„Szamos Jánost keresem” – lépek be határozottan a Csenger szélén álló, 80-as évekbeli klasszikus kocka gyárépület irodarészlegébe egy nyári nap közepén, rekkenő hőségben. „Nem inkább Juhász Jánost?” – kérdezi diplomatikus, visszafogott mosollyal a titkárnő, mire zavarba jövök: nem ezt a nevet mondtam? A közvetlenül a román határ mellett, a nagyjából ötezres lélekszámú Szamos-parti kisvárosban olyan jól sikerült kitáblázni a legnagyobb helyi munkaadó nevét, hogy mire a gyárhoz ér az ember, már a cégvezetőt is ösztönösen a cég nevén szólítja. „Ne aggódjon, más is járt már így, lehet, hogy lassan nevet kellene változtatnom” – mondja kedélyesen Juhász János, amikor szabadkozva belépek az irodájába, miközben a hátam mögött már mindenki kacag (szerencsére elnézően). János kávéval kínál, majd azt javasolja, nézzük meg előbb a gyárat, ahol ma is rengeteg kézi munkával készülnek a lábbelik.

Ha a négy szalagon 1400 pár megvan egy nap, az jó, ha 1200, az elfogadható, ha kevesebb, az nem jó – hangzik a pofonegyszerű üzleti terv.

Azért nem állom meg, hogy kávézás közben előbb rá ne kérdezzek az irodájában leledző néhány különleges relikviára. Az íróasztala mellett egy kétszáz éves, kézi működtetésű, karos tűzőgép áll, teljesen felújított állapotban, akár lehetne is használni. „Egy régi kollégámtól kaptam ajándékba, és amikor nálunk jártak a cseh Minerva tűzőgépgyár vezetői, ők is megcsodálták” – mondja, aztán mutat egy szintén antik, fél lábbal hajtható Singert is, és máris jön a nosztalgia: amikor az első években még kézzel varrott modelleket is beszállítottak a Josef Seibel cipőgyárnak, gyakran maga is hazavitte a munkát, és cégvezető létére otthon öltögette a lábbeliket.

Árvizes barakképület
A tősgyökeres csengeri Juhász János eredetileg gépésznek készült. A helyi gimnáziumban ismerte meg későbbi feleségét, Dudás Klárát, aki egy évvel alatta járt. Ő volt az, aki bedobta Jánosnak, hogy talán menjen inkább könnyűipari műszaki főiskolára. A 70-es évek közepén ugyanis elterjedt a hír, hogy Csengerben cipőgyár indul. „Klára töltötte ki a jelentkezési lapomat is” – nevet János. Végül is hálás ezért a feleségének, azt mondja, már a főiskolán megszerette a cipőkészítést. „Két éve itt volt a negyvenéves főiskolai találkozónk, kiderült, hogy az osztályból már csak ketten-hárman dolgozunk a cipőiparban.”

Nem is csoda, hogy sokan elhagyták a szakmájukat, míg a 80-as években Magyarországon 40–50 millió pár cipő készült, a hazai gyártás volumene most a négymilliót sem éri el. „Nem igazán jövedelmező terület, nálunk a pár százalékos haszonkulcs már nagy eredmény, a növekvő alapanyag- és bérköltségeket aligha lehet az árban érvényesíteni. Mióta Kínában negyedáron gyártatnak a nyugati cégek, azóta az árszínvonal hozzájuk kénytelen igazodni.”

Még egészen friss volt a pecsét János bőrfeldolgozó-ipari üzemmérnöki diplomáján, amikor 1979-ben elkezdett az akkor jó nevűnek számító Minőségi Cipőgyár nyírbátori gyáregységének csengeri üzemében dolgozni. Gyorsan végigjárta a ranglétra fokait, és öt év múlva, 1984-ben, 28 évesen már ki is nevezték igazgatónak a 600 fős gyár élére. Aztán amikor a rendszerváltás után a Nyírbátori Cipőgyárat megvevő Pécsi Bőrgyár csak Nyírbátor részeként akarta a csengeri üzemet tovább működtetni, a dolgozók közül sokan úgy döntöttek, hogy inkább lépnek.

1990 márciusában 45-en megalapították a Szamos Cipőipari Kft.-t – közülük ma összesen 28-an tulajdonosok –, és a focipálya mellett, egy fémszerkezetes barakképületben kezdték a munkát, ott, ahol húsz évvel korábban a nagy csengeri árvíz károsultjait ideiglenesen elhelyezték. „Egy csengersimai művelődési házból vettük meg a leselejtezett székeket, darabját öt forintért, és szőnyegekből varrtunk rájuk huzatot, hogy ne szakítsák szét a nők harisnyáját” – emlékszik vissza János.

