Ha az embernek tizenhét évesen rajzolgatni támad kedve, nem feltétlenül úgy lát munkához, hogy évtizedekre szólót alkosson. Marék Veronika meséje mégis így alakult. Első könyve, a Boribon, a játékmackó annyira jól sikerült, hogy a Móra Kiadóban el sem hitték, hogy egy gimnazista ceruzája alól került ki. Később összerajzolt még jónéhány figurát, az egyik legismertebb, a Kockásfülű nyúl a világ kilencven országába propellerezett el. Veronikának most is ugyanannyi ötlete van, mint tizenhét éves korában, és biztos benne, hogy amíg él, írni fog.
„Kopogtatásunkra alig 29 éves japán fiatalember nyit ajtót. Kölcsönös mély hajlongások közepette bemutatkozunk. Leülünk az egyszerű diákszoba két karosszékébe, és beszélgetni kezdünk – magyarul. Tokunaga ugyanis kitűnően beszéli nyelvünket.”
1941 márciusában megjelent egy interjú a Pesti Hírlapban, amihez foghatót a pestiek akkoriban nemigen olvashattak. Az újság egyik munkatársa a japán császári követségen keresztül kiderítette, hogy Magyarországon mindössze egyetlen japán férfi él, Tokunaga Yasumoto, aki cserediákként és tanárként érkezett az országba egy évvel korábban. A keleti nyelvekkel és néprajzzal foglalkozó Tokunaga lelkesen, szinte tökéletes magyarsággal válaszolt az újságíró kérdéseire. Mesélt arról, hogy az egyetemen tíz hallgatója is van (ráadásul mind a tízen eljárnak az előadásokra), és hosszasan méltatta az alföldi tavaszt: „Ilyen szépségre nem voltam elkészülve. Azóta is a hatása alatt állok. Ami nálunk a cseresznyevirágzás, az itt, az Alföldön, az akácvirágzás.”
Ugyanennek a Tokunaga Yasumotónak hazatérése után húsz évvel, 1964-ben egy nagy japán könyvkiadó munkatársa a kezébe nyomott egy magyar nyelvű mesekönyvet, amit a frankfurti könyvvásáron szerzett be. Az illető egy szót sem értett magyarul, de megakadt a szeme a Laci és az oroszlán fekete borítóján, ami a mai napig különlegességszámba megy a gyerekkönyvek között – tetszett neki, hát megvette. Tokunaga lefordította a könyvet, és az a következő évben óriásit szólt a japán piacon. Azóta minden évben kiadják az országban, az elmúlt ötvenöt évben több mint hatszázezer példány fogyott belőle. A szerzőnek, Marék Veronikának azóta harminc könyve jelent meg Japánban, 2005-ben pedig nagyszabású életműkiállítást rendeztek a tiszteletére a harmadik legnépesebb városban, Oszakában.
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. […]
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. Hogy ezek a zsurnalizmussá züllesztett kifejezések egyre többször tűnnek fel, az nemcsak a magyar sajtó szűkülő lehetőségeit mutatja (miszerint nem lehet leírni, hogy ez vagy az kié), hanem egy ennél drámaibb és ijesztőbb jelenséget mutat meg: növekvő távolságunkat a magántulajdon eszméjétől.
A Forbes első, 2013-as milliárdoslistájának publikálásakor izgalommal vártuk a megjelenést: az akkor még éppen hatalma teljében lévő Simicska Lajos ugyanis először került fel gazdaglistára. Hét évvel később már csak költőinek tűnik a kérdés: vajon tényleg az övé volt a Közgép? Övé volt-e bármi is, ami a nevén – vagy „hozzá köthető személyek” nevén – volt valaha? Nem papíron. Hanem úgy, ahogy cégekkel tulajdonosaik rendelkezni szoktak.
Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre?
A 2010-es évet nyugodtan nevezhetjük rendszerváltásnak abból a szempontból, hogy az elit megint nekiállt újraosztani az erőforrásokat. Ebből – csakúgy mint harminc évvel korábban – a többség újfent kimaradt. Kifejezetten cinikus, hogy az együttműködésről nevezték el ezt a folyamatot, ami mára odajutott, hogy nemcsak a javak újraosztása történt meg, hanem megkezdődött valamiféle konszolidáció is. Mindez persze nem a politikai térben történik, hanem a gazdaságban. Egyre több nagy piaci szereplő fogadja el, hogy a NER által felemelt „üzleti” elit nem megy el, itt marad, és érdemes velük együttműködni.
