Mikor húzhatták át utoljára ezeket a foteleket? – töprengek az MTA Rényi Alfréd kutatóintézetének második emeleti előterében, a fővárosi Reáltanoda utcában. Előttem Lovász László – mint megtudom, egyik – szobája, ez épp a diszkrét matematika tanszéken (Azok a matematikai területek, ahol diszkrét, azaz jól meghatározott, nem pedig folytonos értékekkel végzünk műveleteket. Ide tartozik például a gráfelmélet, a geometria és a kombinatorika.). Neve alatt semmi titulus, csupán régi kollégájának, T. Sós Verának, a szintén elismert matematikusnak a neve – vele osztozik a szobán.

ISKOLATEREMTŐK

KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN:
Fischer Iván, Dévény Anna, Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter, Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András, Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám, Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra, Benkő Vilmos, Marék Veronika, Boldizsár Ildikó, Simonics Péter

Közvetlenül az ajtó mellett egyetemi emlékeket ébresztő dupla tábla, teleírva levezetésekkel (közelebbit sajnos nemhogy én, de programtervező matematikusként végzett, szerintem kellően geek férjem sem tud mondani a témát illetően, amikor később megmutatom neki a fotót). A tábla előtti asztal két felén egy-egy üres pohár, mellette kréták, a fotelek kárpitozásán a szakadt ülőrészeknél durván látszik, hogy sok időt töltenek a kutatók a tábla előtt töprengve, közvetlenül László ajtaja előtt.

Ez lenne hát a magyar matematika egyik szentélye, az első Zoom-interjú után ide beszéltük meg a második találkozást Lovász Lászlóval. Valószínűleg bármelyik külföldi egyetem matematika tanszékén tárt karokkal várnák Lászlót, a Princetontól a Yale-en és a Vanderbilt Egyetemen át a Bonni Egyetemig sok helyütt megfordult több mint ötvenéves pályafutása során. Ráadásul négy felnőtt gyermeke közül három külföldön, Amerikában él – ő azonban itthon tanít és kutat azután is, hogy MTA-elnöki megbízatása lejárt.

Joggal merül fel, hogy professor emeritus, a világ legelismertebb matematikusainak egyike lévén válogathatna a jobbnál jobb külföldi ajánlatok között. A felvetésre csak annyit mond, hogy feleségével szeretnek Magyarországon élni, és még ha lelkileg nehéz is gyermekeik távolléte, korábban is úgy gondolták, hogy hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodás, szakmai utak után itt szeretnék eltölteni idősebb éveiket.

•
„Nem öltöztem alkalomhoz illően” – ez volt az első reakciója azon a márciusi Zoom-meetingen, amin a Norvég Tudományos Akadémia főtitkára bejelentette, hogy 2021-ben ő kapja az Abel-díjat. László úgy tudta, kollégáival lesz megbeszélése, aztán az első őszinte és kissé csodálkozó mosoly kíséretében azonnal elnézést kért, hogy nem öltönyben, hanem teljesen másra készülve csak ingben, pulóverben fogadta a hírt.
Lovász László az életműdíjjal is felérő Abel-díjat az izraeli Avi Wigdersonnal megosztva kapta az elméleti számítógép-tudomány és a diszkrét matematika területén végzett munkásságukért, és azért, hogy ezek a modern matematika központi területeivé válhattak. Az Abel-díj 7,5 millió norvég korona (körülbelül 271 millió forint) pénzjutalommal jár, ezt a pénzösszeget is megosztva kapta a két nyertes, László egy részét jótékonysági célokra fordítja.

Bevallása szerint a hír hallatán az volt az első gondolata, hogy mielőbb szeretné elújságolni a szomszéd szobában lévő feleségének (Vesztergombi Katalin matematikus – a szerk.). Az egész interjú alatt csúcskutatóhoz méltó komolysággal és megfontoltsággal, ugyanakkor őszintén beszél pályájáról, egyszer neveti el magát úgy istenigazából: amikor megkérdezem, mit mondott a felesége a díj hallatán. „Lehet, hogy nem kellene elmondanom, de azt, hogy épp ideje volt.”

