Kellett némi extravagancia ahhoz, hogy a 70-es évek szocializmusában Vaskeresztesen, egy akkor alig ötszáz fős határmenti községben valaki az éppen mélyen lesajnált egykori arisztokrácia klasszikus italában keresse a mindennapok luxusát, és ráadásul saját kezűleg készítse el otthon.
„Mindenkinek volt szőlője a családunkban, mindenki borászkodott, ki a fehérre, ki a vörösre esküdött, tollfosztáskor rendszerint az volt a téma, hogy kinek a bora sikerült éppen a legjobban. De nagybátyám, apám bátyja különc ember volt, fantasztikus egyéniség, ő nem csak bort csinált. Hat-hét éves korom óta vannak emlékeim róla, előttem van, ahogy áll a sparhelt vagy a fűrészporos kályha mellett, deríti az új borát egy zománcos vödör és egy ötvenliteres üvegballon társaságában, és készíti a pezsgőjét. Mindent manuálisan, fajélesztővel, mert azt lehetett akkoriban kapni. Aztán vizespohárból itta meg a barátaival, élvezte az életet, ő így adta meg a módját. És hihetetlen erő volt az italában. Nagy fehér műanyag kupakot kellett mindig rádrótozni a palackokra, és ha volt az üvegben egy kis üvegfújási hiba, a nyomás az egész palackot szétrobbantotta. Mindig felért egy katarzissal a pezsgőbontás.”

Nem tudjuk, mi történt volna, ha nincs ez a gyerekkori bűvölet, de volt, így harminc évvel az első pezsgőbontás elementáris élménye után Kreinbacher József elindította borászatát a Somlón, rögtön azzal a nagypályás vízióval, hogy az ország legkisebb, de vulkanikus talajával az egyik legkülönlegesebb borvidékén nemcsak kiváló borokat, de tökéletes pezsgőt is fog készíteni. Rutinos borászok is ritkán álmodnak ilyet, olyasvalakitől meg főleg merész húzásnak tűnhetett, aki addig kizárólag az építőiparban szerzett nevet magának, és legfeljebb szűkebb baráti körben tudták róla, hogy hedonista gasztroguru, a champagne-ok kifinomult értője és rajongója, aki – egy régi barátot idézve – „ha csinál valamit, azt nagyon csinálja”.

Elszántságából mostanra a mezei borivók is érzékelhetnek valamit, szűk húsz évvel az első kapavágás után a Kreinbacherből országos ismertségű márka lett. Pincészete messzire jutott a nagybácsi (A nagybácsi pezsgőjéből öt évvel ezelőtt ittak utoljára, még fekszik egy-két féltve őrzött üveg a pincében.) hajdani manufakturális módszereitől, de legalább olyan távol áll a tankpezsgők nagyüzemi eljárásától is. Oda és úgy nyúlt vissza, ahonnan az igazi pezsgő ered, a klasszikus, tradicionális módszerhez, amit a champagne-i házak legalább háromszáz éve csiszolnak.