Nem hittem, hogy a rajzaim túlélik az ezredfordulót

„Kopogtatásunkra alig 29 éves japán fiatalember nyit ajtót. Kölcsönös mély hajlongások közepette bemutatkozunk. Leülünk az egyszerű diákszoba két karosszékébe, és beszélgetni kezdünk – magyarul. Tokunaga ugyanis kitűnően beszéli nyelvünket.”

1941 márciusában megjelent egy interjú a Pesti Hírlapban, amihez foghatót a pestiek akkoriban nemigen olvashattak. Az újság egyik munkatársa a japán császári követségen keresztül kiderítette, hogy Magyarországon mindössze egyetlen japán férfi él, Tokunaga Yasumoto, aki cserediákként és tanárként érkezett az országba egy évvel korábban. A keleti nyelvekkel és néprajzzal foglalkozó Tokunaga lelkesen, szinte tökéletes magyarsággal válaszolt az újságíró kérdéseire. Mesélt arról, hogy az egyetemen tíz hallgatója is van (ráadásul mind a tízen eljárnak az előadásokra), és hosszasan méltatta az alföldi tavaszt: „Ilyen szépségre nem voltam elkészülve. Azóta is a hatása alatt állok. Ami nálunk a cseresznyevirágzás, az itt, az Alföldön, az akácvirágzás.”

Boribonról egy bölcsődét, Kippkoppról két óvodát neveztek el, Kockásfülű Nyúl oviscsoportból pedig több is van az országban


Ugyanennek a Tokunaga Yasumotónak hazatérése után húsz évvel, 1964-ben egy nagy japán könyvkiadó munkatársa a kezébe nyomott egy magyar nyelvű mesekönyvet, amit a frankfurti könyvvásáron szerzett be. Az illető egy szót sem értett magyarul, de megakadt a szeme a Laci és az oroszlán fekete borítóján, ami a mai napig különlegességszámba megy a gyerekkönyvek között – tetszett neki, hát megvette. Tokunaga lefordította a könyvet, és az a következő évben óriásit szólt a japán piacon. Azóta minden évben kiadják az országban, az elmúlt ötvenöt évben több mint hatszázezer példány fogyott belőle. A szerzőnek, Marék Veronikának azóta harminc könyve jelent meg Japánban, 2005-ben pedig nagyszabású életműkiállítást rendeztek a tiszteletére a harmadik legnépesebb városban, Oszakában.