Szerencsére a korábbi üzem piaci kapcsolatai működtek, jöttek a német, majd az olasz és angol megrendelők, nekik varrt a gyár bérgyártásban cipőfelsőrészt. 92-re már akkorára nőttek, hogy új csarnokba kellett költözniük, aztán 95-ben visszamentek a 90-ben elhagyott, közben visszavásárolt ötezer négyzetméteres üzembe. Ekkorra már a Josef Seibel GmbH is a megrendelőik közt volt, a patinás német cipőcég akkoriban öt-hat helyen is gyártatott Magyarországon.

Márpedig ha nincs piacod, semmit nem érsz a termékeddel, akármennyire is jó az.

„Ahogy utólag megtudtuk, úgy választottak ki bennünket, hogy mindenhová odavittek egy adott mennyiségű megrendelést, majd azt bízták meg a legnagyobb munkákkal, aki a határidőre a legjobban teljesített. Aztán fokozatosan egyre több feladatot adtak nekünk, és az ő növekedésükkel párhuzamosan futott fel a mi termelésünk is, éveken át félmillió pár cipő készült itt nekik. Erős volt az egymásra utaltság, sokat köszönhetünk nekik, de nekünk is részünk volt abban, amit elértek. Ezért is fájt annyira a 2014-es szakítás, pontosabban annak stílusa – mondja János. – De erről majd később” – legyint, és előbb inkább tényleg körbevezet a cipőgyárban.

Mint a mézeskalács
„Ő az egyik legrégebbi dolgozónk” – mint egy büszke apa a gyerekeit, úgy mutatja be a meglehetősen nyüzsgő, kisebb tűző-, ragasztó-, varró- és még mindenféle gépekkel teli üzemben a kollégáit, köztük a szabászok legidősebbikét, aki több száz kés közül választja ki az éppen készülő cipőhöz a megfelelőt. Minden egyes modellnek és méretnek külön kése van, ezzel szabják ki a lengőkaros, hidraulikus szabászgép segítségével a bőrből a cipőfelsőrészt, pont, ahogy a különféle szaggatókkal kivágjuk a mézeskalácsot a tésztából. Már csak részben zajlik így a szabászat, nemrég beüzemeltek egy teljesen automata szabászgépsort is, 150 millió forintból. A gép beszkenneli a kész mintát, ráviszi az anyagra, és egy pillanat alatt ki is vágja.

Körülöttünk négy gyártósoron tesznek-vesznek, állandó az alapzaj és a jövés-menés, a gyártósorok közt műanyag ládák végeláthatatlan sora, bennük a különböző cipőalkatrészek. Ember legyen a talpán, aki eligazodik az egy időben készülő tucatnyi modell több tucatnyi része között. A 150–160 dolgozó közül mindenki egy, legfeljebb két-három műveletet végez, és a szalagok mellett ténykedik egy-egy diszpécser, akinek az a dolga, hogy továbbadja a készülő cipőt a következőnek, persze miután az egyes fázisokat feljegyzi a tételkísérő lapra. Egy lábbelit 120–140-szer vesznek kézbe egy-egy műveletre, onnan, hogy az alapanyag megérkezik a gyártósorra, addig, míg a készáruraktárba kerül.

„Amikor kezdtük, jobb minőségű bőrök voltak, ma már közbélést kell tennünk szinte minden anyagba, hogy erősítsük” – mondja János, mitől lett az utóbbi időben még több fázisa a felsőrészkészítésnek. (És mellesleg magasabb költsége: egy négyzetméternyi bőrért ma már legalább harminc eurót kérnek el a milánói alapanyag-szakvásárokon.) Egy szalagon 250–350 pár cipőfelsőrész készül naponta. „Ha a négy szalagon 1400 pár megvan egy nap, az jó, ha 1200, az elfogadható, ha kevesebb, az nem jó – hangzik a pofonegyszerű üzleti terv. – Ha egyszerre csak egy modellen dolgoznánk, könnyebben lehetne automatizálni, de mivel tucatnyi fazon készül egy időben, és mindegyiknek más a technológiai sorrendje, ez lehetetlen.” Márpedig manapság ritka, ha valamiből ezernél több párt kér egy beszállító.

A készáruraktárban már az idei őszi-téli lábbelik várják, hogy a kereskedőknek elvigyék őket, ezeket mindig augusztus második felében kezdik kiszállítani. A gyerekcipő-vásárlásnak ugyanis alapvetően két szezonja van: az első nagyjából márciustól júniusig, a második a nyár végétől októberig tart. Igaz, most jócskán akad maradék az előző szezonból is a raktárban, a pandémia tavaly harminc–negyven százalékkal vetette vissza a cipővásárlásokat. „A felnőttek sokat voltak home office-ban, és a gyerekek sem jártak iskolába és óvodába. Otthonra pedig kevesen vettek olyan gyakran új lábbelit, mint máskor” – hangzik a magyarázat.

