Magyarországon ritkán hallható hírességekkel, irodalmi és filmes nagyágyúkkal készített interjúival már a rendszerváltás előtt nevet és ismertséget szerzett. Később milliókat ültetett a tévé elé lazán elmélyült beszélgetős műsoraival, közben világjáró dokumentumfilmjeivel nyitottságot és toleranciát tanított. Versenyszellem és törtetés nélkül lett az ország legkedveltebb televíziósa, de ha tükörbe néz, jó tíz éve már csak az írót látja, és ettől jobban érzi magát, mint leglátványosabb sikerei csúcsán. Egy ország ismeri a hangját és a gesztusait, ötven éve kérdez, felfedez és mesél, sikerkönyvek szerzőjeként sem fogy ki a történetekből. Új könyve ősszel jelenik meg, most beszél róla először.
Kepes András valahogy úgy van vele, mint Lona néni, a néhai grófné. Egykori riportalanya a budai Várnegyed kopottas, régi tárgyakkal zsúfolt szobájában arról beszélt, hogy amikor az ember kilencven lesz, rájön, hogy a múlt nem a tárgyakban van. Kilencvenen túl Lona néni már nem tudta, mikor is volt pontosan az első bálja, hogy hívták a táncosát, de tisztán emlékezett a férfi illatára, az első csókra, és bőrén érezte férje simogatását. Nem tudta felidézni az ávós nevét, aki átadta családjának a kitelepítési határozatot, de a mozdulatát kísérő lenéző grimaszát igen. Törlődtek nevek, dátumok, helyszínek, megmaradt a lényeg.
Ahogy Lona néni memóriájának szitáján az illatok, a gesztusok és az érintések akadtak fenn, úgy Kepes András életét fiatalkora óta a fontos mondatok rendszerezik. „A világot anekdotákban, viccekben és szikrázó mondatokban látom. Ezeket szüleimtől vagy mástól hallottam, én mondtam a gyerekeimnek, olyat is, amit megbántam, vagy olvastam valahol, és mélyen bevésődtek. Mindenkinek az életében vannak ilyen mondatok, legfeljebb nem tudatosítja magában. Értékrendet szabnak, és irányítanak.”
Az egyik fontos mondatot anyjától raktározta el. A bölcs és szigorú erkölcsű asszony morális kérdésekben nem ismert tréfát – „olyan elvei voltak, hogy egy jezsuita kolostorban is dobtak voltak tőle egy hátast”. Intelme András kamasz agyába sült bele: „Kisfiam, amikor lányokkal kezdesz járni, mindig arra gondolj, hogy örülnél-e neki, ha mások úgy viselkednének a nővéreddel, mint ahogy épp te.” És ezzel bizony nem könnyítette meg az életét a lányok dolgában. „Egy időre teljesen szétcseszte a szexuális fejlődésemet – mondja, ma már inkább kuncogva. – Mire rájöttem, hogy minek örülne a nővérem, már két házasságon túlvoltam.”
Pataki Mihály mérnök és vállalkozó ménest alapított, hogy megőrizze a magyar lovaskultúrát. A Pataki Ménes alapítója sok mindenre büszke lehet, a díjugrató lovak sérüléseinek megelőzésére kifejlesztett találmánya azonban még a focit is megváltoztathatja.
Kecskemét városhatárában különös komplexum áll. Autóval közelítve csak a lapos, fémfalú üzemi épületek tűnnek fel. Ha nem figyelünk, talán úgy hajtunk el a dupla tükörrel felszerelt nagykapu előtt, hogy észre sem vesszük: alig pár méterrel odébb épp egy gyönyörű, sötétpej ló sétál körbe-körbe egy futószárazó karámban. Az ipari és lakossági légtechnikára szakosodott Airvent Zrt.-ben ez nem szokatlan látvány, azt pedig elsőre még kevesebben hinnék, hogy az üzem mögött sportoló csikók tucatjai élvezik a friss levegőt.
A cég portfóliója légtechnikai megoldások széles spektrumát fedi le: egyéni gépeket és komplett rendszereket egyaránt gyártanak és árulnak, a lakossági szférától az éttermeken át az ipari komplexumokig terjed a skála. Az olyan magyarországi referenciák mellett, mint a Valeo veszprémi gyárának szellőztetése vagy a kaposvári Csiky Gergely Színház légtechnikája, külföldi projekteken is dolgoznak. Például ott a stockholmi Tele2 Aréna, amihez egyedi befúvóelemet fejlesztett az Airvent.