László nem akar szerénykedni, látta, hogy ő is az Abel-aspiránsok közé tartozik, de nem számított az elismerésre, mert korábban a bírálóbizottság tagja lévén pontosan látta, milyen nehéz különböző stílusú és teljesítményű embereket összevetni a matematika különböző területeiről. „Nem számítgattam, hogy mi járhat a bizottság fejében, így adódott, hogy Wigdersonnal most mi kettőnk mellett döntöttek.”

„A Lovász miatt merem azt állítani, hogy tényleg van olyan, hogy valaki tehetséges” – mondja a Lovász Lászlónál csaknem két évvel fiatalabb, matematikus-pszichológus Mérő László. Szerinte nagyon sokat tud kompenzálni a tanulás, a munka, de aki tehetséges, olyasmit lát, amit más nem. „Én magam is tapasztaltam, hogy egy-egy dolog egyszerűen nem kérdés számára, hanem látja, aztán esetleg levezeti, ha kell. Ezeket én csak kiszámolni tudtam. Ő viszont előre látta, mi fog kijönni.”

••
A Magyar Televízió stúdiójában gimnazisták ültek egy-egy üvegkalitkában a kamerák kereszttüzében, és a Ki miben tudós? című verseny matematikai kiadásában olyan feladatokat oldottak meg átlagosan három (!) perc alatt, mint például, hogy „szerkesszünk egy háromszöget, ha adott két szöge és két magasságvonala hosszának összege”. Vagy: „Vajon nagyapáim dédapjai ugyanazok a személyek-e, mint dédapáim nagyapjai? Az ősök között ötödíziglen visszamenőleg nem volt rokonházasság.” Az 1966-os döntőbe a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatos osztályának két végzős diákja, Pósa Lajos és Lovász László került be. A zsűri a legkiválóbb matematikus akadémikusokból állt, és végül Lovász László nyerte a versenyt. (Pósa Lajos ma Széchenyi-díjas matematikus és egyetemi tanár, az általa létrehozott A Gondolkodás Öröme Alapítvány égisze alatt tehetséggondozással foglalkozik – a szerk.)

Ez a megmérettetés egy volt a sok közül Lászlónak, aki Magyarország első, 1962-ben induló matematika tagozatos osztályába járt. Hamar eldőlt, hogy nem fog sebész édesapja nyomdokaiba lépni, már az általános iskolában a matematika érdekelte. Felismerve László tehetségét, akkori matekszakkör-vezető tanára személyesen ment el a Lovász család 13. kerületi otthonába egy este, hogy László ne az Eötvös Gimnáziumba felvételizzen (szülei már beadták oda a jelentkezését), hanem a Fazekasba, mert hallott a készülő matematikaosztályról.

A Fazekasban aztán valóban összegyűjtötték a legtehetségesebb diákokat, Lászlóra már akkoriban sokszor hivatkoztak csodagyerekként. Ő nem sok jelentőséget tulajdonított ennek, ma is azt mondja, mindenki tehetséges volt, jó közösség alakult ki, máig jóbarátok a korábbi osztálytársak. Tudták, hogy jó matematikusok, jól szerepeltek a különféle versenyeken (László háromszor nyerte meg a Nemzetközi Matematikai Diákolimpiát), állandóan matematikáról beszéltek, és gyakran versenyeztek a feladatmegoldásban. Sokan elismert matematikusok lettek, köztük későbbi felesége, Vesztergombi Katalin is.

Lászlóban megfelelő arányban van meg a versenyszellem és az élvezeti faktor is. Nem úgy akar a legnagyobb lenni, hogy iszonyatosan küzd, hanem közben élvezi is, amit csinál.

Nagyon erős szakmai burok nőtt köréjük, az osztály munkáját figyelemmel kísérte a 20. század egyik legnagyobb matematikusa, Erdős Pál, és már gimnazistaként bejárásuk volt az ELTE matematika tanszékére. László már ekkor be tudott bizonyítani olyan tételeket, amelyekről Erdős publikált, így Erdős is korán felfigyelt tehetségére. Részben az ő hatása, hogy László a gráfelmélet felé indult. A legjobb tanáraik is foglalkoztak gráf­elmélettel, kombinatorikával, a téma népszerű volt, és épp László ifjúsága alatt futott fel, majd tovább fejlődött, miután a számítógépek, a számítástudomány is berobbant, mivel a gráf­elmélet (A matematika széles körben, elsősorban a számítás-­­tudományban alkalmazott területe.) egyik legfontosabb alkalmazási területe lett.

