Kérdezett: Ács Gábor / Belekérdezett: Fekete Emese

Tegyük fel, hogy jegybankelnök lenne, és egy tetszőleges miniszterelnök azzal hívná föl, hogy tessék szíves lenni egy év alatt megfelezni az inflációt. Mi lenne a reakciója?
Elállna a lélegzetem. Nagyon sok tényező együttes összjátéka kell ahhoz, hogy az infláció mérséklődjön, ez nem egyoldalú elhatározás kérdése. Olyan gazdasági, társadalmi folyamatok vannak mögötte, és olyan világgazdasági folyamatok, amelyeket utasítással tartósan nem lehet befolyásolni.

Az, hogy Orbán Viktor októberben konkréten ilyen kérést fogalmazott meg Matolcsy György jegybankelnöknek, és lényegében erre utasította Varga Mihály pénzügyminisztert, valahol kritika is, hogy eddig nem törődtek eléggé az inflációval?
A miniszterelnök mindkettejüket abba az irányba próbálja befolyásolni, hogy tegyenek meg mindent az infláció fékezése érdekében. Ebből a csapatból ugyanakkor hiányzik a gazdaságfejlesztési miniszter (Nagy Márton – a szerk.), akinek hasonló felelőssége van nemcsak a jelenlegi pozíciójában, de korábban jegybanki alelnökként is abban, hogy az infláció elszabadult.

Az is egyértelmű, hogy a jegybanknak törvényi kötelezettsége is, hogy mindent megtegyen az árstabilitásért, ezért nem szükséges külön felhívni rá a figyelmét. Ha ez mégis indokolt lenne, a kormány akkor sem gyakorolhatna nyomást a jegybankra. Véleménye persze lehet. Ha van nézetkülönbség, akkor azt egymás között, diszkréten kellene tisztázni.

Abban azonban akad egy komoly logikai bukfenc, ha egyfelől azt állítja a kormány, hogy az infláció java része kívülről, külső hatásként, külső sokként érkezik, másfelől azt feltételezi, hogy a pénzügyminiszter utasításával és a jegybankelnök felkérésével egyszerűen letörhető az infláció. Ez csak akkor lehet eredményes, ha nyilvánosan is elismerik, hogy az infláció legalább fele belföldi gazdaságpolitikai tévedések következménye.

Vegyük végig, mi vezetett el ahhoz, hogy húszszázalékos lett a magyar infláció. 
Jóllehet a világban az infláció nem 2022. február 24-én kezdődött (amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát – a szerk.), úgy tűnik, hogy egy új gazdaságtörténeti szakaszba lépünk, amelyben az infláció, ha nem is lesz olyan magas, mint ma, valószínű, hogy hosszú éveken, akár évtizeden át velünk marad.

Ebben szerepet játszik a globalizáció megtorpanása. Szerepet játszanak a dekarbonizáció miatt alulinvesztált fosszilis energiahordozók terén elmaradt beruházások, ami miatt már a háború előtt lényegesen megemelkedtek az energiaárak, mert a kínálat nem tudott lépést tartani a kereslettel. ­Szerepet játszik a pandémiát követően az a felismerés, hogy a nagyon hosszú szállítási láncok nagyon nagy kockázatokkal járnak, és ezért ezeket rövidíteni kell, amennyire lehet. Ez a költségek növekedését eredményezi, mert nem oda helyezik ki a tevékenységet, ahol a legolcsóbb, hanem ahol az olcsóság és a biztonság tükrében is optimális.

Nagyon jelentős változás az is, hogy a migráció társadalmi, politikai, szociális feszültségei miatt a fejlett gazdaságok a kívülről jövő munkaerő-utánpótlást lényegesen visszavágják, ami a bérek gyorsabb növekedését eredményezi, ez pedig inflációs hatású tud lenni. Komoly szerepe van az inflációgyorsulásban annak is, hogy a pandémiára adott gazdaságpolitikai válasz – elsősorban az Egyesült Államokban – fiskális, monetáris és jövedelempolitikai oldalról is túlzásokba esett, ami durva túlkeresletet eredményezett.

