Kepes András valahogy úgy van vele, mint Lona néni, a néhai grófné. Egykori riportalanya a budai Várnegyed kopottas, régi tárgyakkal zsúfolt szobájában arról beszélt, hogy amikor az ember kilencven lesz, rájön, hogy a múlt nem a tárgyakban van. Kilencvenen túl Lona néni már nem tudta, mikor is volt pontosan az első bálja, hogy hívták a táncosát, de tisztán emlékezett a férfi illatára, az első csókra, és bőrén érezte férje simogatását. Nem tudta felidézni az ávós nevét, aki átadta családjának a kitelepítési határozatot, de a mozdulatát kísérő lenéző grimaszát igen. Törlődtek nevek, dátumok, helyszínek, megmaradt a lényeg.

Ahogy Lona néni memóriájának szitáján az illatok, a gesztusok és az érintések akadtak fenn, úgy Kepes András életét fiatalkora óta a fontos mondatok rendszerezik. „A világot anekdotákban, viccekben és szikrázó mondatokban látom. Ezeket szüleimtől vagy mástól hallottam, én mondtam a gyerekeimnek, olyat is, amit megbántam, vagy olvastam valahol, és mélyen bevésődtek. Mindenkinek az életében vannak ilyen mondatok, legfeljebb nem tudatosítja magában. Értékrendet szabnak, és irányítanak.”

Az egyik fontos mondatot anyjától raktározta el. A bölcs és szigorú erkölcsű asszony morális kérdésekben nem ismert tréfát – „olyan elvei voltak, hogy egy jezsuita kolostorban is dobtak voltak tőle egy hátast”. Intelme András kamasz agyába sült bele: „Kisfiam, amikor lányokkal kezdesz járni, mindig arra gondolj, hogy örülnél-e neki, ha mások úgy viselkednének a nővéreddel, mint ahogy épp te.” És ezzel bizony nem könnyítette meg az életét a lányok dolgában. „Egy időre teljesen szétcseszte a szexuális fejlődésemet – mondja, ma már inkább kuncogva. – Mire rájöttem, hogy minek örülne a nővérem, már két házasságon túlvoltam.”

Egy másik mondat egyik kedvenc írójától származik, és annyira betalált, hogy hosszú éveken át íróasztala felett is ki volt függesztve. „Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyok kíváncsi.” Jerome David Salinger egyik regényalakja, Seymour mondta ezt írónak készülő öccsének, de András úgy érezte, neki is szól, egész újságírói és írói pályáját meghatározza. Lefordította magának: „Nem az érdekelt, hogy a néző, olvasó mit akar, milyen a fogadtatás, hanem hogy mi az, ami engem érdekel, mi az, amit csak én tudok elmesélni.”

Ötven éve mesél, kutatja és mutatja zsákmányait. Akkor is ezt tette, amikor a 70-es évek végén elkészítette első spanyol nyelvű kulturális riportjait a Magyar Rádió alig hallgatott spanyol szekciójában, és akkor is, amikor évtizedeken át forgatta milliók által rajongott beszélgetős és világjáró tévés műsorait. Ugyanebben a szellemben dolgozik azóta is, hogy hátat fordított a tévézésnek, és tíz éve végre azt csinálja, amit mindig is akart: jó könyveket írni. Merthogy ma már azt mondja, az a bő negyven év, amit újságíróként töltött, igazából mellékvágány volt. Hosszú, izgalmas és szenvedéllyel megélt kisiklás – neki ma már kicsit a lerágott múlt.

Nem az, aki folyton visszanéz, és a korábbi sikereiből töltekezik, de nincs is rá szüksége. Nem sokan vannak még Magyarországon, akiknek a könyvei – a hazai piacon átlagos kétezer helyett – nyolcvanezer példányban fogynak, és többször újra kell őket nyomni, és hát az írás mindig ott bizsergett benne. Csak a „tévé mellett se család, se regény nincs, ha azt az ember komolyan csinálja”, az utóbbi tíz évben viszont épp e kettőre – no meg a tanításra – szánhatja az idejét. Egy gyakori Kepes-szóval élve, prímán érzi magát.