Volt tehát egy „jó időben jó helyen” titka is a sikernek, a jó időben pedig duplán igaz: a 60-as években azért kaphatott ekkora figyelmet és szakértő külső mentorálást egy matematika tagozatos osztály, mert a társadalomtudományokkal ellentétben a matematika speciális helyzetet élvezett, nem volt politikai vonatkozása és pénzigénye sem, és sok fiatal akart matematikus lenni. Ez mára megváltozott: egy tehetséges fiatal mérnöki, informatikai területen is talál olyan karrierlehetőséget, ahol hasznosítani tudja a matematikát.

•••
László első külföldi konferencia-részvétele kalandosan indult: másodéves egyetemistaként utazott volna Nyugat-Németországba, de a kezdést lekéste, mert itthon először nem kapott rá engedélyt. Az ELTE-n tanító professzora, Turán Pál maga ment el a miniszterhez, hogy elmagyarázza neki, ez egy olyan speciális konferencia, ahová már a meghívás is óriási elismerés.
Alfred Tarski világhírű lengyel matematikus azért hívta meg, mert László (tudtán kívül) megoldott egy problémát, amit Tarski tíz évvel korábban fogalmazott meg az egyszerűsítési szabállyal (vagyis ha a × c = b × c, akkor a = b) kapcsolatban. László be tudta bizonyítani, hogy a szabály gráfok esetén is teljesül. Míg csodagyerekségét szerényen visszautasítja, ezen a ponton belátja: itt érezte először, hogy valamiben kiemelkedik a matematikusmezőnyből. Végül kiengedték. „A konferencia első két napját lekéstem, de a második háromra sikerült kimenni” – nevet.

Aztán egyre többet utazott külföldre előadni, az egyetem után pedig az ELTE geometria tanszékének tudományos főmunkatársa lett, majd hét évig a szegedi egyetemen vezette a geometria tanszéket. A szegedi évek gyereknevelési szempontjából is aktívak voltak, miközben felesége, Vesztergombi Katalin is tanított, cikkeket írt, két, majd három kisgyereket neveltek. „A feleségem igazi, odaadó segítsége nélkül nem ment volna” – ezt egész pályájára vonatkoztatva mondja. A szegedi időszakban „este mindig eldöntöttük, hogy ki mosogatja el az edényt és ki mosogatja el a gyerekeket, de azért valakinek ezt a vállán kell viselnie, ezt a feleségem átvállalta tőlem”.

Az ELTE-re visszatérve 1982-ben egy évre légüres térbe került, mert az előzetes ígéretekkel ellentétben, egy egészen a Politikai Bizottságig menő döntés következtében mégsem kapta meg az alkalmazott matematikai intézet vezetését. Nagyon feszült személyi viszonyok voltak, utóbb örül neki, hogy nem kellett ellenséges közegben helyt állnia. „Egy évig tengtem-lengtem, fizetést kaptam, de szobám már nem volt, egy asztalt kaptam Sós Vera mellett.” Hamarosan, kvázi kárpótlásul, ő lett az újonnan létrejövő számítógéptudományi tanszék vezetője, ahol jó volt ugyan a közösség, de nagy feszültségek forrongtak.

Így bő két évre külföldre ment tanítani, a Bonni Egyetem után jött a New York állambeli Cornell, majd Kaliforniában a Berkeley. Mindenhová meghívták már korábban, most ezeket kombinálta össze. „Előbb-utóbb elmentem volna ezekre a meghívásokra, de egész őszintén… volt benne menekülés is. Nem vagyok rá büszke, furdalt a lelkiismeret, hogy a barátaimat itt hagytam egy nagyon kellemetlen helyzetben, de már a családom sem bírta a feszültséget, és én sem nagyon.”

Érzékeny oldala, lelkiismeretessége, sőt némi önvád két témával kapcsolatban is felszínre kerül. Amikor azt kérdezem, büszkék voltak-e rá szülei, a határozott igen után hozzáteszi, édesanyja szív­infarktusban meghalt, amikor ő elsőéves egyetemista volt. „Félek, hogy az a televíziós verseny nem tett jó hatást a szívére, mert borzalmasan izgult.” László az 1970-es években a nashville-i Vanderbilt Egyetemen kezdte külföldi oktatói pályáját, de tanított a Princetonon és a Yale-en is. A gyerekek, főleg kamaszkoruktól, nehezen viselték a többlaki életformát, amire az édesapa oktatói-kutatói pályája miatt kellett berendezkedniük. „Van ezzel kapcsolatban lelkiismeretfurdalásom, vagy legalábbis adósságérzésem.”