A területfoglalás nem állt le, de a kontúrok elmosódnak, jó példák erre a Libri és a Gallicoop tulajdonosváltásai az elmúlt évből. A kormány által tőzsdei cégek részvényeivel felduzzasztott alapítványok és a rejtélyes hátterű, de a politikához ezer szállal kötődő befektetési alapok aktív vásárlóként jelennek meg a piacon. Kisebb halakra vagy újabb kisebbségi részesedésekre pályáznak, a többségi tulajdonos maradhat, csinálja, amihez ért: termelje a profitot.
Közben az állam két stratégiailag fontos területen jelent vagy jelenik éppen meg, és válik kisebbségi tulajdonossá: a bankszektorban és a telekommunikációs piacon. Két olyan terület, ahol közbeszerzésekkel nem lehet egyik napról a másikra nagyot gurítani, itt beruházni, versenyezni kell, ha valaki labdába akar rúgni. Előbb az Erste bankban lett kisebbségi tulajdonos, majd most a formálódó gigabankban, a Bankholdingban, és láthatóan a Telenorban is megelégszik ezzel a szereppel – miközben erős kézzel szabályozza is ezeket a piacokat.
Egyre nehezebb lesz majd megmondani – az elittől átvett fogalommal élve –, hogy melyik a „NER-es”, és melyik a „nem NER-es” cég. Miközben a felszínen a küzdelem zaját halljuk, odalent csendben alakul a konszolidáció – persze abban az értelemben konszolidáció ez, ahogy a NER meg maga az együttműködés. Nevezhetjük nyugodtan így: beletörődés és igazodás.
Ebben a vagylagos, ködös rendszerben még nehezebb lesz majd arra az egyszerű kérdésre válaszolni: kié a jószág? És láttuk, hogy mire ment ezzel a kérdéssel a nagyravágyó és az egykor a minisztereknél is befolyásosabb Simicska. Végigkáromkodott egy autóutat Veszprémtől Pestig. Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre? Hogyan kezdenek el felépülni ma a 2040-es év Magyar 100 listájának nagy privát cégei, ha egy igazi tulajdonos ma bármikor kaphat egy visszautasíthatatlan ajánlatot? Az együttműködésünkbe, úgy tűnik, ez bőven belefér. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a magántulajdonról, mint közös, védendő értékünkről, végleg lemondjunk. Egy biztos: amit ezért cserébe kapunk, velünk marad, de a miénk nem lehet soha.
Írta: Zsiborás Gergő, a Forbes főmunkatársa, a Magyar 100 lista vezető szerkesztője
Szerző: Szendrői Gábor A Concorde MB Partners – a Concorde Értékpapír és az Oriens vállalatcsoport közös tranzakciós tanácsadó cége – most ősszel ünnepelte megszületésének ötödik évfordulóját. Az elmúlt öt évben 51 sikeresen lezárt tranzakció körül bábáskodtunk, talán érdemes megnézni, milyen trendek láthatók, milyen következtetések vonhatók le az 51 ügylet alapján a hazai piacról. A tranzakciók összértéke 1,2 milliárd euró […]
Összejöttek: egy csapat Forbes-címlapos, Forbes Urban- és Forbes Women-címlapos vagy Forbes-arc írt és jelentetett meg könyvet az idén – nekünk, akik egykor cikket írtunk róluk, olyan ezekre lecsapni, mint egy marék gumicukorra. De gyanítjuk, hasonlóan érez az a Forbes-olvasó is, aki egykor lelkesen vagy érdeklődve simította le a nyomdaszagú újságot egy-egy író, művész, sportoló, pszichológus portréjánál. Esetleg a mostani Forbes Life címlapinterjújánál.
A magyar szabadalmi leírásokat több ezer kutatódobozban, kötetben és mikrofilmtekercseken tárolják a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának könyvtárában. A különböző szempont szerinti (téma, lajstromszám) gyűjtemények összesen körülbelül 800 folyómétert foglalnak el.
Ősi Attila nem a gumidinókon nevelkedett generációk tagja, de tizenéves kora óta elszántan keresi az őslények nyomait. Ő bukkant az ország első dinoszauruszcsontjára húsz évvel ezelőtt, és miközben ásott Kínában, Brazíliában és Argentínában, az általa vezetett Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció mostanra százezernél is több felbecsülhetetlen leletet hozott a felszínre az iharkúti Jurassic Parkból.