És még ki se tört a háború?
Utalnék arra, hogy a háború kirobbanásakor az Európai Unióban már 4,5–5 százalék körüli volt az infláció, az Egyesült Államokban pedig hat százalék körül járt. De a háború kétségkívül további lökést adott az inflációnak. Ha elfogadjuk, hogy a magyar infláció felét importáljuk, akkor már jelenleg is két számjegyű a belföldről eredő infláció, amiért a magyar gazdaságpolitika a felelős. Ez viszont többszöröse a jegybank árstabilitási céljának (ez három százalék – a szerk.).
És akkor ezek után lehet analizálni azt, hogy ezért a hazailag előállított tíz–tizenkét százalék inflációért a gazdaságpolitika egészén belül a költségvetési politika, a jövedelempolitika és a monetáris politika milyen mértékben felelős.

Ez lett volna a következő kérdés, analizáljuk!
Mindhárom alrendszer felelős, ugyanis 2016–17 fordulójától egy markáns gazdaságpolitikai fordulatnak lehettünk a tanúi. Előtte, 2010 és 16 között a magyar gazdaság még nagyon-nagyon gyengén növekedett. Az évi átlagos növekedés 1–1,2 százalék volt, de ez pénzügyi értelemben fenntartható pályán történt, mert javultak a külső és belső adósságmutatóink, lassan, de csökkenni kezdett az államadósság. Tulajdonképpen az inflációban már a ló túloldalára estünk, mert nulla – mínusz fél százalék volt, tehát defláció alakult ki a gazdaságban, ami ugyancsak kedvezőtlen.

Ezt elősegítette, hogy 2015–16-tól nagyon jelentős külső deflációs sokk érte a magyar gazdaságot, felére estek a nyersanyag- és energiaárak. Emellett az Európai Monetáris Unióban is tartós deflációt láttunk, tehát inflációcsökkenést importáltunk a világgazdaságból. Ezt pedig alaposan félreértelmezték a gazdaságpolitika irányítói. A világgazdaságból importált defláció ugyanis hosszú ideig elnyomta a belső inflációs folyamatokat, eltakarta azokat a téves gazdaságpolitikai döntéseket, amelyek 2020 elejére már az infláció jelentős gyorsulásához vezettek. Ekkor Magyarországon januárban már 4,7 százalék volt az infláció, miközben az Európai Unióban még egy százalék alatt volt.

Ekkorra szeretett bele a jegybank a high pressure economy koncepciójába, ami magasabb növekedést biztosíthatott volna inflációs felpörgés nélkül – elméletben.
Az úgynevezett nagynyomású gazdaságpolitika egyszerűen egy blöff. Leánykori neve a túlerőltetett, túlfűtött, túlkeresletet produkáló gazdaságpolitika, ami szükségképpen az infláció általános gyorsulásához és a külső egyensúly romlásához kell, hogy vezessen. Ebből a folyamatból egyformán kivette a részét a költségvetési, a jövedelem- és a monetáris politika, de a lényege az, hogy olyan mesterséges konjunktúrát hozott létre, amitől a magyar gazdaság növekedési üteme a potenciális, organikusan elérhető két és fél, esetleg háromszázalékos évi növekedéshez képest öt százalékra ugrott.

Tehát a duplájára, ami teljesen nyilvánvaló, hogy nem tartható fenn, ez nem volt egyensúlyi pálya a magyar gazdaság szempontjából. Noha semmi értelme túlfűteni a gazdaságot, a döntéshozók azt mondták – tévesen –, hogy ez nem vezet sem az infláció gyorsulásához, sem a külső egyensúly erodálódásához. Hogy valamilyen csoda folytán nem fog problémákat okozni.