A 2019-ben több mint ötmilliárdos forgalmat bonyolító, háromszáz főt foglalkoztató vállalkozás alapítója és vezetője, Pataki Mihály története nem hétköznapi. Önmagában nagy sztori, hogy huszonöt évesen Svédországba emigrált, majd üzletemberként tért haza, és gyakorlatilag családi cégnek építette fel a jórészt saját szabadalmakkal és technológiákkal működő Airventet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy legnagyobb szerelmei a lovak, akiket nemcsak csodál, de versenyeztet és tenyészt is, a kép még összetettebb.
„Arról nevezetes, hogy nem nagyon szereti a vendégeket. Különösen az olyat, aki lovat akar látni” – mondja Pataki Mihályról nevetve Bálint Gazda, aki még 2019-ben ismerkedett meg az Airvent tulajdonosával. „Engem mindig szívesen lát, tudja rólam, hogy szeretem a lovakat.” Tőle ered a cikk ötlete is: még a tavaly decemberi címlapinterjú idején említette, hogy kecskeméti ismerősének élete megér egy misét. „Csak akadályugró lovakat tenyésztenek, ez a csúcspontja a versenylótenyésztésnek.”
„Nem vagyok én szégyellős, se szerény. Egyszerűen csak nem szeretem a médiaszereplést. Nem vagyok az a típus, aki örömmel olvas cikkeket magáról” – mondja az idén hetvenet betöltő Pataki Mihály abban a hosszúkás tárgyalóban, ahová laptoppal és lovasvideókkal teli okostelefonnal érkezik. A fotózást láthatóan szintén nem élvezi, és pénzről sem beszél szívesen. De ha a lovakra terelődik a szó, azonnal fellelkesül.
Svédországból szeretettel
„Édesapám gyógykovács volt, akkoriban a gyógykovács az állatorvos munkáját is elvégezte – meséli, hogyan került kapcsolatba a lovakkal. – Nekünk nem voltak lovaink, másokét gyógyítottuk, de mondhatom, hogy megcsapott a ló szele, szelleme. Mondjuk a szele is” – nevet. Szarvason nőtt föl, Szegeden tanult tovább építőipari technikusnak. A szocializmusban nem igazán találta a helyét, párttag sem volt, azt mondja, nem is akart az lenni. Hiányolta a lehetőségeket, és bár egy ideig elviselte a korlátozásokat, 25 évesen megelégelte a rendszert.
„1976-ban mentem ki, eredetileg Németországba akartam menni, de hallottam, hogy arrafelé sokakat elkaptak. Így vettem az irányt Svédországnak, ahol befogadtak ugyan, de ultimátum elé is állítottak. Vagy maradok, és teszem, amit mondanak, vagy viszlát!” A svédek nem vicceltek, Mihály három napja élt az országban, de máris intenzív nyelvtanfolyamra járt. Lakhatásról a svéd állam gondoskodott, később aztán – szintén állami támogatással – főiskolára ment.
A többi kinti magyarral is tartotta egy ideig a kapcsolatot, de bevallása szerint nem sokukkal szimpatizált. „Sokan fújtak a svédekre, nem tanulták meg a nyelvet, mosogattak, takarítottak. Aztán vettek egy használt Volvót, eljöttek Magyarországra, és két hétig játszották a Csekonicsot” – ingatja a fejét. Ő ehelyett a svéd mellett angolul is megtanult, a főiskola után pedig egy tervezőirodában helyezkedett el. Bár azt mondja, élvezte a munkát, több céges döntéssel sem értett egyet, és hiába fejezte ki aggályait, nem hallgattak rá. „Odáig fajultak a dolgok, hogy 1983-ban felmondtam. Egy barátom, akinek már volt egy cége, azt átalakította, így fifti-fifti lettünk tulajdonosok. 1983-ban már az enyém volt egy fél svéd cég.” Ez a Lasse Lundeberg által eredetileg 1977-ben megalapított légtechnikai KB Klimatbyrån AB azóta is üzemel, Svédországban hat telephelye van.
„Aránylag korán, 1984-ben kezdtünk Magyarországon légtechnikai termékeket – ventilátorokat, szellőztetőket, légkondicionálókat – gyártatni, három különböző céggel.” Azért esett hazánkra a választás, mert Mihálynak itt voltak kapcsolatai. A 80-as években, aki csak tudott, valutához próbált jutni, így a svédekkel való együttműködés tulajdonképpen hazai termelői érdek volt. Hódmezővásárhelyen, Mélykúton és Szarvason dolgoztattak, a legyártott eszközöket kamionokon szállíttatták nyugatra. Az üzlet jól ment, a rendszerváltás viszont megnyitotta a határokat, és egyre többen kezdtek magánakciókba.
