Az M3-as autópályától jó félórányira kezdődik a Tisza szabolcsi szakasza. Kanyargós, 60-as táblákkal sűrűn megszórt út vezet arra, az ártér menti gátakon idilli bringaút és a vízügy 1973-ban kihelyezett, rozs­dál­­­­­ló fémtáblái, a falvakban takaros Kádár-kockák, minden oszlopon népes gólyafészek. Hogy az élő folyó melletti tiszadobi holtág nem olyan üdülőparadicsom, mint, mondjuk, a Holt-Körös, arról tán csak csekély hossza tehet, netán az, hogy idén olyan három méterrel van lejjebb benne a víz, mint amit a helyiek normálisnak mondanak, de még valószínűbb, hogy rajtam kívül mindenki, aki arra jár, gondolkodik, és csendben marad, amíg nem talál magának egy eladó házat.

A folyó mentén sorban a harmadik település Tiszalök, itt van Magyarország legkeletibb olyan étterme, ami benne van a Michelin-kalauzban, amióta az ottani ítészeket sikerült meggyőzni, hogy ezt az országot a fővárosán túl is eszik és lakják. Pontosabban: a legkeletibb olyan vendéglő, ami nem egyetemi és iparvárosban, vagy ahhoz közel üzemel, hanem csak egy kisvendéglő valahol, egy út mentén.

A parkoló felőli teraszon hétköznap este söröző fiatalok, a beltér nyáron üres (Pesten amúgy bisztrósnak mondanánk), az udvarban fehér faszékes, kikötőéttermes dizájn és a kötelezőnél komolyabban vett gyereksarok. Az étlapon levesek, hal- és húsételek, továbbá pizza és burgerek – az én tippem az, hogy azért rá lehetett érezni, amikor megjelent itt egy angol úr vagy francia nő, és vászonzakóban a helyiek közé telepedett, hogy ők nem pusztán megéheztek Tiszavasváriba menet.

Mi viszont pont úgy festünk, mint egy itt nyaraló kisgyerekes család, akik több nap alatt többször is betérnek, így aztán több irányból is le tudjuk tapogatni a hely erősségeit. Sajnos nem a kiszolgálás lesz az: semmi dráma, leginkább csak személytelennek mondanám, ami máshol alighanem fel sem tűnne, de az országnak ebben a szegletében a kempingtől a bolton át a szomszéd falu csárdájáig annyira túláradóan és mélyről fakadóan kedves vendéglátó mindenki, hogy már az is feltűnő, ha valaki ebből kilóg – pedig itt aztán volna mire lelkesnek lenni.

Merthogy amik az országos átlagból is felfelé tűnnek ki, azok először is a levesek. Kóstolunk egy medvehagymásként szerepeltetett, de még inkább citrusos, üde borsókrémlevest bazsalikomos tejföllel, és haltepertő módjára sült, de kevésbé zsíros harcsafalatokkal. Aztán a napi ajánlatból egy hideg sóskalevest lágy tojással és füstölt harcsasonkával – ennek egy, a sóska mint növény és az édesvízi hal mint alapanyag becsületét visszaadó kampányban volna a helye.

És két nappal később, két előzményéhez hasonlóan tökéletesen krémes, a zöldség ízét kiemelő, tehát ügyes technológiahasználatról árulkodó hideg töklevest marinált tökkel, meg sima és korhely halászleveket. Utóbbiak korrektek (ezt úgy írom, mintha tudnék Budapesthez 180 km-nél közelebb ilyet, miközben nem tudok), viszont a nápolyi pizzakemencében, hirtelen sült, levegős buci eszményi társ hozzájuk, nagy szó ez a zacskós, szeletelt ipari kenyér országában.
Halételekből a fogasra szavazunk. Ezt nagyon szerettem, amíg a bajszos főhorgász nem illegalizálta a halászatot Magyarországon, azóta értelmezhető minőségben küzdelmes beszerezni (a metrós mirelit kazah süllők, amiket a halsütőkben országszerte az olajba dobálnak, nem tartoznak ebbe a kategóriába), szóval a feladat nehezebbik része egyáltalán beszerzési forrást találni.

A Horgonyzóban tovább mennek ennél, sóoldatot is látott, ízes, vaskos, feszes halfilé áll elő a borsókrémen. Mellettük finom vajmártásba forgatva párolt zöldségek, azoknak is adunk egy esélyt, de ott műfajszintű nehézséget azonosítunk: azt, hogy a párolt zöldségek itt és a világ bármelyik pontján akkor lehetnének valamilyenek, ha nem párolnák őket.

A fogas 6000 forintos árával a legdrágább olyan étel az étlapon, ami nem steak. A bucinál már megismert kovászos tésztával készülő, nápolyi iskolás pizzáknál 3390 a csúcs, ez a pármaisonkás-rukkolás ára, ami nélkül valószínűleg Magyarországon tilos kemencét üzembe helyezni. Mi eszünk helyette tejfölös-kolbászos langallót, helyesen, de ez mellékes ahhoz képest, hogy harcsapaprikásos-haltepertős pizzát is, hogy megtudjuk, ez a viccek közül az ehető viccek közé tartozik-e.

Az derül ki, hogy egyáltalán nem vicc. A harcsapaprikás a szaftot, szószt adja, a leveseknél már megismert tepertő a feltétet, a tejfölpöttyök, a marinált lilahagyma és a snidling meg már, mondhatni, maguktól értetődők. Kérjétek helyben, mert ha hozzánk hasonlóan elviszitek, a pizza gőzétől megszottyad a dobozban a tepertő, de ha csak az út végéig, a Tisza magaspartjához mentek le vele, akkor arra sem lesz ideje.

A hely saját söreihez nem volt szerencsénk, a poharazott tokaji habzóboruk az átlagos nyári buborékos szőlőnél fanyarabb, de tartalmasabb is, passzol ide. A karcsú borlap további tételeibe nem lehet belezavarodni, de a halakhoz meg a húsételekhez is van mit párosítani. Desszertből lehetne tiramisut választani kürtőskalácsból (!) meg meggylekváros gofrit, de erre a pontra mindig túlontúl eltelünk, úgyhogy a gyerek keze vezet minket az eperlekváros túrógombóc felé, az övé viszont többször is. Jól teszi, a gombócok meg az inkább egy friss ragunak mondható lekvár is több súlycsoporttal könnyebbek az átlagnál, és ez a fogás alighanem átvészeli azt az étlapcserét, ami pont lezajlik, mire megjelenik ez a szám. Aki egy óránál közelebb jár Lökhöz, látatlanban is fordulhat arra.

Horgonyzó kisvendéglő
Tiszalök, Tiszavirág utca 13.
A tesztek időpontja:
2023. július 3., 4., 5.
Az első vacsorán ezt ettük:
Sóskaleves:
2290
Borsókrémleves, harcsa:
2490
Fogasfilé:
5990
Pizza:
2790
Túrógombóc:
2190
Egy üdítő:
550
Egy szörp:
990
Egy kis víz:
350
Egy pohár bor:
1380
Borravalóval:
21 000 forint