Azért ez nem egy unortodox magyar találmány volt. Európában komoly szaktekintély közgazdászok vitatkoztak róla, miután a jegybankok és kormányok a 2008-as válság óta minden apró negatív rezdülésre folyton stimulusokkal reagáltak, de a pénzeső ellenére éveken át nem jött a tankönyvileg várt infláció.
De Európában ez a lazítás egyáltalán nem vezetett túlkereslethez, mert az Európai Monetáris Unió gazdaságainak a növekedése nem törte át a potenciális növekedési ütemet, nem okozott túlkeresletet a munkaerőpiacon. A munkanélküliség egyáltalán nem érte el Európában a teljes foglalkoztatás szintjének megfelelő értéket – ez minden országban más és más, de mondjuk az EU-ban négy százalék körül lehet, ehhez képest hét–nyolc százalékon volt a munkanélküliség mértéke. Voltak kihasználatlan versenyképes kapacitások, és végig szufficites volt az eurózóna külső mérlege, ami azt jelenti, hogy a belföldi fogyasztási és beruházási kereslet végig kisebb maradt, mint a megtermelt jövedelem.

Nálunk viszont a munkaerő- és kapacitástartalékok 2017-re nyilvánvalóan kimerültek, és látszott, hogy az infláció a mínusz fél százalékról egyenes trendvonal mentén folyamatosan gyorsul, leszámítva egy átmeneti időszakot 2020-ban a pandémia miatt. Ugyanez igaz a külső egyensúlyra, az is egyenes trendben romlott.

A magyar fiskális politika ugyanakkor a pandémia előtt még szigorúnak tűnt, a hiány alacsony volt.
A felszínen valóban úgy tűnik, mintha a költségvetési politika viszonylag jól teljesített volna, hiszen két százalék körüli éves hiányt produkált. De a mesterségesen ötszázalékosra pumpált növekedés mellett a kétszázalékos hiány nagyon magas. Ha a valós növekedés kétszer akkora, mint a fenntartható növekedés üteme, akkor ott legalább nullára vagy szufficitre kellett volna vinni a költségvetés egyenlegét. Ezt támasztja alá az is, hogy talán emlékeznek, minden év végén kiszórt egy csomó pénzt a kormány, ami nyilvánvaló jele volt, hogy arra nem volt szükség.
A másik, amivel viszont nem szoktak foglalkozni, a GDP három, három és fél százalékának megfelelő vissza nem térítendő uniós támogatás. Ami abban az értelemben fedezetlen, hogy nincs mögötte belföldi megtakarítás vagy belföldi adójövedelem. Így olyan keresleti többletet hoz létre, ami ha nincsenek masszív munkaerő-tartalékok a piacon, ha nincs kihasználatlan versenyképes termelőkapacitás, akkor akarva-akaratlanul az inflációt gyorsítja, és a kereskedelmi mérleget rontja.

Ez akkor probléma, ha az uniós pénzek elköltése nem járul hozzá az ország export-versenyképességének javulásához, márpedig komoly kétségeim vannak afelől, hogy ilyen módon költöttük el ezt a pénzt. A lényeg tehát, hogy a költségvetés prociklikus volt, amit megfejelt az uniós támogatás. Ettől már durván prociklikussá vált a fiskális politika benne az uniós pénzek elköltésével, és ez szükségképpen túlkeresletet csinált. 

Mit tett a jövedelempolitika?
Hat éven keresztül két számjegyű volt a nominális béremelkedés, ami mindenképpen túlzás. Akkor is, ha magam is azon a véleményen voltam, hogy 2016 és 18 között, nem ilyen mértékben, de megengedhető volt egy kicsit a termelékenységnél gyorsabb reálkereset-növekedés, mert 2009 és 2015 között nagyon jelentős elmaradás volt a bérek növekedésében. Ha tetszik, egy helyreállítási periódust lehetett látni. Az még nem kezdte volna ki személyijövedelem-oldalról az egyensúlyt.

Így azonban, pláne 2019 után, amikor már egyértelmű volt, hogy nincs jelentős mozgósítható munkakínálat a piacon, és nem tud a bérnövekedés visszasimulni egy elfogadható egyensúlyi szintre a termelékenység növekedését két–háromszorosan meghaladó szintről, nyilvánvalóan ez is az inflációt gyorsította. 

