„Miért is ne? Jó ötlet” – mondta a telefonba Ujvári Vivien 2008-ban, amikor egy gyerekkori barátja felhívta azzal, hogy nem kellene-e második diplomaként a szőlész-borász képzést is elvégezniük. Utólag visszanézve a könnyűipari mérnök Vivien pont egy ilyen lökésre várt, ez segített neki visszatalálni a gyökereihez.
Vivien a Balatontól több mint egy kőhajításnyira, de még a tó látóterében, a Szent György-hegy lábánál, Raposkán, az akkor 150 fős településen nőtt fel. A házuktól nem messze fekvő kis, 0,65 hektárnyi szőlő már az 1850-es években is a családjáé volt, ez bővült 1935-ben Ujvári Pál bevásárlásaival és Kozma Teréz hozományával. A hegy déli oldalán álló kápolna alatti kiváló területeket a későbbi rendszer magáévá tette, de ez a kis olaszrizling-hangsúlyos minibirtok az Ujváriaké maradt.
A gyerek Vivien még viszonylag jól el is volt azzal, hogy a hétvégéket és a délutánokat a családdal a kertben dolgozva kellett töltenie, de a kamasznak már nem volt kedve hozzá. „Nem repesett a boldogságtól. Én sem örültem neki, amikor gyerekkoromban egész nyarakat a szőlőben töltöttem” – mondja édesapja, aki a nyugdíj előtt és azóta is borászati feldolgozók, rozsdamentes kóracél tartályok tervezésével foglalkozik. Vivien a szőlőtől elfordulva előbb a könnyűipari mérnöki pályát választotta, borászként ma is nagy hasznát veszi a mérnöki tudásnak, például amikor a szüret közepén megáll a modern prés, vagy erjedéskor a tartályok hűtőrendszere.