Új könyvében a fontos mondatokról akar mesélni. Salinger és Kepes mama üzenete csak ízelítő azokból az emlékezetes, nagy hatalmú mondatokból, amelyek éppen ezekben a hetekben kezdenek összeállni egy kötetté. A boldog hülye és az okos depressziós címmel ősszel jelenik majd meg, András most rendszerezi azt, ami eddig is a fejében volt, és a kellő pillanatban magától a felszínre tört. Korán kel, de nincs merev rutinja, Balatonföldváron vagy kertre nyíló budai dolgozószobájában – attól függően, hol van épp csend, hol nincs éppen a család – ír, amikor épp belelendül, és van, hogy napokig olvas és gondolkozik.

Ez most nem regény lesz – mint a száz évet és három család életét felölelő Tövispuszta vagy annak kvázi folytatása, az Istenek és emberek –, inkább szubjektív esszéregény, mint a Világkép volt. „Vannak benne olvasmányélmények, személyes tapasztalatok, családi dolgok, de van benne kultúrfilozófia, pszichológia, sőt atomfizika is. Még mindig próbálom felfedezni magamnak a világot.”

Úgy hozta a sors, hogy igen korán kezdte a világ felfedezését. Nem a legvidámabb időkben és helyre született: a Rákosi-korszakban egy négyes társbérlet a Pozsonyi úton nem volt éppen felhőtlen hippitanya. Négy család kényszerű együttélése volt ez egy négyszobás lakásban egyetlen fürdőszobával és egy konyhával, ahol András emlékei szerint egészen áldatlan állapotok uralkodtak, alkalmanként késes verekedésig menő vitákkal a társbérlők között. Ehhez képest az is felüdülés volt, hogy hatéves korában nővérével átmenetileg intézetbe kerültek, miután szülei külügyi megbízatást kaptak. Sok nyelvet beszélő és hithű kommunista apjának felajánlották, hogy a damaszkuszi kereskedelmi kirendeltség vezetője lehet, de a gyerekeket nem vihetik.

„Nem volt, és nincs bennem emiatt rossz érzés, később apámban volt néha. Gyerekként én természetesnek vettem, ami történik, felnőttként meg sokat gondolkoztam, és arra jutottam, hogy valószínűleg én nem hagytam volna ott a gyerekeimet egy ilyen helyzetben, bár nem tudhatja az ember, hogyan viselkedne hasonló körülmények között. Ez akkor menekülési útvonal volt egy jobb, normálisabb élet felé. Minket nem vihettek, a hivatalos mondás szerint azért, hogy ne fertőzhessen meg bennünket a kapitalizmus szelleme. Valójában túszok voltunk, nehogy disszidáljanak a szüleink.”

Két évvel később viszont már ő és nővére is mehetett az akkoriban a Közel-Kelet Párizsaként emlegetett pezsgő kultúrájú Bejrútba. Apja Damaszkusz után a libanoni fővárosban kapott külkereskedelmi munkát, és addigra már lazultak valamelyest a szabályok. Francia egyházi iskola, reggeli ima, arab, keresztény kultúra állt meredek kontrasztban a Fel, vörösök, proletároktól zengő otthoni óvoda emlékével – a különböző kultúrák, ideológiák, vallások és hagyományok közötti alkalmazkodást hol máshol lehetett volna jobban elkezdeni gyakorolni, mint nyolcévesen a Közel-Keleten?

„Buenos Aires más tekintetben volt rémes” – András ezt már Bejrút, majd újra Budapest után a dél-amerikai kamaszéveiről mondja. Félig ironikusan persze, merthogy későbbi életére azért nagy hatással volt az a néhány év. Ha nem tanul meg spanyolul, és nem fújja kívülről a komplett huszadik századi latin-amerikai szépirodalmat, aligha tud évekkel később például Gabriel García Márquez közelébe férkőzni, amikor a kolumbiai mester éppen megkapta az irodalmi Nobel-díjat. De kamaszkorában, még a 60-as évek közepén járunk, Kepes Imre az argentínai magyar nagykövet, fia meg aranykalitkában érzi magát. Csupa diplomata, a zsokéklub tagjai, a felső tízezer köreiben éli az úrigyerekek szörnyen unalmas világát, miközben szélsőjobboldali csoportok időnként belőnek a nagykövetségre, megsebesítik az egyik diplomatát, vagy elrabolják apja sofőrjét. „Szüleim jogosan féltettek, de én halálra irigyeltem az otthoni haverjaimat, akik bandáztak, koncertre jártak, és önállósodtak.”