A legjobb a mezítláb
A céget az utóbbi tizenöt évben leginkább a Szamos Kölyök márkájú gyerekcipőkről ismerik itthon. Amikor a 2000-es évek elején látták, hogy a bérmunka leáldozóban, mert a nyugati cégek mindinkább Ázsiába viszik a gyártást, Jánosék is elkezdték keresni a piaci rést Magyarországon. 2000-ben fizetésképtelenné vált a szombathelyi Sabaria Cipőgyárból kiszervezett Siesta, amelynek gyerekcipőit addig előszeretettel vásárolták itthon. Ekkor jött az ötlet a Szamosnál, hogy próbálkozzanak gyerekcipővonalon. „A legelső mintadarabunk ma is megvan” – mondja János, és már veszi is elő a vitrinből az icipici lábbelit, talpán ott virít a dátum: 2006.09.09.

Egy budapesti cipőipari szövetkezetnek kezdtek bérgyártásban gyerekcipőket készíteni, és elkeseredtek, hogy azt a minőséget el lehet adni a magyar gyerekeknek. „Azt gondoltuk: valaki megél ilyen rossz gyerekcipőkből? Hát mi sokkal jobbat tudunk.” Zűrösen indult az üzlet, mert nem volt értékesítési tapasztalatuk. „Márpedig ha nincs piacod, semmit nem érsz a termékeddel, akármennyire is jó” – mondja János.

Először egy budapesti céggel vették fel a kapcsolatot, amelyik már korábban is az alapanyag-beszállítójuk volt. Tőlünk megvásárolták a bőrt, aztán a cég eladta a Szamos modelljeit. „Én mindig kifizettem az alapanyagot, ő viszont a kész cipőt nem, úgyhogy elváltunk egymástól. Hatalmas volt a veszteségünk, elment több mint két év, mire igazán belejöttünk, és végül saját szervezésben kezdtük az értékesítést.”

Az évi 90 ezer pár gyerekcipő 95 százaléka Magyarországon talál gazdára, bár néha Szlovákiába, Romániába, sőt Angliába is szállítanak kisebb mennyiségeket. A hazai gyerekcipőeladásokban ma második a Szamos, az első persze egy kínai gyártó a D.D. Step márkával. „Az árával viszi a piacot” – mondja János, aki szerint pedig ha egy szülő jót akar a gyerekének, megnézi, mit ad a lábára.

„Szerencsére kicsit megfordult a világ, és az utóbbi négy-öt évben a jó minőségű magyar cipőket egyre többen értékelik, hajlandók is többet fizetni értük, mint a kínai importért, ami a hazai színvonallal nem tud vetekedni. A márkahű vásárlók ma már elfogadnak némi áremelést, de ehhez komoly márkaépítés is kell, nem csak jó termék” – mondja Kárpáti Zoltán, a másik legnagyobb hazai cipőgyártó, a Batz Hungary Kft. tulajdonosa. Szerinte a Szamos több évtizedes szakértelmével és komoly gyártási kapacitásával ügyesen építette fel gyerekcipőmárkáját. „Afféle ki nem mondott egyezség van köztünk: ők nem lépnek a kényelmi cipők piacára, mi pedig nem készítünk gyerekcipőt” – teszi hozzá Zoltán.

Abszolút piacvezető Magyarországon a Szamos a szupinált kiscipők készítésében. Bár szinte az összes márka kínál szupináltnak mondott kiscipőket, János szigorúan azt mondja: attól egy lábbeli még nem lesz szupinált, hogy beletesznek egy talpbélést. A lényeg, hogy a sarokrészen 4,5 milliméterrel magasabb legyen a belső oldal, így enyhén kifelé dőlésre kényszeríti a lábat. „Nálunk speciális kaptafán készülnek ezek a cipők, és úgy vannak kialakítva, hogy az erősebb kéregrész jobban tartsa a gyerek bokáját.” János, lényegében üzleti érdekével ellentétben, mindig arra igyekszik rábeszélni a szülőket, hogy minél többet járassák a gyerekeket mezítláb. „Nincs ennél jobb, a lábboltozat attól fejlődik leginkább, ha kavicsos, göröngyös talajon cipő nélkül tipegnek a gyerekek.”

Az irodarészleg emeletén egy egész szobát rendeztek be gyerekcipő-mintadarabokból. Feltűnő, hogy szinte az összes kiscipő tépőzáras, kevés fűzős modellt látok. „Pedig próbálkoztunk négy-öt színben is fűzősökkel, de nem kellett a kereskedőknek, igazi bukás volt, még úgy sem vették, hogy rátettünk pluszban cipzárt is. Mindenki tépőzárast akar, ma már nem érnek rá a szülők fűzőssel bíbelődni” – legyint János némi csalódottsággal a hangjában.