A monetáris politika még büszke is volt az ultralazaságára.
Pedig már 2017 elejétől indokolhatatlanul lazult negyedévről negyedévre. Azzal nem volt probléma, hogy az MNB levitte mínusz 0,25-re a tényleges irányadó kamatot 2015–16-ban, mert akkor defláció volt a gazdaságban, és csökkent évről évre a hitelállomány. De 17-től, amikor már újra évente két számjegyű volt a hitelállomány-növekedés, nem volt indokolt, hogy az MNB folytassa, ráadásul egyre nagyobb mértékben folytassa a növekedési hitelprogramot, majd behozza a növekedési kötvényt.

Olajat öntött a tűzre. A hitelállomány éves növekedése 16–18 százalékra ment fel, közben a reálkamatszint negyedévről negyedévre csökkent, azaz a negatív reálkamat emelkedett egészen 21 tavaszáig, amikor már 5,5–6 százalék volt az infláció. Tehát a monetáris politika is prociklikussá vált, öntötte a nulla kamatozású jegybankpénztömeget a rendszerbe, ezzel a pénzügyi megtakarításokat nem ösztönözte, a hitelkeresletet viszont igen, és nagyon nagy keresleti többletet generált, gyorsítva az inflációt, és gyengítve a külső egyensúlyt.

Ezt fejeli még meg az alapjaiban téves árfolyampolitika, ami tíz éven keresztül, egészen 2020 tavaszáig tudatosan a forint árfolyamának erodálását célozta. Ez kiváltképp akkor, ha a reálárfolyam értékelődik le, szintén állandó inflációs nyomást ad. Az, hogy az MNB az inflációs célkitűzés rendszerén belül formálja a monetáris politikát, és ebben a rendszerben nem lehet két vagy három célt kijelölni, nem azt jelenti, hogy az árfolyam nem meghatározóan fontos az aktuális és a várható infláció alakulásában.

Tegyük félre az én fenntartásaimat, amit csak az elmúlt három év sokszorosan tovább erősített az inflációs célkitűzés rendszerének elméleti keretével szemben. De egy nyitott kis gazdaság nem teheti meg, hogy fél szemmel ne fókuszáljon mindig az árfolyam alakulására. Nem kell rögzíteni az árfolyamot, csak arra kell figyelni, de arra mindenképpen, hogy az árfolyamot nem lehet magára hagyni. Az összes többi döntésnél szem előtt kell tartani a stabilitását.

Az MNB végül reagált az inflációs veszélyre, a mai napig büszkén kommunikálják, hogy azt elsőként ismerték fel 2021 tavaszán, és indították be a kamatemelési ciklust.
Az Egyesült Államokban vagy az Európai Monetáris Unióban, vagy Csehországban, Lengyelországban, akikre hivatkoznak, nem volt 4,7 százalékos infláció 2019–20 fordulóján, ők az árstabilitás keretei között maradtak, mi meg már azon kívül voltunk. Ráadásul addigra a negatív kamatláb is nálunk volt a legmagasabb. De sajnos még a szigorítás se igaz, összességében 2021-ben a jegybank érdemben nem szigorított, de a negatív reálkamat egészen mostanáig még növekedett is 2021 közepéhez képest. 2021 közepéig nyomta a növekedési hitelt, decemberéig nyomta a növekedési kötvényt, és vette az állampapírokat a piacon. A monetáris kondíciós indexnek két eleme van, a reálkamat és a reálárfolyam, mindkettő lazult év/év alapon. Tehát de facto a monetáris politika egészen mostanáig inkább lazított.