Egymással szemben ülünk a bőrkanapén a súlyos bútorokkal berendezett lakájos dolgozószobában, ketten vagyunk csak, de úgy jönnek az anekdoták, mintha adásban lennénk, és attól kéne tartania, hogy tovább kapcsolok, ha nem elég érdekes. Elröppen két és fél óra, és utóbb még jobban értem, amit Frei Tamás mond, amikor egykori kollégájáról kérdezem. „András bevonzotta a nézőt a dobozba, odaültette maga mellé. Ez nehezen tanulható képesség, inkább csak irigyelni lehet, de elsajátítani nem.” Frei szerint Kepes sikereinek az a kulcsa, hogy ugyanolyan az életben, mint a képernyőn. „Nem megjátszotta magát, hanem csak adta azt, aki. És ez mindig átjön, átjött a nézőknek is. Az életben ugyanúgy beszél, a hangja, a gesztusai ugyanazok, mint a tévében. Ez pedig azt jelenti, hogy bátor, meri vállalni önmagát, és persze magabiztos is, mert tudja, hogy vállalhatja önmagát.”

Könyvei:

Szerencsés útjaim,
1986, Múzsák Közművelődési Kiadó (válogatás tíz év riportjaiból, interjúiból)
Kepes Krónika – Beszélgetések,
1999,
Park Kiadó (válogatás a Desszert beszélgetéseiből, az első nagy könyvsikere)
Kepes Krónika – Történetek,
2000, Park Kiadó (az év legnagyobb példányszámú könyveladása)
Könyv-jelző,
2001, Park Kiadó (klasszikus novellaválogatások)
Könyv-jelző,
2002, Park Kiadó (kortárs novellaválogatások)
Könyv-jelző,
2002, Park Kiadó (XX. századi novellaválogatások)
Matt a férfiaknak,
2008, Alexandra (könyv Polgár Juditról és családjáról, 2010-ben dánul is megjelent)
Tövispuszta,
2011, Ulpius-ház (az első regénye, 2013-ban angolul is kiadták)
Tövispuszta
– második, átdolgozott kiadás, Libri, 2017 (a két kiadás eddig összesen
80 ezer példányban kelt el, idén újra kiadják)
Világkép,
2016, Libri (esszéregény, az év egyik legjobb könyveként 2017-ben Libri Irodalmi közönségdíjat kapott, eddig 75 ezer példányban ment el)
Istenek és emberek,
2018, Libri (regény, 45 ezer eladott példánynál tart)
A boldog hülye és az okos depressziós,
2020 őszre várható, Libri (esszéregény)

Kepes András azon kevés tévés legenda egyike, aki nem a Vitray-iskolába járt. Pályája elején természetesen ő is figyelte Vitray Tamást, beült több felvételére, hogy lássa, hogyan készülnek a műsorai, mint ahogy később a fiatalabbaktól, „Friditől és Frei Tomitól is” nézte, mit lehet eltanulni. Aztán végül mindig a maga útját járta. „Ők sokkal tudatosabban, profibban csinálták, amit én gyakorlatilag hályogkovács-szerűen csak az érzelmeimre és az ösztöneimre hagyatkozva” – mondja, és ha valakit igazán mesterének tart, az egy bizonyos Vajda Marci bácsi, még egy más világ rádiósa.

A 70-es, 80-as évek cenzúra és öncenzúra nyomasztotta világában, amikor András rádiózni kezdett, majd a rádió kulturális rovatának vezetője lett, szigorú elvek érvényesültek, például, hogy minél nagyobb elérése van egy médiumnak, annál kisebb lehet a szabadsága. „Egy vidéki folyóiratban még meg lehetett jelentetni egy ellenzéki költő verseit pár száz példányban, a rádióban a nevét még ki lehetett ejteni, de a versét már nem lehetett elmondani, a tévében meg már a nevét sem” – mondja András, mit jelentett a Kádár-rendszer fő ideológusa, Aczél György kulturális politikája a gyakorlatban. Első főnöke, Vajda Marci bácsi így nemcsak szakmai, de politikai szempontból is megítélte az anyagokat, mégis nagy szabadságot hagyott a kollégáinak.