Az élet kihozza magát
A gyerekcipő-üzletág a lehető legjobbkor futott fel a 2010-es évek elején. A Szamos ugyanis egészen 2014-ig elsősorban a német Josef Seibel beszállítója volt, sőt Juhász János vezette a Szamos melletti telken működő Josef Seibel Kft.-t is. Utóbbi csak talpakat készített, a Szamos varrta a felsőrészeket. Aztán egy csúnya szakítás után minden megváltozott.

A Seibel tulajdonosával, az alapító Carl-August Seibel azonos nevű dédunokájával addig családi-baráti viszonyt ápoltak, János azt mondja, ezért jogosan elvárta volna, hogy üljenek le vele, és beszéljék meg, ha valamit terveznek. „Ezzel szemben ideküldtek egy vadidegent az ősz közepén, amikor már kezdtük a következő szezonra a munkát, azzal, hogy az eddigi szezononként kétszázezer helyett csak húszezer párt kérnek tőlünk. Merthogy elvitték inkább Albániába a megrendelésüket, ahol olcsóbb a munkaerő.”

János azonban azt vallja: „Az élet mindig kihozza magát, amikor az egyik kapu bezáródik, nyílik a másik.” Bár nem tagadja, hogy akkor azért teljesen kétségbeesett – az a kétszázezer pár ugyanis csaknem a teljes akkori kapacitást jelentette, gyerekcipő-üzletáguk még felfutóban volt, a termelés alig tíz százalékát adta (ma már több mint egyharmada). Miután felocsúdtak, írtak vagy húsz osztrák és német cipőmárkának, hogy munkát keresnek, nem érdekel-e valakit a szabad kapacitásuk, mert nekik most létkérdés, hogy találnak-e új partnert. Kisebbfajta csoda történt: a Seibel hauensteini központjának szomszédságában, Schwanheimben működő Lugina Schuhfabrik tulajdonosa, Willehad Bauer személyesen jelent meg Csengerben, húsz perc alatt körbenézett, és leadta a rendelést százezer pár cipőre.

„Az életünket mentette meg a Lugina, ha ők nincsenek, 2014 őszén mi bezárunk” – mondja János, hozzátéve, hogy 2015 óta futnak maguk után, keresik a megélhetési lehetőségeket. És a pandémia csak rátett egy lapáttal a nehézségekre. 2018-ban csúcsévet zártak, 2,1 milliárdos árbevétellel, de aztán a következő évben megpróbálták a veszteségeiket leírva tisztába tenni a helyzetet, és átfazonírozni a céget kisebbre. A legszebb években 480-an dolgoztak a Szamosnál, tavaly már csak 335-en, a mostani létszám pedig alig 300. „A járvány alatt nem küldtünk el senkit, de sajnos egyre többen elmennek a jobban fizető mátészalkai és nyírbátori multikhoz. Pedig ami időt eltöltenek az utazással, az nagyobb veszteség, mint az a pár ezer forintos bérelőny” – mondja János.

„Ő az a ritka cégvezető, akinek többet számítanak a munkatársai, mint a profit. Régi vágású, becsületes ember, nyíltan beszél a problémákról, nem kertel, és a környezetéért, így Csengerért is sokat tesz. Igazi példakép lehet más cégvezetők előtt” – mondja Jánosról Essősy Zsombor, a Magyarok a Piacon Klub elnöke (a tömörülésnek a Szamos is tagja). Három éve János fia is beállt a céghez, ő lett a kereskedelmi vezető. Ugyanezt a munkát egyébként előtte a kisebbik Juhász lány vitte, csakhogy közben elment egy időre babázni. „Náluk megoldott a generációváltás, a lányával rendszeresen szoktunk találkozni szakmai rendezvényeken, látszik, hogy nem lesz gond az átadással” – mondja Kárpáti Zoltán.

„Mindig azt mondtam, akkor dolgozom jól, ha már nem kellek ide, és ez párszor be is bizonyosodott: ha elmegyek két hétre, még jobban vigyáznak, hogy ne legyen semmi probléma, egyenletesen megy a munka” – mondja János, aki már a termeléssel sem foglalkozik, ott is van két megbízható helyettese. „Az utóbbi két évben összes szórakozásom az unokám, Szofi” – mondja a büszke nagyapa, aki most adott magának három évet, hogy a járvány után sínre tegye a cégét, aztán békésen, nyugodtan át tudja adni a következő generációnak.

Szamos Cipőipari Kft.

Alapítás:
1990
Tulajdonosok:
Juhász János (83,8%), más magánszemélyek (16,2%)

Árbevétel
(milliárd forint):
2018
2,1
2019
1,8
2020
1,6

Adózott eredmény
(millió forint):
2018
42,1
2019
−152,1
2020
5,8

Forrás: Bisnode, cégközlés