Budán vagyunk, a Vár Fő utca felőli tövében. Amióta elcsomagolták a Lánchidat, errefelé erősen mérsékelt a turistamozgás, azokra korlátozódik, akik a környék szállodáinak egyikébe foglaltak, mondjuk, egy olyanba, ami az Umo fölött is magasodik. De a legkevésbé sem rántottáspultos szállodaétteremről van szó. Befelé jövet a kert őszies formájában is felvillantja, miért lehetett népszerű nyáron, odabent meg diszkréten terjeng egy olyan füstös illat, amiről tüstént megkérdezzük, mihez tartozik, mert azt egyből kikérnénk. Nos, magához a hely lelkét adó grillhez, úgyhogy nem vesződünk az ezt nélkülöző előételekkel, már csak azért sem, mert nincs ilyesféle tagolás az étlapon: salátára leves, poliplábra mangalica következik rajta.

Mi a tacoválogatásra bökünk, abból sok minden kiderül, például az, hogy nem szűken mexikói, hanem pán-latin-amerikai az ihletés. (Azt direkt csak a vacsora után keressük ki, hogy a helyes megfejtés kolumbiai, és olyasvalakihez tartozik, aki két hétnél tovább utazgatott Ázsiában.) A négy tacóból a ropogós bőrkével együtt kínált, lassan főtt sertéshúsos a legjobb, ott savtól a szószon át a füstig minden egyben van, és jó a padronos is, ahol pürésítve-krémesítve-szelídítve jelenik meg a grillezett paprika, hogy hajtott tortillában is üzemképes legyen.

A gocsujangos (koreai csilipaszta – a nagy budapesti Korea-járványnak köszönhetően kéthavonta szerepel e hasábokon) pácolt marhás ananászkockákat kapott kiegészítőnek, de kaphatott volna még valami mást is, a garnélás-tejfölös-salsásból meg az derül ki, hogy hiába pótolhatatlanul csodálatos alapétel külön-külön a rák és a tejföl, nem véletlen, hogy ritkán használjuk őket egy mondatban.

Steakből háromféle van épp a lapon: a cowboyként futó csontos rib eye kiló körül indul, ahhoz nem hoztunk elég tesztelőt; a zsírtalan, sovány hátszínt, a ball tipet meg megtévedt diétázók mellett elterelésképpen tarthatják az étlapon, hogy lehessen mihez képest a tökéletes húsélmény ígéretét hordozó, márványos rib eye-t választani.

Így teszünk, és nem rontják el, olyannyira nem, hogy a belül épp csak átlangyosított, omlós rózsaszín hús a velünk tartó hároméves számára kapudrognak bizonyul – ha innentől hetente steakkel kell etetni, tudni fogom, ki a felelős. De az túlzás is lenne, mert körettel és szósszal bőven öt számjegyű tartományban vagyunk. A szószokból mi a chimichurrit választjuk, helyesen (petrezselymes-korianderes pesztó, lényegében az egyetlen értelmezhető dolog, amit az argentin konyha a világnak adott – nem, ne jöjjön nekem senki az empanadával).

A klasszikus crème brûlée-t füstös vaníliafagyi hivatott a helyhez kötni: illékony, de érdekes színt ad hozzá. A baszk sajttortáról, amikor kérdezősködünk róla, elejtik, hogy a tulaj lánya San Sebastiánból küldte haza a receptjét, de spanyol diverzánsoktól szerezhette, mert egyrészt hiányzik róla a védjegyszerű megégetés, másrészt gyümölcsszósz és gyümölcsök vannak rajta, meg körtesorbet mellette, ami a baszk puritanizmushoz képest jelentősnek mondható elhajlás New York irányába. Ellenben rendkívül finom: ahogy a zenében általában semmilyenséghez vezet, itt annyira működik a crossover.

Fontos részét képezik még a helynek a koktélok, nekünk szóban és flottul ajánlanak közülük, a mi Michelle-ünk fantázianeve például egy whiskys-málnás, érezhetően alkoholos darabot takar. A borlap írója viszont jól megnyomta a ceruzáját, úgyhogy aki egész estés, falatozással kísért társas borozásra nézné ki az Umót, az készüljön fel lelkileg, hogy ha két emberre fizet, egy kisebb borhűtő árával szegényebben megy majd haza.

De nem is erre való az Umo, hanem az estét beindító vacsorákra, jó húsízekkel, de a klasszikus steakéttermek szükségszerűen drabális felhangjai nélkül, ha úgy tetszik, csajbarát módon. Aki ki akarná próbálni, annak vagy sietnie kell, vagy türelmesnek kell lennie, mert mint a vacsoránk után kiderült, november közepén tavaszig hibernálják a helyet, nehogy egy jól sikerült januári villanyszámla örökké magával vigye.