„Bölcsességet lehetett tőle tanulni – mondja András. – Amikor egyszer kérdeztem tőle, hogyan dönti el, mi mehet adásba, és mi nem, akkor azt mondta, meghallgatja a műsort, és pontosan tudja, hogy melyik után fog csörögni a telefon, sőt azt is tudja, hogy mit fognak kérdezni a pártközpontból. »Ha tudok rá válaszolni, akkor átengedem, ha nem tudok, akkor nem engedem át« – mondta, és ő nagyon sok mindenre tudott válaszolni. Nagyon rafinált volt.”

A tévé már keményebb világ volt, óvatosabb főnökökkel és nagyobb botrányokkal. Andrást 1980-ban hívták át, hogy egy újonnan induló kulturális műsor főszerkesztő-helyettese és egyik műsorvezetője legyen – ez volt a legendás Stúdió olyan nevekkel, mint Érdi Sándor, Szegvári Katalin, Győrffy Miklós vagy Baló György. „Az első adásból rögtön botrány lett, a második után be akarták tiltani, mert mint utóbb kiderült, Aczélék azt várták, hogy lesz itt egy nagy nézettségű kulturális műsor, ami majd a szocialista kulturális értékeket közvetíti. És mi megszólaltattuk Aschert, Jancsót, Hobót, avantgárd képzőművészeket, a kultúra krémjét. Nem volt ez durván rendszerdöntögető, csak a valóságról szólt.”

Ha az elvtársak nem is értékelték, a nézők annál inkább: adásonként másfél–két millióan nézték (ami azért úgy is kiugró, hogy egyetlen csatorna volt, verseny és választék nélkül), és aki akkor már legalább gimnazista volt, abban jó eséllyel nyomot hagyott. Frei Tamást idézve: „a Stúdiónak valahogy egészen más levegője volt, sokkal szabadabb, mint az országnak, ahol és ahová készült.”

Végül nem tiltották be, csak előre bekérték minden egyes adás műsortükrét, hogy Aczél György személyesen huzigálhassa ki a neki nem tetsző neveket, de aztán szépen lassan lazultak a keretek, a Stúdió végigkísérte és túlélte a rendszer bukását. Kepes András meg olyan interjúkat hozott az évek alatt, hogy mai megfelelőik most is messze kitűnnének a mezőnyből – Lollobrigida, Scorsese, Woody Allen, Fellini, Vargas Llosa, Bertolucci, García Márquez csak néhány az emlékezetes beszélgetései közül.

Közben megjárta Amerikát is. A politikai nyomás első erős jelei annyira mellbe vágták, hogy ott akarta hagyni a szakmát, igyekezett Huszár Tibor szociológus professzorra hallgatni, aki azt tanácsolta neki, hogy „vérzivataros időben az embernek a tudomány árbocához kell kötöznie magát”. „Ez egyébként ma is, és Odüsszeusz óta mindig érvényes” – teszi hozzá András. A kinézett esztétikai és szociológiai tudományos előmenetelt végül valaki valahol mindig megfúrta, de egy amerikai ösztöndíjat sikerült elnyernie, ráadásul a kaliforniai Stanfordra. Politológiai és médiatanulmányok után egy évig még a New York Universityre mehetett kutató-tanárnak, és közben a New York-i tévétársaságoknál tanulmányozta a neves amerikai kollégák munkáját. „Tanulságos volt, kiderült, hogy az újságírásnak másfajta szabályai vannak, mint amit a Kádár-korban itthon műveltek, és némiképp ma is teszik. Például nem állítanak és nem minősítenek, hanem kérdeznek.”

