Nem művészeket akartak

Szokatlanul nagy tömeg gyűlt össze 1980 szeptemberében a budapesti Kulich Gyula téri pszichiátriai klinika udvarán. Nagyjából kétszázan vártak az Orgazmus Kék Fényben című jótékonysági koncertre, de nem mindenki tudta, pontosan ki fog zenélni. A plakáton csak a műsor figyelemfelkeltő címe, a számlista, egy mondat („Ha valóban a jövőből jöttél, tégy brutálissá, de szelíden, hogy ne fájjon”) és öt név volt olvasható: M. Jenő, M. Péter, K. László, S. Lajos és S. András. A koncerttel a pszichiátrián fekvő fiatalok drogproblémáinak kezelésére gyűjtöttek, az underground bandát pedig értelmiségi, rendszerkritikus fiatalok alkották. Ők voltak az URH, és bár a következő évben már fel is oszlottak, mégis mint a korszak meghatározó formációja vonultak be a rockzene-történelembe.


A dobszerkó mögött Salamon András ült, és szentül hitte, hogy nagyszerű jazzdobos is lehetne belőle. A baj csak az volt, hogy a filmeket még a zenénél is jobban szerette. Kisgyerekkorától kezdve játszott filmekben, feltűnő fizimiskája, vörös haja, szeplői és ösztönös tehetsége miatt kézről kézre adták a rendezők. A színészetbe nem, de a forgatások misztikus világába menthetetlenül beleszeretett.


„Nagyon sok ember intenzív munkája, ordítozása, pátyolgatása, figyelme mentén valami megszületik. Nekem ez a dolog egyszer csak már nem volt sem ismeretlen, sem romantikus. A létezésemhez tartozott” – mondja mosolyogva a Benczúr utcai polgári lakásban, a Lumiere Filmiskola főhadiszállásán. A lázadódobos-múlt már csak a mondatai eszességén érződik, elegáns és udvarias, tele történetekkel. Éppen festik az iskolát, és mivel nincsenek diákok, olyan az egész, mintha csak András renoválná a lakását. „Felépítettük, vigyázunk is rá” – mondja.