A digitális transzformáció a gazdaság bármely szektorában ma már nemcsak egy trend, egy egyszeri megoldandó projekt, hanem állandó elem az adott szervezet életében, ami egyúttal a vezetés, a munkavégzés és a kommunikáció szintjén is merőben új stílust igényel. A siker egyre inkább az emberi tényezőn múlik.
Az MKB Bank digitális átalakulása is jóval több, mint egy egyszerű informatikai rendszercsere, hisz a pénzintézet valamennyi területét érinti. A megfelelő szervezeti struktúra kialakítására is szükség volt ahhoz, hogy a digitális térben sikeres legyen a bank. Az MKB-nál a core rendszer cseréjével kezdték a megújulást, amivel párhuzamosan megkezdék az ügyfélkiszolgáló rendszerek megújítását, végül a folyamatok és a szervezet reformja következett. Fontos eleme az építkezésnek a digitális kompetenciák felépítése és beépítése a szervezet napi működésébe. Együttműködésre és gyors döntéshozatalra alapozott újfajta működésre állt át a pénzintézet, de kultúraváltás történt a vezetésben is.
Egy dolgot lehet ma állandónak venni, ez pedig a változás – véli Koczka Dániel, az MKB Digital Zrt. vezérigazgatója, aki szerint a szervezetet is ehhez az alapvetéshez kell fejleszteni, felkészíteni. „A digitális transzformáció nem egy határozott idejű feladat, sőt, az elérendő cél is folyamatosan változik, így ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk lekövetni az új igényeket, a digitális stratégiát a mindennapokba kell integrálni” – tette hozzá az igazgató.
A célok eléréséhez folyamatosan keresik az új tehetségeket. Koczka Dániel nem hisz abban, hogy külső tanácsadókkal, kész modellek átvételével lehet hatékonyan dolgozni. Inkább a meglévő humán erőforrásra támaszkodva a belső képességek fejlesztésében, a kollégák folyamatos képzésében, oktatásában, támogatásában, az egymástól való tanulásban látja a siker kulcsát.
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. […]
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. Hogy ezek a zsurnalizmussá züllesztett kifejezések egyre többször tűnnek fel, az nemcsak a magyar sajtó szűkülő lehetőségeit mutatja (miszerint nem lehet leírni, hogy ez vagy az kié), hanem egy ennél drámaibb és ijesztőbb jelenséget mutat meg: növekvő távolságunkat a magántulajdon eszméjétől.
A Forbes első, 2013-as milliárdoslistájának publikálásakor izgalommal vártuk a megjelenést: az akkor még éppen hatalma teljében lévő Simicska Lajos ugyanis először került fel gazdaglistára. Hét évvel később már csak költőinek tűnik a kérdés: vajon tényleg az övé volt a Közgép? Övé volt-e bármi is, ami a nevén – vagy „hozzá köthető személyek” nevén – volt valaha? Nem papíron. Hanem úgy, ahogy cégekkel tulajdonosaik rendelkezni szoktak.
Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre?
A 2010-es évet nyugodtan nevezhetjük rendszerváltásnak abból a szempontból, hogy az elit megint nekiállt újraosztani az erőforrásokat. Ebből – csakúgy mint harminc évvel korábban – a többség újfent kimaradt. Kifejezetten cinikus, hogy az együttműködésről nevezték el ezt a folyamatot, ami mára odajutott, hogy nemcsak a javak újraosztása történt meg, hanem megkezdődött valamiféle konszolidáció is. Mindez persze nem a politikai térben történik, hanem a gazdaságban. Egyre több nagy piaci szereplő fogadja el, hogy a NER által felemelt „üzleti” elit nem megy el, itt marad, és érdemes velük együttműködni.
A területfoglalás nem állt le, de a kontúrok elmosódnak, jó példák erre a Libri és a Gallicoop tulajdonosváltásai az elmúlt évből. A kormány által tőzsdei cégek részvényeivel felduzzasztott alapítványok és a rejtélyes hátterű, de a politikához ezer szállal kötődő befektetési alapok aktív vásárlóként jelennek meg a piacon. Kisebb halakra vagy újabb kisebbségi részesedésekre pályáznak, a többségi tulajdonos maradhat, csinálja, amihez ért: termelje a profitot.
Közben az állam két stratégiailag fontos területen jelent vagy jelenik éppen meg, és válik kisebbségi tulajdonossá: a bankszektorban és a telekommunikációs piacon. Két olyan terület, ahol közbeszerzésekkel nem lehet egyik napról a másikra nagyot gurítani, itt beruházni, versenyezni kell, ha valaki labdába akar rúgni. Előbb az Erste bankban lett kisebbségi tulajdonos, majd most a formálódó gigabankban, a Bankholdingban, és láthatóan a Telenorban is megelégszik ezzel a szereppel – miközben erős kézzel szabályozza is ezeket a piacokat.
Egyre nehezebb lesz majd megmondani – az elittől átvett fogalommal élve –, hogy melyik a „NER-es”, és melyik a „nem NER-es” cég. Miközben a felszínen a küzdelem zaját halljuk, odalent csendben alakul a konszolidáció – persze abban az értelemben konszolidáció ez, ahogy a NER meg maga az együttműködés. Nevezhetjük nyugodtan így: beletörődés és igazodás.
Ebben a vagylagos, ködös rendszerben még nehezebb lesz majd arra az egyszerű kérdésre válaszolni: kié a jószág? És láttuk, hogy mire ment ezzel a kérdéssel a nagyravágyó és az egykor a minisztereknél is befolyásosabb Simicska. Végigkáromkodott egy autóutat Veszprémtől Pestig. Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre? Hogyan kezdenek el felépülni ma a 2040-es év Magyar 100 listájának nagy privát cégei, ha egy igazi tulajdonos ma bármikor kaphat egy visszautasíthatatlan ajánlatot? Az együttműködésünkbe, úgy tűnik, ez bőven belefér. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a magántulajdonról, mint közös, védendő értékünkről, végleg lemondjunk. Egy biztos: amit ezért cserébe kapunk, velünk marad, de a miénk nem lehet soha.
Írta: Zsiborás Gergő, a Forbes főmunkatársa, a Magyar 100 lista vezető szerkesztője
A hagyományos kultúrával, a néptánccal is lehet beszélni olyan aktuális témákról, mint a nők elleni erőszak vagy a politika rátelepedése a művészetre – Hégli Dusan, Szlovákia egyetlen hivatásos magyar táncszínházának művészeti vezetője ezt szeretné bebizonyítani. Vezetése alatt a pozsonyi Ifjú Szivek nemzetközi szinten is jegyzett tánctársulat lett.
Nem kell teljesen múzeum nélkül maradni akkor sem, ha bezárt az egész világ. Néhány – vállaltan szubjektíven szelektált – megoldás karanténban is megadja a kiállításélményt, és olyan is van, ami hosszabb távon is velünk maradhat.
