Vera fehér nyári ruhában, László az emblematikusan hozzá tartozó fekete póló-farmering kombinációból a hőség miatt ezúttal csak fekete pólóban érkezik. Az újlipótvárosi kávézóban törzsvendég „Mérő úrnak” villámgyorsan hozza a pincér a megrendelt szódát, majd négy gombóc fagylaltot: marcipán, sárgadinnye, pisztácia, puncs, tejszínhab nélkül. A kínálatot tíz perccel korábban Vera fényképezte be neki az asztalunktól jóval távolabb lévő fagylaltospultból, hogy aztán a képekbe bezoomolva eldönthesse, melyiket kéri. „Mint egy kisgyerek, persze, hogy az a zöld kell neki, amire nincs ráírva, hogy micsoda” – nevet Vera, aki, miután László megette a fagyit, letörli a szakálláról a maradványokat. Közben, ahogyan a fagylalt olvad, úgy folynak szét egy nagy masszává a fejemben a kérdések, és a koncepcióm, hogy honnan hová akarunk eljutni. Egy idő után becsukom a jegyzetfüzetemet, és csak hallgatom Mérőéket.
Marcipán – az intő
Az interjúszervezés közben feltűnt, hogy Vera Lacinak szólítja, nem apának. Mióta van így?
Mérő László (M. L.): Teljesen természetes módon alakult így. Évával a gyerekek születése után továbbra is Évának és Lacinak szólítottuk egymást, és voltak ugyan, akik az óvodában beszóltak emiatt, de egyértelmű volt, hogy ez nem azt jelenti, hogy nincs apjuk meg anyjuk. Semmi elhatározás nem volt benne, csak nem jött a szánkra, hogy anya meg apa.
Mérő Vera (M. V.): Én egész egyszerűen nem értettem, hogy miért csesztet ezzel mindenki. Korai furcsa találkozás volt ez az úgynevezett szabályokkal, konvenciókkal.
László, egy Facebook-posztjában azt írta nemrég, hogy sose akart olyan gyereket nevelni, aki mindenben egyetért önnel, mert ha mindenben egyetért, akkor követi a szakadékba is. Ez volt a nevelési alapelvük?
M. L.: Ezt írtam volna? Írhattam ilyet. De van egy sokkal egyszerűbb érvem is: ha valakivel mindenben egyetértünk, akkor az egyikünk felesleges.
Mennyire differenciáltak a gyerekek nevelésében személyiségük szerint?
M. V.: Nem voltak ilyen tudatosak szerintem. Eleve annyira más karakterek vagyunk a bátyámmal, Csabával. Nála az első hazahozott intő után pezsgőt bontottak a szülők, de komolyan. Nálam ez nem annyira merült fel.
M. L.: Azért gyászba sem merültünk tőle.
M. V.: Nem, nem. Inkább nekem kellett azzal megküzdeni, hogy ilyen szempontból nem voltak meg azok a lecseszések, amik meg kellett volna, hogy legyenek. Én a gyerekemet biztosan részesítem majd olyan típusú lecseszésekben, amikre szüksége van ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Kellenek olyan szabályok, amik mentém egy gyerek érzi, hogyan közlekedünk a világban.
A te gyerekkorodban nem voltak ilyen szabályok?
M. V.: Nekem ez viszonylag későn kezdődött el, amikor észrevették, hogy nagyon önazonos lettem, csak ez nem feltétlenül illeszkedik abba a szabálykövetési elvárásrendszerbe, amiben egy gyerek a 80-as, 90-es években felnőtt, és aztán ebből lettek konfliktusok. De szerintem azt érzékelték, hogy – ha mindegyik a maga módján is, de – működnek a gyerekeik, és nem tűnt logikusnak belenyúlni egy ilyen jólműködő dologba. A bátyámnál, Csabánál nem is kellett soha belenyúlni, totálisan önműködő gyerek volt, nálam azért voltak pontok, amikor igen. De Csabát a tanulásra sem kellett nagyon motiválni.
M. L.: Hát vagy tanult, vagy nem.
M. V.: Amikor kellett, akkor mindketten felszívtuk magunkat az adott feladatra. Ha láttuk, hogy fontos, akkor tudtunk teljesíteni. Ez a fajta nevelés azért hozta magával, hogy ha nem értettük, hogy valami miért fontos, arra elég magasról tettünk.
Volt, hogy később kiderült, hogy igazuk volt a szülőknek?
M. V.: Egy csomó ilyen van, de hát gyakorló szülők voltak. Nem gondolom, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, elég jónak kell lenni, és ez adott volt. Persze ahogy mondtam, voltak olyan dolgok, ahol én belenyúlnék a gyermekem alakulásába, hogy meglegyen a biztonságérzete. Mindig az adott gyerekre kell reagálni.
Vera, az iskolai életedben voltak bukkanók, az általános iskolában csúfoltak, agresszió ért, aztán volt egy gimnáziumváltásod is.
M. V.: Igen, ez egyenes következménye az előbb elmondottaknak. Általánosban a klasszikus bullying volt, csúfolás, megrugdosás, leköpködés. Inkább azt a fajta bullyinget kaptam, amit fiúk szoktak kapni, lányokat nem szoktak így csúfolni, de hát nem voltam egy túl kislányos lány.
A szüleid bementek az iskolába, és az asztalra csaptak, vagy elbeszélgettek a gyerekkel?
M. V.: Anyukám próbálkozott vele, aztán egy idő után vége lett a bántásnak. Nem múlt el nyomtalanul, de a helyükre kerültek a dolgok. Olyan előnye van, hogy ha most látok egy hasonló helyzetben lévő gyereket, akkor tudom, mit él át, tudok kapcsolódni.
Mindig ilyen fejlett volt az igazságérzeted?
M. V.: Igen, szerintem általános iskola előtt is. Az óvodában sem volt szerencsém, ott szappant etetett velem az óvónő, mert azt mondtam, szappanízű a krumplipüré.
M. L.: Annyi logikai készsége akkor még nem volt, hogy azt válaszolja erre, hogy a szappan a krumplipüréízű.