„Egyszer csak azon találtuk magunkat, hogy a hódmezővásárhelyi cég Norvégiába próbálta eladni a termékeinket, a hátunk mögött.” Az elveszett bizalomra saját cég volt a megoldás: megalapították az akkor még kft. formájában működő Airventet, hogy legyen egy magyar láb, ami segít kijuttatni a termékeket a külföldi piacokra. „Három perc alatt kellett kitalálni, mi legyen a neve, de az Airvent adta magát.” Októberben alapították a céget, januárban pedig már folyt a termelés a kecskeméti telephelyen.
Az idei év kétszeresen is évforduló a cégcsoport életében. Az Airventet harminc éve alapították, Lasse Lundeberg pedig kereken tíz éve hunyt el. „Most a gyermekei a tulajdonostársaim.” Lisa és Simon Lundeberg részvényesek az Airventben, sőt Simon a svédországi Klimatbyrån igazgatójaként tevékenykedik. Mihály egyik fia, Ernst Michael is résztulajdonosa az Airventnek.
NEM ÁLLTAK LE A JÁRVÁNY MIATT
Mihály sokáig Svédországban élt, családot is ott alapított. „Negyven éve vagyok svéd állampolgár” – mondja büszkén, és többször szóba hozza, mennyire elismeri a svédeket. Hosszan fejtegeti, hogyan viszonyulnak egyébként nem minden szempontból makulátlan történelmükhöz, és miként kezelnek olyan társadalmi vagy gazdasági problémákat, amiket sok más ország valamiért képtelen.
„A svédek összezárnak – mondja. – Ha kell, összefognak, ott nincs széthúzás.” Sokáig ingázott a két ország között, sőt egy időben az Egyesült Királyságban is voltak vállalkozásai. 2005-ben azonban végleg visszaköltözött Magyarországra, azóta Kecskeméten él. Van egy háza Budapesten is, de évek óta nem aludt ott. Helyette szabad idejét egy tekintélyes családi házban tölti, ami, hogy, hogy nem, pont az Airvent szomszédságában áll.
Mérnökként is aktív, a futó projektekbe is belefolyik. „Sok találmányom van, szabadalmam kevesebb. Macerás, és nem is biztos, hogy megvéd.” A cégcsoportnak van egy dániai tagja is, a magyar és a skandináv piacon túl is sokat exportálnak, ha csak a magyarországi cég eredményeit nézzük is, a bevétel fele külföldi értékesítésből áll. „Németország, Japán, Új-Zéland, Amerika” – sorolja Mihály az exportállomásokat.
Még a veszélyhelyzet és a korlátozások kihirdetése előtt találkozunk, később már telefonon beszélgetünk. „A koronavírus nekünk majdhogynem csak több munkát adott, mint korábban” – mondja, amikor a járvány hatásaira terelődik a szó. Egy ideig, aki tudott, otthonról dolgozott, de az Airvent még áprilisban beszűntette a home office-t, mert nem volt sok fertőzött a környéken. „Megmondtuk az alkalmazottaknak, hogy ne csavarogjanak, ne találkozzanak senkivel. Maradjanak otthon, örüljenek neki, hogy van munkájuk. Ha valaki okosan csinálja, kordában lehet tartani” – mondja Mihály.
Pataki Mihály nem keresi a reflektorfényt, üzeme és állatai azonban igenis megérdemlik a figyelmet. Ezeket ő is boldogan mutatja meg, időt nem sajnálva vezet körbe bennünket az Airvent területén
A dolgozók bérének csökkentése a legrosszabb forgatókönyv esetén sem került szóba, leépítések azonban történhetnek, ha valami balul sülne el. „Abban gondolkodtunk, hogy veszteséggel semmi szín alatt nem működhetünk. Ha nem lesz munka, nem tudjuk itt tartani a dolgozókat.
Nem tudunk és nem is akarunk munka nélkül bért fizetni senkinek, mert ez nem a mi dolgunk.”
Sokat fertőtlenítenek, igyekeznek távolságot tartani, de az üzem nem állt le, és az alkatrészbeszállításban is csak kisebb fennakadások voltak. Az Airventnél év elején több megrendelés volt a szokottnál, ezek folyamatban vannak, így a cégvezető szerint ki kell húzzák a járványt is. „Három lábon állunk, az Airvent-csoport forgalma körülbelül 12 milliárd forint.”