Az azért világszerte jellemző, hogy messze infláció alatti kamatszinttel próbálkoznak a jegybankok, a negatív reálkamat alapján igazából sehol sincs szigor.
Ez igaz, de van pár nagyon fontos különbség. Az egyik, hogy az országok nagy részében az inflációs várakozások sokkal jobban horgonyzottak az árstabilitás körül, mint nálunk. Ezért a jegybankok a maginfláció feletti, alapjában külső sokkok okozta inflációs hatást tekinthetik részben átmenetinek. Másodsorban ezekben az országokban az infláció elleni küzdelem nem merül ki a mélyen piacellenes ár- és kamatbefagyasztásokban. Nálunk a rezsicsökkentés, az ársapkák, a kamatplafon mind nagyon durva elfojtások, ez a gazdaság egészének félreorientálása.
Ezt a számok jól mutatják. Itt van mindjárt a magyar maginfláció, ami az eurózóna adatának 3–3,5-szerese, még magasabb is, mint a headline adat, pedig mesterségesen elfojtják. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nagyon-nagyon erős az elfojtott infláció hatása a magyar gazdaságban. A negatív reálkamat a maginflációhoz képest két héttel ezelőttig kiugróan nálunk volt a legnagyobb, kivéve a balti országok egészen speciális esetét.

Vajon miért nem hajlandó a jegybank beleállni a nagyobb szigorba? Illetve amikor beleáll, miért hátrál ki belőle a legváratlanabb pillanatokban? Szeptember végén már harmadszorra lazult be teljesen ellentmondva a korábbi kommunikációjának, meglepve mindenkit, amiből a forint újabb zuhanását látva hátrált ki. Ezt igazából senki se érti, akivel beszéltünk.
Nehezen találom a megfelelő kifejezést. Ez olyan, mint amikor szó szerint a gyeplőt a lovak közé dobják. Lényegében azt mondták, hogy nem tudunk mit csinálni. Ilyet akkor sem szabad mondani, ha ezt gondolják. Felhívás volt keringőre, nyugodtan shortoljátok a forintot, játsszatok az árfolyam leértékelődésére. Mi ott se vagyunk, becsukjuk a szemünket, menjen oda minden, ahova akar.

Ez az utolsó kör a 430-as forinttal támadás volt? Vagy szimplán egy teljesen logikus piaci reakció?
Ez abszolút logikus a piacoknál. Ha egy gazdaságpolitika ilyen helyzetet állít elő, akkor az a legtermészetesebb, hogy a piacok erre reagálnak. Ebben semmi összebeszélés, semmi hátsó gondolat nincs. A piacnak az a dolga, hogy pénzt csináljon. Ha úgy látja, hogy van egy gyenge láncszem, akkor ellene megy.

A jegybank hitelessége mennyire sérül a „kicsit szigorítok, azt is visszaszívom” játék miatt?
A jegybank hitelessége nem most sérült, hanem az évek hosszú során, de jelentősen. A piac egész egyszerűen nem hiszi el, hogy a Magyar Nemzeti Bank aktívan, elkötelezetten képes az inflációt megállítani, mert nem hozta meg, vagy késve hozta meg, vagy fél szívvel hozta meg azokat a döntéseket, amelyek az infláció időben történő lefékezését eredményezték volna. Ha egy jegybank alapvetően tíz évig azt állítja, hogy nem érdekli őt az árfolyam, akkor utána nem fogja senki elhinni neki, vagy csak kétszer olyan kemény intézkedések árán, hogy stabilizálni akarja az árfolyamot.

Nem szabad elfelejteni, hogy a cseh korona, a lengyel złoty, a horvát kuna, a román lej, a bolgár leva közel s távol annyit nem veszített az értékéből, mint a forint az elmúlt öt-hat évben. Ha öt éven át számolatlanul, negatív reálkamat mellett önti a jegybanki hitelt a rendszerbe akkor is, amikor már teljesen védhetetlen, valamint tudatosan és veszélyesen alacsonyan tartja a devizatartalékot, akkor természetesen erodálódik a jegybank antiinflációs hitelessége.