László legidősebb gyermeke, Lovász Katalin mosolyogva azt mondja ezzel kapcsolatban, amikor megkeresem: „Nem tudom, mire gondolhatott a papa. De azt hiszem, nekik ez most nagyon fájdalmas és nehéz, hogy hárman külföldön vagyunk. Ő vágyott rá, hogy az unokák körülötte legyenek. Most sem úgy terveztük, hogy két évig nem találkozunk, de közbejött a vírushelyzet”. Katalin 1972-ben született, és négyhónapos volt, amikor szüleivel először külföldre utazott, László ekkor volt vendégprofesszor a Vanderblit Egyetemen. A külföldi tartózkodásokról főleg jó emlékei vannak. „Mindig inkább azon gondolkoztam, hogy az anyukámnak milyen lehetett. Nem rossz, inkább logikus következménye az ilyen felnövésnek, hogy úgy érezzük, bárhol élhetünk” – mondja Katalin, aki amerikai férjével és gyermekeivel jelenleg az USA-ban él.

Kutatói-tanári habitusából MTA-elnökként sem tudott kibújni, azt mondja, az első négy, viszonylag békésebb év is eléggé megterhelő volt időben és idegileg is. „Amikor lehetett, tanítottam. Emlékszem, hogy bemegyek az osztályba, becsukom az ajtót, és akkor azt gondoltam, hogy végre, most másfél óráig csak a matematika tiszta világában létezem.”

••••
35 ezer dollár, mai árfolyamon 10,5 millió forint. A vonzó juttatási csomag mellett ennyi pénzt ajánlott fel 1999-ben a Microsoft a magyarországi matematikai tehetségkutatás támogatására, ha Lovász László az ő kutatási központjukba megy dolgozni. Azt, hogy a Microsoftnál kutat majd, egyáltalán nem tervezte, de mivel éppen Amerikában éltek akkoriban, beadta a derekát. 1993 és 1999 között a Yale-en volt egyetemi tanár, és már hazafelé készültek, amikor a Microsoft kutatási részlegétől jött egy állásajánlat, amit első körben visszautasított. Aztán jöttek a különféle mézesmadzagok, benne a magyar tehetségek támogatásával, és végül rábólintott az állásra. 2000-ben az amerikai állampolgárságot is megkapta családjával együtt, azóta kettős állampolgárok.

A Microsoft emberileg és szakmailag is csúcsközösség volt. Hét évig dolgozott a redmondi központban, ahol szabadon kutathatott, de mindig nyitva kellett tartani az ajtót, ami azt jelentette, hogy ha valamelyik mérnök vagy fejlesztő kolléga bejött egy kérdéssel, azt meg kellett hallgatnia és válaszolni kellett rá.

Volt köztük inspiratív probléma is, a 2003-as Windows Servert például Lászlóék közreműködésével tudták előbb kiadni. Nagyrészt kutatott, de úgy állapodott meg a céggel, hogy bizonyos időközönként hazajön tanítani az ELTE-re, emellett Seattle-ben, a University of Washingtonon is tartott egy-egy kurzust.

Részben erre az időszakra esett egyik, általa is legfontosabbnak tartott eredménye, a gráflimesz­elmélet (Ezzel az elmélettel a gráf fogalmának kibővítését vezették be, és új kutatási irányokat nyitottak, például a hálózatkutatás felé.) kidolgozása – ennek az elméletnek máig kutatják a további fejleményeit. Egyes alapelemeit két fizikus (Christian Borgs, Jennifer Chayes) és három matematikus (László mellett, Sós Vera és Vesztergombi Katalin) dolgozta ki. „Öten – többségben a hölgyek, ami matematikában nagyon ritka – ültünk rendszeresen egy nagy tábla előtt.” Az elmélet más elemeit László az MS-nél töltött idő alatt Szegedy Balázzsal dolgozta ki. A rácsok vizsgálatában mérföldkőnek számító LLL-algoritmus (Lenstra–Lenstra–Lovász-algoritmus) is részben az ő nevéhez fűződik, míg a Lovász féle lokális lemmát, amit a ritka gráfok létezésének bizonyítására használnak, Erdős Pállal alkotta meg.