Apropó, kérdezés. Krizsó Szilvia, most éppen új beszélgetős podcastsorozatot indító, korábban színházi talk-show-t készítő, még régebben közéleti újságíró távolról figyelte, ahogy kérdez, és ennek alapján ma azt mondja, az a fura érzés fogalmazódott meg benne, hogy „ha lehetne választani, hogy ki lennék a tévések közül, akkor szívesen lennék András”. Olyan „nagy tudású és a tudását briliánsan átadni képes újságíró, akire nem lehet nem odafigyelni, aki elképesztően művelt, de ezzel nem kérkedik, nagyon jól tud történeteket mesélni, de legalább ennyire figyelni másokra”.

A Kepes-féle kíváncsiság erejét szinte mindenki a legelsők között említi a fiatalabb-idősebb kollégák, exkollégák köréből. „Eszembe jut az a riport, amit Horthy Miklós unokájáról és menyéről forgatott. A legtöbb ember viszonyul valahogy a névhez. Ő pedig a legkerekebb szemekkel volt képes kérdezni, miközben gondolom egy fél könyvtárat kiolvasott előtte a korról és Horthyról” – mondja Veiszer Alinda. Ő maga is számos izgalmas tévés interjún van már túl, azon kevesek egyike, akik megpróbáltak tovább vinni valamit a Kepes-féle őszinte beszélgetős műfajból. Egyfajta szellemi örökségként több mindent igyekszik követni: „A tudásvágyát, ahogy harapja a világot, az igényességét, a mélységre való törekvést, és hogy közben tiszteli, és nem megítéli az interjúalanyt.” De a legelső, ami neki beugrik róla, hogy András beült a műsorába a Hír TV-n, meglátta a jegyzeteit és nevetett. „Kérdeztem, min nevet. Hát a jegyzeteimen, mondta, neki olyan sosem volt. Meg kellett mutatnom neki, miket irkálok össze én egy ilyen beszélgetés előtt.”

Valóban, Kepes András a képernyőn is mindig úgy szeretett beszélgetni, mint ahogyan kamerák nélkül, baráti társaságban tenné, márpedig ilyen alkalmakhoz az ember nem viszi a noteszét. A fél ország emlékszik a Desszertre – a legeszköztelenebb és mégis talán leghatásosabb – műsorára, amikor is terített asztal mellett, szándékosan nem stúdiókörnyezetben három vacsorapartnert választott maga mellé, majd amikor a desszerthez értek, és már mindannyian feloldódtak, bekapcsoltak a kamerák, és a nézők előtt folytatódott a kötetlen beszélgetés.

És ebben nemcsak az volt a bravúros, hogy minden show-elem nélkül, alapos, de kicsit sem tolakodó felkészültséggel és szinte észrevétlen terelgetéssel minden alkalommal kikerekedett egy hihetetlenül szórakoztató beszélgetés, hanem hogy olyanok ültek egy asztalhoz, akik amúgy biztosan nem tették volna. A legelső adásban rögtön egy belügyminiszter, egy kukás és egy jazzénekes életművész (micsoda trió: Kuncze Gábor, Szabó István és Soma Mamagésa) beszélgetett, de volt később híres tudós, futballbíró, komikus, karmester, és voltak mellettük teljesen hétköznapi emberek is. Sose lehetett kiszámítani, mi jön ki a furcsa összetételű asztaltársaságból, és pont ettől volt spontán, természetes, és ragasztott rendre két–hárommillió nézőt a tévé elé.

„Meg akartam mutatni, hogy akik társadalmi, világnézeti, szociális, műveltségbeli különbségük okán egyébként nem kerültek volna össze, azok is tudnak egymással beszélgetni, ha kellően nyitottak és intelligensek.” Néha maga is meglepődött, hogy ez működik, például amikor Hankiss Elemér mellé meghívta a huszártisztnek induló, majd tábori lelkésszé és kanonokká lett, politikaibörtön-viselt Tabódy Istvánt. „A liberális tudós professzor mellett ott ült – ahogy a Rákosi-korszakban mondták volna – a klerikális reakció mintapéldánya, és a desszert alatt csodálkoztak egymásra, hogy van közös értékük. Például a humanizmus.”