Kicsit kilépve az elemzésből, nagyon érdekes látni, hogy ha véleményt mond, vagy bármilyen kritikát megfogalmaz, arra mindig nagy hangon és felháborodottan reagálnak a kormánypárti politikusok vagy háttéremberek. Keményen visszatámadják réges-régi döntéseit is felemlegetve, újabban már a mindig is mumusnak beállított Bokros-csomagot is elkezdték Bokros–Surányi-csomagként eladni a híveknek. Miért zavarja Surányi György véleménye ennyire őket?
A reagálások – sokszor disszonáns hangjuk ellenére – felfoghatók úgy is, hogy ma is fontosnak tartják, amit írok. Egyébként nem tudom, talán túl sikeresek voltunk. Nehéz eltagadni, hogy 95-ben kritikus helyzetben kerültünk pozícióba (Bokros Lajos ugyanakkor lett pénzügyminiszter, mint amikor Surányi György másodszor MNB-elnök – a szerk.), és 2001-ben, amikor lejárt a jegybankelnöki mandátumom, Magyarország az európai régió leggyorsabban és fenntartható pályán növekvő gazdasága volt 28 százalékról tíz százalék alá csökkenő inflációval, évről évre javuló hitelminősítéssel.

Amikor minket 95-ben kineveztek, az egyéves állampapír volt a leghosszabb, amit el lehetett adni, 33 százalékos hozammal. Távozásomkor már 15 éves lejáratot is felvett a piac hat–hét százalék körüli hozammal (ma ez tíz százalék). Tehát nagyon erős inflációs várakozás volt a rendszerben, amit meg kellett törni, és ez sikerült is. A forint pedig 1929 után először a mi programunk mentén vált korlátlanul szabadon átválthatóvá, konvertibilissé 1996–97-ben.

A jobboldal viszonylag nehezen tud mit kezdeni velem. Pártnak soha nem voltam tagja, elkötelezettje. Minden kormányban volt és van olyan szereplő, akit sokra becsülök, akikkel bármikor nagyon szívesen beszélgetek, vitatkozom. Erre közvetlenül vagy közvetítőkön keresztül ma is van lehetőség.

Térjünk vissza még a forintra. A bizalom érdekében, és például azért, hogy megelőzzünk egy tömeges lakossági devizaátváltást, fontos lenne, hogy ne essünk túlzásokba a helyzet leírásakor. Az elmúlt hetekben többször és többen is felvetették az államcsőd veszélyét. Van olyan szcenárió, ami alapján ez ma reálisan fölmerülhet?
Nyilván van egy érthető elbizonytalanodás és félelem. Egyfelől a háború, másfelől a mostani gazdasági folyamatok okán. Az infláció húsz éve nem látott gyorsulása és a forint zuhanása nagyon-nagyon nagy pszichikai terhet jelentenek az egész társadalomnak. És nem csak pszichikait, hiszen naponta hallani arról, hogy bizonyos tevékenységek nem bírják el az energiaár-emelkedést, hogy sok ember elveszítheti a munkáját. Ilyenkor megtörténik, hogy nagyon borúlátó vélemények születnek meg, de azt sajnálatosnak tartom, hogy általam tisztelt komoly közgazdászok is egyre többször ejtenek szót pénzügyi csődről, államcsődről, pénzügyi krízisről. Nemcsak azért, mert ezek önbeteljesítők tudnak lenni, hanem mert szerintem nincsenek kellően megalapozva, nehezen egyeztethetők össze a tényekkel.

Nincs jó helyzetben a magyar gazdaság, elszalasztott egy sor lehetőséget arra, hogy előre puffereket halmozzon fel, a kedvezőtlen változásokra így nem tud erőforrásokat mozgósítani, hogy úgy általában is védeni lehessen a magyar gazdaságot és a társadalmat. De még arra sem látok kellő elköteleződést, hogy célzottan az igazán rászorultak helyzetén változtassunk.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy reálisan pénzügyi csődről vagy államcsődről kelljen beszélni. A legfontosabb mutató itt a nettó külföldi adósság szintje. Ha van olyan szám, ami az elmúlt tizenhárom évben, tehát 2009-től, már a Bajnai-kormány óta évről évre javul, az éppen a nettó külföldi adósságpozíció. Ez ma Magyarországon alacsony, olyan szinten van, ami lehetőséget ad arra, hogy egy ésszerű és bátor gazdaságpolitikai kiigazítás mentén ki tudjunk jönni abból a kedvezőtlen szituációból, amiben vagyunk.

