igen, és itt a rendszerszintű korrupciónak már nem arról a szintjéről beszélünk, ahol egy gazdasági elit keríti hatalmába az államot, hanem Magyarországon az állam a korrupció legaktívabb szereplője, méghozzá úgy, hogy klánok ejtették foglyul. Ezeknek a családoknak az érdekeit egyre-másra legalizálja a politikai hatalom, az államszervezet. Ez egy elosztó típusú korrupciós hálózat, ez a domináns jelenleg.
Gyakorlatilag kikapcsolták a fékeket és ellensúlyokat. Tehát egy normális országban van független ügyészség vagy bűnüldözés, működő rendőrség, és van egy csomó olyan, akár a kormányzat által létrehozott auditszervezet is, mint a számvevőszék és hasonlók. Ezek mellett pedig van egy rakás civil szereplő, működőképes a szabad sajtó is, és kitartóan a kormány orra alá dörgöli a megismerhető tényeket. Ezek az intézmények Magyarországon ma nagyon kevéssé működnek, vagy teljesen ki vannak iktatva.
Miért ment ez át a magyar társadalmon?
Kicsi ez az ország, és nagyon könnyen lehetett elfoglalni a fékek és ellensúlyok intézményrendszerét. Alapjaiban szolgálta ez a state capture folyamatát. Még akkor is, ha már évek óta világos, hogy ez a rendszer nem szolgálja a társadalom érdekeit. Hiszen miért is szolgálná a mindennapjainkat, hogy Mészáros Lőrinc az adóforintjainkból tudott venni magának egy huszonkétmilliárdos repülőt, vagy mit tudom én, épp mit?!
Azaz nem áll meg az a politikai retorika, hogy Magyarországnak nemzeti nagytőkésekre volt és lenne szüksége?
Az államnak jó gazda módjára kellene bánnia az adófizetők rábízott forrásaival, de szinte minden területen kimutatható az ellenkezője. Talán az a kisebb rossz, amikor nem hatékonyan költi el a pénzünket, például nagyon drágán vásárol Lölőtől bármiféle szolgáltatást vagy terméket – lásd a Balaton körüli vasúthálózatot vagy az autópálya-koncessziókat –, de emellett piaci monopóliumokat is létrehoz, és ezek sem a társadalom érdekét szolgálják. Amikor megölöd a versenyt, kinyírod a lehetőséget, hogy viszonylag kis cégek, startupok jó ötletekkel marha jó dolgokat csinálhassanak. Nem véletlen, hogy a gimnáziumi, egyetemi fiatalság nagy része nem Magyarországon képzeli el a karrierjét. Ez mindig beszédes.
Mi kell ahhoz, hogy a domináns korrupciós struktúra is megváltozzon, ne csak a szereplők cserélődjenek ki adott esetben?
Nyilván szükség van a szabályozási környezet, továbbá a fékek és ellensúlyok rendszerének újraalkotására, de egy másfajta kormányzati megközelítési módra is. Egy Orbán utáni kormánynak el kell majd döntenie, milyen módon akar kormányozni. A korrupció „wicked problem”, azaz nem lehet egy huszárvágással megoldani. Nem lehet létrehozni egy hatóságot, ami majd felszámolja. Komplex problémákra komplex válaszokkal lehet csak reagálni. És aki ezt nem látja át, annak egy jövőbeli kormányban is mindig csak látszatintézkedései lesznek.