A lovak csak hobbi
Háza üvegajtós teraszáról gyönyörű kilátás nyílik az alföldi legelőkre, ahol egymástól elkülönítve szaladgálnak, legelésznek az ifjú, két-három éves kancák és mének. A lovak 20–25 évig élnek, az idősebb, már nem versenyző, átlagosan 15–20 éves állatok a nyugdíjaskarámba kerülnek. „Szeretjük őket, amíg élnek” – jellemzi egy Pataki-ló szépkorát Mihály.
Már 1996 és 1997 között hozott svédországi lovakat a telepre – szép zöld terület, ideális a lovagláshoz. „Hobbiszinten két-három lovat tartottunk, lovagolgattunk.” Első lovát azért vette, mert épp eladó volt, akkoriban még nem foglalkozott az állatokban rejlő lehetőségekkel. „Tetszettek a lovak, aranyos karakterek, a lovaglás pedig egészséges időtöltés. Aztán annyira megtetszett a tenyésztés és a sport, hogy 1998-ban már versenyt is rendeztünk Kecskeméten.”
Az elsősorban díjugratással foglalkozó Pataki Ménes azóta szépen növekszik, most cirka nyolcvan lovat számlál az állomány, amit nagyjából egy tucat ember munkájával lehet fenntartani. Az állatok többsége saját tenyésztés, és bár eladásra is kínálnak állatokat, Mihály szerint nem ez a főprofiljuk.
Magyarországon egyébként sem jó üzlet lótenyésztéssel foglalkozni, egyszerűen más a lépték, mint amivel mondjuk olimpiai porondra érdemes lépni.
A hazai díjugrató lovak öt–tízezer euró körüli áron mennek, nagyon indokolt esetben ez felmegy mondjuk százezer euróra. Ahhoz viszont, hogy világklasszis ménesünk legyen, lovanként öt–tízmillió euróval kellene számolnunk.
„Van egy hasonlat, amit gyakran mondok. Egyik kezemmel felveszek egy követ, a másikkal egy gyémántot. Az érzés ugyanaz, az egyikből viszont több milliárd van, a másikból meg csak pár száz. Gyémántok sajnos nálunk sincsenek, legfeljebb féldrágakövek.” A ménes fenntartása nem visz el túl sok pénzt, az alkalmazottak évente pár tízmillió forintba kerülnek, a takarmány elenyésző összeget emészt fel. Helyszínnek viszont érdemes olyat választani, amit eleve állattartásra terveztek, Mihály egy régi tsz felvásárlására esküszik, mert ott adva van a szükséges infrastruktúra.
„Ez csak hobbi” – von vállat Mihály. Üzleti megfontolás nincs igazán a ménes mögött, mivel azonban az Airvent-csoport stabil, ez belefér. „Vannak, akik hajót tartanak, abban nincs semmi érték. Mi lovakat tartunk, szerintem ebben van.” Egy dolgot sokszor elismétel: a kultúra fontossága. „Te magyarnak vallod magad?” – szegezi nekem hirtelen a kérdést. Igen, persze, vágom rá, de máris kontráz: „És miért?” Mielőtt válaszolhatnék, Mihály máris a vérvonalával hozakodik elő. Készíttetett egy DNS-vizsgálatot, és bizony neki is voltak mindenféle ősei – rámutat, hogy a kultúra az, ami magyarrá teszi. Ennek pedig része a lovaglás, amire szerinte nem fektet elég hangsúlyt az ország. Mihály kulturális misszióként tekint a ménesre, értékmegőrzést lát benne, szóval nem a tökéletes ló kitenyésztése a projekt célja.
Évi hatezer startot bonyolítanak a Pataki Ménesnél, a hétvégeken tartott rendezvények ingyen látogathatók. Mihály azt mondja, jórészt családok jönnek, egy jobb verseny idején sokan vannak a telepen, de online akár húszezren is követik az eseményt világszerte. Aki részt szeretne venni a díjugrató versenyen, négy–hatezer forintos nevezési díjat kell fizessen. Ha egy napnál többet szeretne a pályán tölteni, boxot bérelhet, ez egy hétvégére körülbelül huszonkétezer forint, plusz áfa. Telt házkor úgy kétszáz lovas és átlagosan háromszáz ló van a helyszínen.
