„Mire húszéves lettem, túléltem a magyar fasiszta diktatúrát, a német katonai megszállást, a nácik »végső megoldását«, azt, hogy a szovjet Vörös Hadsereg megostromolja Budapestet, egy kaotikus demokrácia pár évét a háború után, majd különböző elnyomó kommunista rezsimeket, egy forradalmat, amit fegyverekkel fojtottak el, és amiben számos fiatal ember meghalt, és továbbiakat bebörtönöztek. Valami kétszázezer magyar nyugatra szökött, én egy voltam közülük.”

2001-ben megjelent önéletrajzában írja ezeket Gróf István András – született 1937-ben, Budapesten, egy zsidó kereskedőcsaládban. Származása lehetővé tette, hogy végigélvezze a huszadik század „nyűgét s nyilait”, majd Amerikába érkezve felvette az ott jóval kiejthetőbb Andy Grove nevet, és az ipar ezen a néven is ismeri, mint az Intel egykori vezérigazgatóját.

Fontos lenne, hogy mindenki, aki számítógépekkel vagy más csipet tartalmazó eszközzel találkozik a mindennapjaiban, megnézze az első integrált áramkört (IC). A kép önmagában persze nem mond sokat, de egyfajta beavatási szertartásnak megfelelő. A tárgy olyan, mintha egy ipari tanuló taknyolt – ez itt szakkifejezés, mint a kendácsol – volna össze valamit a kegyelemkettesért. Az első tranzisztor replikája a képen látható tárgyhoz képest olyasmi, ami egy viktoriánus úriember és tudós laborjában is megjelenhetne. Ezek az alkatrészek azonban megváltoztatták a világ történelmét. Ráadásul ebben a sztoriban itt-ott felbukkan pár magyar is.

Kit érdekel a Vörös Október?
Grove, bár minden oka megvolt rá, nem csalódott az életben úgy általában, ezért magát mindenféle munkákból fenntartva tanulni kezdett. Így találkozott későbbi feleségével, a szintén magyarországi menekült Eva Kastannal is, 1958-ban házasodtak össze. Az évszámot akár mágikusnak is nevezhetnénk, a Texas Instrumentsnél lévő irodájában Jack Kilby ebben az évben írta le először elképzeléseit a hibrid integrált áramkörökről.
De valójában ezekben az években óriási léptekkel haladt a mikroelektronika. 1959-ben Robert Noyce a Fairchild Semiconductornál már olyan integrált áramkört tervezett, amit egyszerűbb volt gyártani, nem kapcsolódtak hozzá külső elemek, egy tokba volt beépítve minden. Az alkatrész legnagyobb felhasználója az 1961-ben induló Apollo-program volt.

Grove-ban ekkor még fel sem merült, hogy neki szilárdtestfizikával, elektronikával vagy úgy általában számítástechnikával kellene foglalkoznia. Helyette lediplomázott, és doktori fokozatot is szerzett vegyészetből. A kiút azonban látszott, a fiatal tudóst a Lockheed Missile and Space Systems is megpróbálta magához csábítani, hogy a tengeralattjárók mögött fellépő áramlási jelenségeket tanulmányozza. Szóval vadászhatott volna a Vörös Októberre, de nem akart a katonai-ipari komplexumnak dolgozni.

„Épp csak megfeleltem volna. A munkához állampolgársággal kellett rendelkezni. Addigra megkaptam már az állampolgárságot, de épphogy csak” – mondta a Chemical Heritage Foundationnek adott életútinterjúban. Ebből a szövegből derül ki az is, hogy Grove-ot egyfajta honvágy vitte Kaliforniába. A Budapestre leginkább hasonlító várost kereste, és New Yorkban nem találta meg, így amikor egy ismerőse azt mondta, hogy a legeurópaibb amerikai város San Francisco, Kalifornia is felkerült a térképére.