Ezzel átkanyarodtunk a jövőre. Mire számíthatunk a következő években, mitől függ, hogy a magyar gazdaság milyen gyorsan mászik ki a válságból? A forint árfolyama érdemben visszafordítható? Lesz még 400 alatt az euró?
Az utóbbi a jóslás kategóriája, de elvben minden megtörténhet. Vannak tőlünk független tényezők, mint például a háború és a nyersanyagárak, ha ezek kedvezően alakulnak, az nyilvánvalóan segítene. Vannak a tőlünk félig függő tényezők, mint az unióval való megállapodás, itt óvatosan optimista vagyok, szerintem a pénzek nagy részét meg fogjuk kapni, inkább abban van a bizonytalanság és nehézség, hogy mikor jutunk hozzá. És vannak azok a tényezők, amelyek egy hitelességében sérült gazdaságpolitika hitelességet helyreállító lépései, és ezek eredője.

Ahhoz, hogy a gazdaságpolitika visszanyerje a piacok, az üzleti szféra és a lakosság támogatását, sokkal többet kell tenni. Ami tegnapelőtt elég volt, az tegnap már nem volt elég, és ami tegnap elég volt, az ma már nem elég. Lefordítva a monetáris politikára, most októberben azért kellett sokkal magasabb egyszeri kamatemelést végrehajtani (október 14-én az alapkamat ugyan 13 százalékon maradt, de az egynapos jegybanki betétek kamatát 17–18 százalékra emelték, az úgynevezett kamatfolyosó tetejét, az egynapos fedezett hitel kamatát 15-ről 25 százalékosra emelték – a szerk.), mint amit akár három hónappal ezelőtt bárki gondolt volna, mert korábban elkésett a reakció.

Ebben a helyzetben más lehetőség nem volt, mint a nagyon durva kamatemelés. Messze nem kellett volna ekkorát lépni, ha az elmúlt másfél évben tisztességesen és bátran szembenéznek azzal, hogy kezd elszabadulni az infláció, és már sokkal hamarabb nem harminc bázispontos emelésekkel szórakoznak, hanem amikor kellett volna, fölviszik a kamatot. Ahogy ezt a lengyel és a cseh jegybank tette.

Legyünk kicsit optimisták. Megúszhatjuk egy kis recesszióval, ami visszaveti a fogyasztást, letöri az inflációt, és utána újra növekedési pályára kerülhetünk?
A kilátásokat is, mondjuk harmadában, felerészben a világgazdasági fejlemények határozzák meg, amire nekünk közvetlen befolyásunk nincs. Van rá esély, hogy Amerikában és Nyugat-Európában nem következik be egy hosszan elnyúló és mély recesszió, Magyarországgal kapcsolatban ugyanakkor egyáltalán nem vagyok optimista. Ha végigvesszük a növekedésünk legelemibb tételeit, akkor nem nagyon érzékelek pozitívakat.

A költségvetés, mivel eljátszotta a mozgásterét, továbbra is prociklikus marad, tehát újabb megszorításokra kényszerül, látható, hogy 2022-ről 23-ra 6,1 helyett 3,5 százalék körüli deficitet céloznak meg. Ez a két számjegyű infláció mellett brutális megszorítás. Az állami beruházások idén drasztikusan csökkennek, ez jövőre is folytatódik. A reálbérek, reáljövedelmek minden bizonnyal csökkennek, már idén az utolsó negyedévben is kettő–négy százalékkal, és jövőre sem hiszem, hogy három–öt százalék alatt meg lehet úszni, tehát a lakosság fogyasztása és beruházási kereslete is alacsonyabb lesz.

Kifutnak a kedvezményes lakáshitelek, emelkednek a kamatok, már most csökkennek a lakásépítési engedélykérelmek, és a folyamatban lévő lakásépítés is. Ez gurul tovább, miközben az üzleti szektor is visszafogja magát, és a kivéreztetés határán vannak az önkormányzatok. Mindez együttesen a munkaerőpiacon is azt jelenti, hogy remélhetőleg nem jelentős mértékben, de meg fog emelkedni a munkahelyüket elvesztők száma.