SAJÁT FEJLESZTÉS
„Hétszer nyertünk magyar felnőttbajnokságot különböző, saját tenyésztésű lovakkal. Nagyon jó lovasaink vannak, az Airvent Lovas Club fő lovasa, Horváth Balázs ötszörös magyar bajnok” – sorolja a sikereket. Mihály egyébként 2005 és 2010 között a díjugrató szakág elnöke volt. Amikor svédországi társa meghalt, ezzel a tevékenységével felhagyott, mert az Airvent mellett már nem volt rá ideje. Maga a ménes nem veszi el sok idejét, „inkább csak perceket, estéket, vasárnapokat, szombatokat”. Az operatív döntéseket ő hozza, de a stábja segíti, felesége is szakmabeli. Legkisebb lánya, Anna is lovagol, így a Pataki családból szinte mindig akad valaki, aki felügyeli a ménest.
Mihály az így nyert idejét újdonságok kifejlesztésébe ölheti, mint amilyen a karámoktól nem messze levő pálya is. A kvarchomokból és szövetből készült borítás alatt levő fólia egy zúzottkő- és vízréteget borít. A vizet annak megfelelően adagolja egy pálya szélén álló berendezés, hogy mennyire száraz vagy nedves éppen az a talaj, amire az állatok az ugrásból leérkeznek. Egy ötszáz kilós ló lábát hatalmas terhelés éri landoláskor, így nem mindegy, milyen talajra érkezik. Mihály szerint nagyon sok lósérülés azért következik be, mert a talaj állaga nem egyenletes, vagy túl vizes, vagy túl száraz.
„Húsz–huszonöt százalékkal olcsóbb, mint azok a hasonló megoldások, amiket külföldön láttam” – mondja, már a pálya mellett állva. Ránézésre nehéz megmondani, hogy amit látunk, sokéves munka eredménye, főleg, hogy kivitelezési szempontból nem túl bonyolult a dolog. A versenypálya mögött egyébként ottlétünkkor építenek egy kisebb gyakorlópályát, Mihály bele is túr a hatalmas kvarchomokhegybe, hogy megmutassa, milyen finom az általuk használt anyag. Ekkor már nem a lórajongó, hanem a mérnök beszél belőle, csapadék-milliméterekkel, barban mért nyomási adatokkal és bonyolult szakkifejezésekkel magyarázza a rendszer működését. Ez egyébként nemcsak automatikus, de manuálisan is vezérelhető, akár okostelefonról is.
„Saját fejlesztés” – mondja, és mutatja az appot, amin nemcsak az látszik, mennyire nedves a pálya, de az elmúlt napok időjárása is követhető. Ezeket az adatokat hosszú távon is megjegyzi a rendszer, így a jövőben fel lehet használni őket különféle elemzések, előrejelzések elkészítésére.
„Dániából is jönnek érdeklődők, nemrég tárgyaltam egy ismert fővárosi futballklubbal – mondja, mikor az esetleges alternatív felhasználásról kérdezem. – A focistáknak sem mindegy, milyen fűre csúsznak be. A futballban is hasznos lehet a szabadalom.”
Az UNIQA Biztosító Zrt. támogatásával létrejött innovatív online biztosítási platform, a magyar ötletből Magyarországon kifejlesztett CHERRISK május elejétől Németországban is nyitva áll az ügyfelek előtt. Az, hogy ez a jelen helyzetben megtörténhetett, pontosan azt a rugalmasságot, újításokra való nyitottságot mutatja, amely abban is kulcsszerepet játszott, hogy az egyik legnagyobb múltú nemzetközi biztosítótársaság hajlandó volt egy teljesen újragondolt modellt kipróbálni.
Az okosotthonok elsődleges funkciója a kényelem, ám a gombok virtuóz nyomogatásánál jóval komplexebb szolgáltatások is léteznek már. A kérdés az, mennyire éri meg kiépíteni egy olyan rendszert, amivel sokszor egy életre lekötelezzük magunkat, és még el is avulhat.
Elindultak, hogy teszteljék az emberekbe vetett hitüket, és indítottak egy blogot, hogy a család és a barátok egy helyen olvashassák, mi történik velük. Kocsis Dóra és Németh Edvárd, a Talpalatnyi történetek blog mögötti házaspár muszlim és baptista családoknál, meleg házaspárnál, nepáli környezetvédőknél szállt meg. Egy év alatt az emberszeretetük csak erősebb lett, de nem tudták nem észrevenni, milyen groteszk elváltozást okozott a fogyasztás sürgetése a Rosario-szigeteken, Nepálban vagy épp La Pazban.