A történet másik nagy mi lett volna, ha pontja is az első állás megtalálásához kapcsolódik. Grove­ot egyszer ugyanis elutasította a Fairchild, így amikor egy másik vezető hívta, sértődöttségében majdnem ki is hagyta az állásinterjút. Mehetett volna a Motorolához, a Pacific Semiconductorhoz és a Bell Labshoz is, ami az USA-szerte működő, feldarabolás előtti telefontársaság kutatólaborja volt. Még a DuPont vegyipari óriáscég is nagyon fel akarta venni, pedig ez a cég arról volt ismert, hogy zsidó származású kutatókat nem alkalmaz. (Ha beleolvassuk magunkat a DuPont történetébe, találunk cifrább dolgokat is.)
Grove kutatónak ment a Szilícium-völgy első startupjának számító Fairchildhoz, és 1967-re már fejlesztési igazgatóhelyettessé küzdötte fel magát. Ebben a minőségében integrált áramkörök gyártásával foglalkozott, illetve a terület egyik első tankönyvét is megírta. Egy évre rá azonban újra munkahelyet váltott, követte az integrált áramkör feltalálóit – és a Szilícium-völgy név ötletadóit –, Robert Noyce-ot és Gordon Moore-t az általuk frissen megalapított Intelhez. A negyedik alkalmazott is magyar volt: Leslie L. Vadász.

Robban a szilícium
Grove emlékei szerint az egyik fontos tulajdonsága, amivel jelentősen hozzájárult az Intel sikeréhez, az volt, hogy jól tudta olvasni Gordon Moore arckifejezését. Ha Moore-t valami zavarta, akkor Grove kiszedte belőle, mi az. „Azt kiáltottam: »Stop! Gordon, mi zavar?«. Aztán azt: »Csendet! Gordon, mondd el, amit mondani akartál nekünk!« És elmondta. Erre én voltam képes. Ő pedig általában a megfelelő választ, a megfelelő hozzászólást vagy problémát mondta ki.”

Az Intel első ötven dolgozója

A bunny suitnak becézett ruhát a félvezetőgyár pormentes tereiben kellett viselni

A gyár alapkőletétele

A különleges képességet Moore is elismerte, egyszer közölte Grove-val, hogy olyan jól ismeri, mint a felesége. Nem jobban, de ugyanolyan jól. De más szempontból is szükség volt Grove-ra a cégben. A két alapító egyike sem volt jó az emberek közti súrlódások kezelésében. A mérnök azt írta visszaemlékezésében, hogy Noyce és Moore is úgy viselkedtek a vállalatnál, mintha doktoranduszokat mentorálnának. Tanácsokat adtak, biztosítottak minden segítséget, de a személyzeti döntéseket akkor sem hozták meg, ha a fellépő problémák egy emberhez voltak visszavezethetők. Ez vezetett többek között a Fairchildtól való kilépéshez és az Intel megalapításához.
Az Intel a megfelelő pillanatban jött létre: nagyon sok berendezéshez kellett nagyon sok csip. A mainframe számítógépek végtelen mennyiségű memória IC-t igényeltek, ami jó kezdés volt. A 70-es évektől viszont már processzorokat is készítettek.

Azt kiáltottam: „Stop! Gordon, mi zavar?” Aztán azt: „Csendet! Gordon, mondd el, amit mondani akartál nekünk!” És elmondta. Erre én voltam képes.

Az első megrendelés egy ügyféllel, a japán Busicommal együtt sétált be az ajtón. Ahelyett azonban, hogy a cég által tervezett túlbonyolított, egy célra alkalmas csipet legyártották volna, Ted Hoff, az Intel mérnöke megtervezte a 4004-es típusszámú processzort. Az Intel 4004 általános célú processzor volt, bármit lehetett köré építeni, a berendezés programozásától függött, hogy mit számolt a lapka. Magyarul tökéletes lelke volt egy számítógépnek.