Lászlónak fontos szerepe volt a kombinatorikus optimalizálás nevű iskola megteremtésében is. Mindenki találkozik optimalizálási problémákkal (például, hogy hogyan lehet egy függvény minimumát differenciálással meghatározni), de a klasszikus módszer nem működik, ha valami olyasmit akarunk optimalizálni, ami diszkrét (vagyis különálló) dolgokból áll. Ilyen például a legrövidebb út keresése, amit a GPS csinál – magyarázza. Erre keresett és talált megoldást, majd a témában első tanítványa, Frank András sok eredményt ért el ezen a területen.

László szerint nagyon kevesen értik meg, hogy a matematika lehet szép, pedig a legfőbb tulajdonsága a logikai szépség.

„Néhány éve eljött Bostonba, a magyar közösségnek tartott egy komoly gráfelméleti előadást. Egy részét meg is értettük” – mosolyog Barabási Albert-László hálózatkutató, aki nagyjából egy évtizede ismeri Lászlót. Most van egy közös, hatéves hálózatkutatási projektjük, azt vizsgálják, milyen matematikai szabályszerűségek érvényesek a nagy hálózatokra a sejtekben zajló folyamatoktól az emberi agyon keresztül a Facebookig. Barabási szerint a matematikában ugyan nagyon gyümölcsöző kutatási irány a gráfok kutatása, de a matematika csak minimálisan tudott hatást gyakorolni a hálózatelméletre, mert olyan típusú gráfokról is sokat gondolkoznak, amik nem jelennek meg a valódi rendszerekben.

Most „azt a hihetetlen tudást”, ami Lovász és csapata fejében van, illetve a hálózatelméleti tudást arról, hogy hogyan néznek ki a valódi hálók, egyesítik. „Laci meg én nagyon más világban élünk, másféleképpen közelítjük meg a tudományt. Én az a könnyen belelkesedő típus vagyok (…), Laci pedig megfontoltan áll hozzá, mindig azt mondja, hogy ezt még be kell bizonyítani” – mondja Barabási arról, hogy milyen jól kiegészítik egymást. Szerinte Lovász hihetetlenül korrekt, tudományorientált, mindig az előtte lévő feladatra koncentrál, és bátran megosztja tudását a kollégákkal, mégsem telepszik rá a projektre, hagyja érvényesülni a fiatalabbakat. Időnként azért leül, előveszi a papírt, és egyedül is elkezd számolni.

•••••
„Mindig úgy éreztem, hogy ezek nagyon izgalmas dolgok, mert a kérdés egyszerűnek tűnt, de közben fogalmam sem volt, hogyan lehet rá válaszolni, és ha sikerült, az nagyon jó volt, egyik kérdés vezetett a másikhoz” – mondja Lovász László gráfelméleti pályaívéről. Pedig fiatalkorában sok kritikát kapott, hogy miért pazarolja a tehetségét a matematikának erre az akkor még valóban mostohagyerek területére. Később világossá vált, hogy a továbblépéshez hozzá kell kapcsolni a kérdésekhez a klasszikus matematika nagyon hatásos módszereit, fontos, nagy eredményeit. Vagyis nem volt elég egy kreatív ötlet a megoldáshoz, hanem egy kicsit mindig bele kellett tanulni valamilyen más területbe, és azzal is kapcsolatba kellett hozni.

Azt, hogy ezt Lovász László mesteri szintre fejlesztette, Katona Gyula matematikus, a Rényi korábbi igazgatója is megerősíti. Ő úgy látja, kétféle irány van a matematikusok között: az egyik a problémamegoldó matematikus, aki nehéz dolgokat old meg, de viszonylag keveset tanul és tud, inkább gondolkozni szeret. A másik az elméleti ember, aki elkezd egyre bonyolultabb tételeket és tudást felépíteni egy kupacra. Lovász abban kiemelkedő, hogy mindkettőben nagyszerű: a megoldandó problémát megpróbálja összekapcsolni olyan dolgokkal, amiket tud. Az agyában lévő információkat oda hozza a problémához, és megnézi, tud-e valami kapcsolatot, hasonlóságot találni köztük. Nagyon jó, kiemelkedő problémamegoldó, de nagyon sok mindent tud is, emlékszik rá, ezért tud sok mindent összekapcsolni, akár távoli dolgokat is.

