Szabó József három évtizeddel ezelőtt kezdte fölépíteni halgazdaságát, ami mára az ország egyik legkorszerűbbjévé vált. Az itteni tavakban úszkáló akasztói szikipontyok ott vannak a magyar top éttermek étlapján, és az Aranyszalag után hamarosan megkaphatják az európai eredetvédelmi megjelölést is.
Ha van valami, ami valószerűtlenül jól áll a szikár alföldi tájnak, a téli verőfény biztosan az. A Kiskunságot átszelő főút két oldalát birkalegelők szegélyezik, a tájba csak néhol pöttyöz bele egy-egy facsoport, akol vagy fóliasátor.
Akasztó község húsz éve még a juhász-vállalkozó Stadler Józsefről és a korát meghazudtoló, a semmi közepébe felépített stadionjáról volt híres, ma már kijelenthető, hogy az ország pontyfővárosa. Köszönhetően egy akkoriban alig harmincéves fiatalembernek, aki egy másik sikeres vállalkozása után az olajár emelkedése miatt kényszerült váltani. „Itt mindig fúj a szél” – mondja Szabó József, miközben körbenézünk, a horgásztanya melletti tó hullámain akár szörfversenyt is lehetne rendezni. (Nem terveznek, maradnak a horgászversenyeknél.)
„Harminc éve a környéken nem volt más, csak birkalegelők. Itt, ahol most ülünk, 2003-ban még napraforgótáblák voltak” – mondja a tulajdonos a csárda asztalánál, majd kaviáros pirítóst rendel a pincértől. A ritkaságnak számító szibériai tokhalak, vágótokok és vizák is itt, az egykori legelő helyén úszkálnak.
A nagy tanító, aki kötelességének tekintette, hogy segítsen annak, aki hozzá fordul. Az örökké aktív kertész, aki még József Attilával is találkozott. Az influenszer, aki a természet tiszteletét és szeretetét terjesztette. Bálint György júliusban töltötte volna be a 101. életévét, a vele készült portréból vett idézetekkel emlékezünk rá.
A ragaszkodásról Gyerekkoromban megpihentem egy szép kis völgyben, és hát ott lefeküdtem a fűben, a lovam zabláját előtte kivettem a szájából, hogy nyugodtan legelhessen, és engem is békén hagyjon. Ekkor láttam meg ezt az égkékszínű virággal pompázó növénykét. Gyorsan hazamentem, és elővettem Jávorka Sándor Kis növényhatározóját, és annak alapján azonosítottam, hogy ez a boglárkafélék családjába tartozó réti iszalag. Ezt a határozót még a munkaszolgálatba is magammal vittem, mert ez volt a legkedvesebb könyvem, és hát mi tagadás, nekem a növényekkel van a legbensőségesebb kapcsolatom. De egy keretlegény parancsára azt a Kis növényhatározót elégették. Ez volt akkor az utolsó magántulajdonom, amihez ragaszkodtam. Azóta se ragaszkodom semmihez igazán. Az életéről A kertünkben látszik egy kivágott kajszibarackfa (Prunus armeniaca) törzsének a legalsó része. Azt a csonkot meghagytuk a földben, hogy majd valami virágcserepet rakunk rá. Mindig sokat nézegettem azt az öreg fát, és azt mondogattam, hogy ez éppen olyan, mint én vagyok. Tele van elhalt, korhadó ágakkal, meg olyan hajtásokkal, amikre nincs szükség, tele van leváló kérgekkel, kisebb-nagyobb odvakkal, amik egyre csak korhadnak tovább, tele olyan kártevőkkel, amik az életét nehezebbé teszik. De azért egy kevés barackot mégis terem. Tavalyra olyan állapotba került, hogy elhatároztuk, kivágjuk. Amikor ez megtörtént, akkor én bejöttem a szobámba, leültem a fotelba, és nem mertem kimenni. Napokig szomorú voltam miatta. A hazáról Csapnál járt a vonatunk, amikor légiriadót rendeltek el. Egy kukoricásban hasaltunk, köröttünk mindenütt bombák robbantak. Fénylett a hold, és ahogy körülnéztem, észrevettem azt a kukoricára felkapaszkodó apró szulákot vagy folyondárt (Convulvulus arvensis). Meg is fogtam, és éreztem, hogy itthon vagyok. Ahol még azelőtt voltam, Ukrajnában, ott nem volt szulák. Tényleg, az embert a hazájához mi köti? Még most is elérzékenyülök, amikor erre gondolok. A növények igenis meghatározzák, hogy mi is a haza. Ezt értette akkor meg velem ez a közönséges szántóföldi gyom. Azt mondta, hogy ahol már sok-sok évszázada ő van, az az én hazám.
Magyarországon ritkán hallható hírességekkel, irodalmi és filmes nagyágyúkkal készített interjúival már a rendszerváltás előtt nevet és ismertséget szerzett. Később milliókat ültetett a tévé elé lazán elmélyült beszélgetős műsoraival, közben világjáró dokumentumfilmjeivel nyitottságot és toleranciát tanított. Versenyszellem és törtetés nélkül lett az ország legkedveltebb televíziósa, de ha tükörbe néz, jó tíz éve már csak az írót látja, és ettől jobban érzi magát, mint leglátványosabb sikerei csúcsán. Egy ország ismeri a hangját és a gesztusait, ötven éve kérdez, felfedez és mesél, sikerkönyvek szerzőjeként sem fogy ki a történetekből. Új könyve ősszel jelenik meg, most beszél róla először.
Elindultak, hogy teszteljék az emberekbe vetett hitüket, és indítottak egy blogot, hogy a család és a barátok egy helyen olvashassák, mi történik velük. Kocsis Dóra és Németh Edvárd, a Talpalatnyi történetek blog mögötti házaspár muszlim és baptista családoknál, meleg házaspárnál, nepáli környezetvédőknél szállt meg. Egy év alatt az emberszeretetük csak erősebb lett, de nem tudták nem észrevenni, milyen groteszk elváltozást okozott a fogyasztás sürgetése a Rosario-szigeteken, Nepálban vagy épp La Pazban.
Több, szebb és jobb startupot Magyarországra! – ezzel a felütéssel indul a Startup Hungary, hogy felkarolja az ökoszisztémát, és hiteles képet adjon a hazai színtérről. Az elmúlt évtized meghatározó arcai már beálltak mögé. A Forbes ír először az indulásról.