Ám a megrendelő nem volt elégedett a lapkákkal, így ráadásul eladta az Intelnek a jogokat a hatvanezer dolláros befektetésének megtérítéséért cserébe. Így néz ki egy aranyat tojó tyúkból főzött orjaleves. A Busicom 1974-ben csődbe ment. A csőd az Intelt is megkörnyékezte a 80-as évek közepén, és Grove sajátos megközelítése a cég legnehezebb időszakában is működött. A japán memóriagyártók megpróbálták kiszorítani az Intelt a memóriapiacról, jóval olcsóbban adtát csipjeiket, mint a piacvezető cég.

A válság alapvetően befolyásolta Grove vezetői filozófiáját, erről az Only The Paranoid Survive című könyvében ír egy Gordonnal folytatott párbeszédet idézve: „«Ha kirúgnak minket, és az igazgatótanács hoz egy új vezérigazgatót, szerinted ő mit csinálna?« Gordon gondolkodás nélkül azt válaszolta: »Kilépne a memóriapiacról.« Némán néztem rá, majd azt mondtam: »Miért nem sétálunk mi ki az ajtón, jövünk vissza, és tesszük meg ugyanezt?«”

A váltás így sem volt egyszerű és áldozatok nélküli, de a folyamat végére az Intel új csúcsterméke a 386-os processzor volt, amit egy régebbi gyáregységben fejlesztettek, mert a legmodernebb üzemeket memóriafejlesztésre állították be.

De melyik generáció találta fel a szexet?
Mivel úgy kezdtük a történetet, hogy mindenki nézze meg az első IC-t, meg nézzen meg egy tranzisztort is, érdemes melléjük tenni a következő számokat. A 4004-es processzor 2300 tranzisztort tartalmazott, annyit, amennyit annak idején az egész ENIAC számítógép. Az 1974-ben bemutatott 8080-as processzor hatezret, az 1982-es Intel 80286-os, amivel a harmincnál idősebb olvasók személyesen is találkozhattak, 134 ezret.

Az 1974-ben bemutatott 8080-as processzor

Az Intel főhadiszállása Santa Clarában

Gordon Moore tett is egy megfigyelést a növekedés üteméről, amit Moore törvényének szokás hívni, bár nem valami szabályszerűségen alapul. A törvény szerint a tranzisztorok száma a processzorokban kétévente megduplázódik. A törvény igazolódása vagy cáfolata semmit sem von maga után. Amióta Moore leírta megfigyelését, bejöttek a két-, majd a többmagos processzorok, architektúrák váltották egymást, sőt a számítógép alatt sem azt értjük, amit akkor, amikor a törvény megszületett.

Grove 1979-től egészen 1998-ig vezette az Intelt, de lemondása után is megmaradt az igazgatótanács élén. Bár remek tudós volt, mégis mint menedzser tett a legtöbbet a cégért. Amikor a japán gyártók elárasztották a piacot memóriacsipekkel, tovább erősített a processzorgyártáson, és leépítette a memóriagyártást. A döntésért a cég gyártását optimalizáló középvezetőket tartotta felelősnek, és erről üzleti előadásaiban is megemlékezett.

„Minden generáció úgy gondolja, hogy ő találta fel a szexet. Nem tudják elképzelni, hogy azok az öreg emberek, a nagyapáik, dédapáik is szexeltek. Hasonló történik a technológiában, mindig meg vagyunk győződve, hogy a számunkra új technológia nagyobb, újabb és mindent átalakítóbb, mint a korábbi technológiák. De ezt az ítéletet nem hozhatjuk meg objektívan, mert tudjuk, milyen akadályokat kell leküzdenünk, de nem tudjuk, hogy korábban mik voltak a kérdések” – mondta a Silicon Valley Historical Associationnek adott interjújában 1999-ben.

Nyugdíjba vonulásakor a Time magazin az év emberévé választotta, a laudáció a személyi számítógépes, információs kor alapvető szereplőjét ünnepelte benne. Ugyanebben az évben egy processzor hét–tízmillió darab tranzisztorból állt, és az Intel profitját dollármilliárdokban mérték.