Akácról elkésni bűn  és tragédia
 

Salon étterem, Séf Asztala, Salt, Biarritz, illetve „én vagyok a Four Seasons egyik fő mézbeszállítója” – sorolja kifejezetten szerényen Kutasi Tamás azokat a budapesti éttermeket, ahol Brunner mézeket használnak. Pilisszántón, a méhek telelőhelyén, 250 méhcsalád társaságában készül az interjú – először még februárban beszélgettünk, a járvány előtt. A termosz gőzölgő teával és a szivargyújtós telefontöltő alap, látszik, hogy vérbeli méhész lévén sok időt tölt úton. „Akit egyszer megszúrnak a méhek, örök életében méhészkedni akar” – mondja arról, hogy már tizenévesen beszippantotta ez a világ. Tamás első generációs méhész, de a méhészet elnevezésével korábbra nyúlt vissza: eredeti családnevük Lehenstein von Brunner, atyai nagyapja a második világháború után magyarosított Kutasira.

Kutya helyett egy méhcsaládot kért
Tamás Pesthidegkúton, természetközeli környezetben nőtt fel négy testvérével, és – nemcsak képletesen, hanem a valóságban is – már akkor ott zümmögtek körülötte a méhek. Tőlük pár utcányira lakott a család barátja, Nikovitz Antal, a több méhészeti szakkönyv szerzőjeként is ismert méhész. Gyakran jártak át hozzá, Tamás tőle kapta ajándékba első igazi kaptárát tizenegy éves korában. A nagy utazóláda méretű, több mint húsz kilogrammos monstrumot gyalog cipelték haza testvérével.


Amikor a gyerekek elkezdik háziállatért, mondjuk egy kutyáért győzködni a szüleiket, Tamás egy méhcsaládot kért, annyira megtetszett neki a méhek világa. 1984-ben, tizenkét évesen már saját mézet tudott pörgetni. Első méze tavaszi virágméz volt, és innen datálja a Brunner méhészet történetét is. Bátyja is máig hobbiméhészkedik. „Amikor beszélünk, nincs olyan, hogy a méhek ne kerülnének szóba. Ugyanazokról a dolgokról beszélgetünk sokszor, mint régen, olyan, mintha kitolódott volna a gyerekkor.”