Ezzel együtt nem tartja teljes kudarcnak az utolsó két évét sem, hiszen együtt maradt az akadémia, és elcsatolva ugyan, de együtt maradt a kutatóhálózat.

Katona Gyula szerint a személyiség is fontos. Lászlón sohasem látta ugyan a versenyszellemet, de azt mondja, nem tudja elképzelni, hogy ne legyen benne, mert egy kutatóban mindig benne van, hogy meg akarja mutatni, okosabb, mint a másik. Másrészt fontos a szépérzék, és hogy élvezze, amit csinál: amikor észrevesz valamit, és össze tudja kapcsolni, az olyan, mint amikor megért egy viccet. „Lászlóban megfelelő arányban van meg a versenyszellem és az élvezeti faktor is. Nem úgy akar a legnagyobb lenni, hogy iszonyatosan küzd, hanem közben élvezi is, amit csinál.”

••••••
Lovász László MTA-elnök az akadémia 2018 végi rendkívüli közgyűlésén nyilvánosan beszélt arról, hogy kollégái és – más okokból ugyan, de – családja is azt kérte, az Akadémia átalakítását övező politikai csatározások miatt mondjon le posztjáról. Első mondata után, miszerint a stílus nem azt minősíti, akivel szemben használják, vastapsot kapott a közgyűlésen. Majd folytatta az indoklást arról, hogy miért maradt mégis további két évig, egészen 2020 júliusáig, megbízatásának hivatalos lejártáig az elnöki székben.

„Kérem, gondolják meg, hogy mi csábítóbb egy tudósnak: otthagyni a politikával való ütközést, és kutatni, tanítani, könyvet írni, eleget tenni esetleg egy régen esedékes külföldi meghívásnak, vagy feláldozni nyári szabadságát és hétvégéit, miközben a sajtóban támadják.” Ezzel azoknak is válaszolt, akik gerinctelenséggel vádolták. „Nem tudom, rábeszéltek” – válaszol most, pár év távlatából zsigerien őszintén arra a kérdésre, hogy miért vállalta a feladatot 2014-ben. Szeme előtt lebegtek a nagy elődök, Eötvös Loránd, Kodály Zoltán, Szentágothai János, akik szerinte mind úgy érezték, hogy ez valahogy kötelességük. Emellett tudta, hogy az Akadémián szakmailag súlyos vezetőt szerettek volna, mert nagyon fontos, hogy a tudományos közélet jól működjön.

Számított ugyan rá, hogy lesznek konfliktusok, de nem várt ekkora csörtéket. Ezzel együtt nem tartja teljes kudarcnak az utolsó két évét sem, hiszen együtt maradt az akadémia, és elcsatolva ugyan, de együtt maradt a kutatóhálózat. Ez nem volt magától értetődő, ki kellett harcolni – ezen a ponton épp Zoomon beszélünk, ami persze csalóka, de úgy látom, mintha kicsit elérzékenyülne.

Most élvezi, hogy visszakerült a kutatásba, és tudja is csinálni, de azzal is számol, így 73 éves korában, hogy nem tud örökké dolgozni. Egyelőre úgy látja, hozzá tud valamit tenni a kutatómunkához, és egy-egy kurzus erejéig tanítani is szeretne majd az ELTE-n 2022-ben.

Amikor 2008-ban a Rényiben László 60. születésnapja alkalmából konferenciát rendeztek, a Building Bridges címet adták neki, utalva a matematika különböző területeit briliánsan összekapcsoló, hídépítő munkájára. A 70. születésnapi konferencia, ami László MTA-elnöki megbízatására esett, Building Bridges II. címen futott, és könnyen lehet, hogy nem véletlenül nem variáltak túl sokat a tíz évvel korábbi felütésen. A fentebb említett 60. születésnapon, Noga Alon, a Princeton matematikusa azt mondta: „Lászlóban az a furcsa, hogy teljesen normális”.