Egy tudós barát, az Ausztráliában élő híres magyar szociálpszichológus, Forgács József (A társas érintkezés pszichológiája című könyv szerzője) viszont épp András neve hallatán említi a humanizmust. Egy értelmiségi szalonban ismerték meg egymást évekkel ezelőtt Budapesten, azóta spirituális és filozófiai kérdésekről is sokat beszélgetnek. „András általában egy mélyen humanista álláspontot képvisel, én inkább a tudományos, materiális világnézetet követem. Így aztán nagyon jókat tudunk vitatkozni, méghozzá úgy, hogy mind a ketten tanulunk egymástól.”

András azt állítja, hogy interjúalanyaitól is sokat tanult, figyelte, hogyan dolgoznak, hogyan gondolkoznak. Polgár Judit életét például két éven át egészen közelről követte, amikor a róla szóló könyvét írta (Matt férfiaknak) – Judit kérte fel a munkára, azt mondja, azért, mert tudta, hogy érdeklik a mélyebb történetek, és tudni fogja, mi az, amit érdekes és érdemes a felszínre hozni. Hogy nemcsak vérprofi, hanem kellemes és szórakoztató társaság is, aki még bébiszitterkedésre is vállalkozik, csak menet közben derült ki. Egy zürichi sakkversenyre, ahol Kaszparov, Karpov és Korcsnoj volt az ellenfél, Judit hathetes kisbabájával utaztak. „Volt, amikor András is vigyázott Hannára, míg én játszottam, a férjem esetleg fotózott. Kedves helyzet volt.”

Herner Dorka több mint tizenöt évig volt szerkesztője, az utolsó aktív tévés éveiben már egyedüli szerkesztőként András mellett. „Mondhatnám, hogy legalul kezdtem, és legfölülre jutottam, de Andrásnál nem volt alul-fölül, és ez nem PC duma, hanem gyakorlati sík. Egy szerkesztőségi értekezletre beülhetett az operatőr, a hangosító vagy bárki a stábból, az ő ötlete is ugyanolyan jó ötlet lehetett, mint a vezető szerkesztőé vagy a sajátja, közösen alkottunk. A stáblistán is ábécé sorrendben voltunk kiírva, András egy volt a csapatban a K betűnél. Nem akart senkit lenyomni, nem akart dominálni, nem fitogtatott semmit. Neki nem kellenek a pávatollak, nem ez adja az önbecsülését.”

Sem a versengés, sem a show nem az ő útja. „Én úgy szeretek nyerni, hogy nem versenyzek” – mondja magáról, és erre tulajdonképpen megtalálta a megoldást, mindig olyat csinált, amit más nem, akár beszélgetős, akár világjáró riport-dokumentumfilmet készített.

Egyszer rángatták bele a show műfajába, de abba bele is betegedett. Ez 98-ban történt, amikor az éveken át párhuzamosan készített Apropó és Desszert első négy éve éppen kifutott, már elindult az RTL Klub és a TV2, a nagy nevekért óriási versengés folyt, miközben azzal volt tele a sajtó, hogy a monopóliumát vesztett Magyar Televízió nem fizeti ki a tévésztárok produkciós irodáit. Erős volt a mezőny, Friderikusz-, Frei- és Kepes-műsorok futottak párhuzamosan a különböző csatornákon, az akkori felmérések szerint András az ország legkedveltebb televíziósa volt. Ő erről annyit mond: „Volt, amikor nagyon sokat értem, a legtöbbet.”

Ennek viszont az volt az ára, hogy a TV2-nél a Desszert show-változatára vágytak – ez lett a színpadi körülmények közé vitt Kepes. Első adásáról András saját honlapján ezt írják: „Bátran állíthatjuk, hogy pályájának mélypontja volt.” És bár népszerűsége és színvonala fokozatosan emelkedett, úgy döntött, kilép, de nem engedték. A szerződés kötötte. Végül nyolc adás után egy hirtelen jött betegség, ahogy mondja, „a segítségére sietett”. Diagnosztizált rák, műtét, kezelések, átmenetileg teljes visszavonulás következett, és egy életre szóló elhatározás, hogy „soha ne kerüljek olyan helyzetbe, amikor nem vagyok azonos önmagammal”.