Összességében azt gondolom, hogy 2023-at jó, hogy ha szerény csökkenéssel, vagy nulla körül meg tudjuk úszni, és 2024-ben sem várok valami erőteljes fellendülést. A növekedést onnantól kezdve egyértelműen az a klasszikus pálya tudja meghatározni, aminek eddig is meg kellett volna határoznia, tehát hogy nem romló külső egyensúlyi feltételek mellett hogyan tud a nettó export és a privát beruházás emelkedni. Ez pedig alapvetően függ az európai és a világgazdasági konjunktúrától is. 

A legnagyobb feszültséget most az okozza, hogy rendkívül kritikus az a szerkezet, amiben a romló egyensúlyi feltételeket elértük. Nem oldottunk meg egy sor égető társadalmi, gazdasági, szociális problémát, amit nyilván egy-két ciklus alatt nem lehet megoldani, de az irányán lehetne javítani. Nem fordítottunk kellő erőforrásokat az oktatásra, egészségügyre, szociálpolitikára, a kutatás-fejlesztésre, innovációra, energiamegtakarításra, a karbonsemlegesség területén való előrelépésre.

Ennek következtében a magyar gazdaság potenciális növekedési üteme, a termelékenység növekedési üteme ma kritikusan alacsony. Körülbelül egy–másfél százalék, ha nagyon elengedem a fantáziámat, akkor kettő.

Az euróbevezetés ügyében továbbra is a szkeptikusok táborát erősíti?
Nagyjából két évtizedig törpe kisebbségben voltam, mert az volt a véleményem, hogy nem kell rohanni az eurózónába. Ennek okai azonban lényegesen eltérnek attól, amit a mai kormány képvisel. Nem a monetáris politika önállóságának elvesztése okán gondoltam ezt, mert aki ezzel a szakmával komolyan foglalkozik, az tudja, hogy egy nyitott kis gazdaságnak liberalizált folyó fizetési és tőkemérleg mellett a monetáris politikai önállósága eleve minimum korlátozott.
Elsősorban azért nem siettem volna az euró felé, mert úgy láttam és látom ma is, hogy az Európai Monetáris Unió működési keretei a stabilitási és növekedési paktum, valamint a maastrichti kritériumok sokszoros toldozgatásával együtt is egyszerűen nem jók. Rengeteg belső ellentmondással terheltek.

Ennek legegyértelműbb jelei azok, amiket most a balti országokban látunk. Felzárkózó, jó gazdaságpolitikát folytató, ezért gyorsabban növekvő országoknak nagyobb beruházási rátára, ehhez nagyobb megtakarítási rátára van szükségük, ez pedig sokkal magasabb egyensúlyi reálkamatot követel. Tehát az a kamatszint, ami a fejletteknek éppen jó, a gyorsan fejlődőknek elégtelen, az éppen ilyen-olyan okok miatt leszakadóknak meg túl sok.

Az, hogy körülbelül három évvel ezelőtt megváltozott az álláspontom, nem azért van, mert a kritikai megjegyzéseim tompultak, hanem mert Európa halad az integrálódás útján, tetszik, nem tetszik. Nekem tetszik egyébként. Ha nem deklaráljuk a belépési szándékunkat, nagyon könnyen az uniós integráció második vagy harmadik körében találhatjuk magunkat, ami de jure nem jelent kiszakadást az Európai Unióból, de de facto igen.

A másik tényező az, hogy ha az Európai Monetáris Unió tagjai vagyunk, akkor ténylegesen fel sem merülhet, hogy kilépjünk az Európai Unióból, és én ezt abszolút prioritásnak gondolom. 
A harmadik tényező pedig, hogy ha megnézem a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikáját az elmúlt húsz évben, akkor arra a következtetésre kell jutni, hogy az általa elkövetett hibák és tévedések meghaladják azokat a költségeket, amik abból fakadnának, hogy egy nem ideális monetáris uniónak vagyunk a tagja.

Ezért azt gondolom, hogy deklarálni kellene a belépési szándékunkat annak ellenére, hogy – szemben mondjuk a két évvel ezelőtti helyzettel – fényévekre vagyunk attól, hogy a belépési feltételeket teljesíteni tudjuk.