Azóta üzleti ügyekkel sem foglalkozik. „Sose voltam egy üzletembertípus, és ráadásul úgy neveltek, hogy a pénz korrumpál. Ettől még kicsit sajnálom, hogy nem tudok vele jobban bánni, de én mindig a tartalommal szerettem foglalkozni. Amikor megbetegedtem, kifizettem a kollégáimat több hónapra, hiszen nekik is egyik napról a másikra megszűnt a munkájuk velem, és felszámoltam a produkciós cégemet. Rájöttem, hogy ezzel is olyan felelősséget hurcoltam magammal, amivel nem tudok mit kezdeni.”

Már nem gondol a betegségére, teljesen felépült, két éven belül újra a képernyőn volt, még majdnem tíz évig újabb és újabb műsorokat készített – csakis olyat, amilyet tényleg ő akart. Volt köztük beszélgetős (Oázis), és még több utazós riport-dokumentumfilm (a Világfalu és a Különös történetek) – utóbbiakat szereti a legjobban. El tudott mélyülni bennük, és talán itt jött át legjobban a világnézete. Annak igazolása, hogy attól, hogy valaki máshova, más kultúrába született, mást gondol életről, hitről, halálról, még nem feltétlenül bolond, csak más logika szerint látja a világot.

„Nagyon megragadt bennünk egy nyilatkozata, ahol – már a gyógyulása után – úgy beszélt magáról, mint egy gerilláról, aki pár évente kirohan a dzsungelből, leereszt a nézőknek egy sorozatot, aztán visszabújik az esőerdőbe. Mi is hasonló ritmust vettünk fel, mert az első néhány év után megéreztük, hogy ezt a műfajt nem lehet évről évre, futószalagon csinálni, mert odavész az érdeklődés szenvedélye, és kiégsz” – Cseke Eszter és S. Takács András, az On the Spot készítői, szintén messzi világok fiatal dokufilmesei mondják ezt, hozzátéve, hogy az egyik legmegtisztelőbb párhuzam, ha valaki rokonlelkeknek tartja őket, és netán egy lapon emlegeti az On the Spotot Kepessel. Egyszer személyesen is hosszan beszélgettek vele, arra is keresték András válaszát, hogy végül hogyan találta meg a harmóniát az életében.

Tévéműsorai:

Stúdió, 1980–1989, MTV (főszerkesztő-helyettes, műsorvezető)
Apropó, 1991–1998, MTV
Desszert, 1994–1998, MTV
Kepes, 1998, TV2
Oázis, 2000–2001, M1
Könyv-jelző, 2002, RTL Klub
Desszert (újra), 2005, RTL Klub
Világfalu, 2005, RTL Klub
Különös történetek, 2008, M1

Merthogy ez az ősz szakállas sármos úr, aki tíz éve legtöbbször óriásplakátokról és könyvek borítójáról néz ránk, láthatóan megtalálta az egyensúlyt, miután abbahagyta a tévézést, harmadszor is megnősült, újabb gyerekei és unokái születtek, és közben doktorált, habilitált, egyetemi professzor lett (négy évig a Budapesti Metropolitan Egyetem Művészeti Karának alapító dékánja volt, ma is a Metu professzor emeritusa). Könyveivel és előadásaival éppoly sikeres, mint annak idején a tévéműsoraival volt, meg is él belőlük („nem lehet belőle sarokházat venni, de nincs okom panaszra”), és kicsit már filozofálhat is. Az eredendően megcélzott indiai életpálya – 25 és 30 között gyerekeket nemzeni, 50-re felnevelni őket, utána bölcselkedni – ugyan némiképp kitolódott a negyvenen, ötvenen és hatvanon túl is született gyerekei adta feladatok révén, de egyre inkább ezt az utat járja.

Mostanában sikerről, boldogságról, ezek kulturális és pszichológiai hátteréről töpreng, vagy például Popper Péter és a dalai láma igazáról. Előbbi egyszer azt mondta, hogy manapság az ember csak intelligens és depressziós vagy boldog és hülye lehet – egyebek között erről ír új könyvében. Annyit viszont már most elárulok, hogy a dalai lámával egyetért, amikor azt mondja, a bolygónak már nem sikeres emberekre van szüksége, hanem együttműködő, odafigyelő, gondoskodó emberekre. Sikeres emberből már épp elég van.