„Megvan az az érzés, hogy lakást keresel, és egyszer csak találsz egyet, ami teljesen olyan, mintha te rendezted volna be? Na, én 2014-ben pont így jártam, meg is vettem azonnal” – kezdi Wikonkál Éva. Már-már készülök finoman terelgetni, hogy nem a lakásvásárlása érdekel, hanem az, hogyan lett galériatulajdonos, de aztán látom az arcán, hogy épp meglepni készül a történet csattanójával.

Miután ugyanis nyélbe ütötték a lakásvételt, Éva még hosszú hónapokig, több körben visszatért az eladó házaspárhoz, mert annyira tetszett neki a bútor, a csillár meg mindenféle apróbb berendezési tárgy, hogy szép lassan megvásárolt még jó pár kiegészítőt. Aztán egyszer csak kapott tőlük egy mailt: „Galériát nem akarsz venni?”

Szent-Iványi Réka fotográfus és férje, Bacsó Bertalan, annak a bizonyos Szabadság-hegyi lakásnak az extulajdonosai már korábban eldöntötték, hogy Kanadába költöznek. Mire azonban megkapták a szükséges dokumentumokat, éppen végeztek a hosszadalmas procedúrával, hogy 2011-ben megnyílt X6 Galleryjüket franchise­rendszerben Lumas Galériává alakítsák, így annak is új gazdát kerestek.

Éva akkoriban egy nagyvállalat marketingese volt, döbbenten olvasta a mailt, de másnap azért elsétált a galériába. Rékáék ugyan korábban meghívták a megnyitóra, de akkor épp újdonsült lakásának kifestésével volt elfoglalva. Azonnal beleszerelmesedett az impozáns fotókba, meg persze a különleges enteriőrbe.

Az Arany János és az Október 6. utcák sarkán álló, csupa üvegfalú, százhatvan négyzetméteres galéria valóban becsalogatja az arra járókat, és nemcsak azért, mert – extrém időjárási körülményeket kivéve – az ajtaja mindig tárva áll. Hanem mert olyan, mintha egy tágas, előkelő lakásba lépne be az ember. Hátul hatalmas kanapé, nem messze tőle afféle irodarész elegáns íróasztallal – szinte kedvet kapsz bekuckózni oda és dolgozni egy kávé és a kellemes zene mellett.

És persze szemrevaló, jókora fotók köröskörül, van köztük virágkollázs, divatfotó, fekete-fehér és polgárpukkasztó kép, street fotó, tájkép, pop art, Batman és David Bowie. Amíg beszélgetünk Évával, nagyjából negyedóránként be is tér valaki: kisgyerekes családok, fiatalok, aztán két törzsvevő és még pár turista. Ő pedig mindenkit olyan széles mosollyal üdvözöl, mintha legalább a rég nem látott unokanővérük lenne.

Az én gyűjteményem, az én rizikóm
A Lumas koncepcióját mintegy húsz évvel ezelőtt egy német házaspár, Stefanie Harig és Marc Alexander Ullrich találták ki, miután 1996-ban egy New York-i régiségpiacon az 1920-as években készült sajtófotókra bukkantak. Megvásárolták az eredeti képkockákat, és innentől megszállottan gyűjtötték a különleges fényképeket, járták a világ galériáit, kiállításait és művészeti vásárait, és mohón ismerkedtek kortárs fotográfusokkal.

Rájöttek, hogy van egy erőteljes piaci rés amiatt, hogy sokan nem tudják megfizetni a drága egyedi műtárgyakat, viszont a kommersz, végtelen számban sokszorosított posztereknél különlegesebb képekkel szeretnék esztétikussá tenni a lakásukat, avagy kezdő gyűjtők.

A megoldást Stefanie-ék a sorszámozott, limitált számú nagyításokban látták, és elkezdtek galériákat nyitni. Ők maguk először Németországban, később franchise-konstrukcióban tovább terjeszkedtek. A budapesti az egyik első európai Lumas volt 2014-ben, és ma már London, Párizs, Bécs meg a németországi tizenkét helyszín mellett Amerikában is jelen vannak négy városban.
„Ez az én kollekcióm. A saját rizikómra vásárolom meg a képeket, nem úgy, mint a legtöbb művészeti galéria, ahol bizományosi rendszer működik, és az eladás után osztozik a művész és a galériás a bevételen” – mondja Éva, miközben körbevezet a több tucat kép között. Látszik, hogy tényleg egytől egyig a magáénak érzi őket. Mintegy kétszázötven fotós háromezer körüli fotója van a nemzetközi Lumas portfóliójában, Éva és üzlettulajdonos társai ezek ötven, száz vagy százötven példányos nagyításából választhatnak.

Amikor a német házaspár New Yorkban értékes fotók után kutakodott, Éva még egy multi marketinges pozíciójában ülhetett. Bár eredetileg matematikus-mesterdiplomával jött ki az egyetemről, hamar beszippantotta a céges világ. „Ma is azt mondom a fiataloknak, hogy menjenek el előbb multinacionális közegbe pár évre dolgozni, tanuljanak alázatot és fegyelmezett munkamorált” – mondja.

Ő maga a Procter & Gamble ranglétráját és tréningjeit járta végig először – ez a multi nevelte ki egyébként abban az időben Váradi József későbbi Wizz Air-alapítót és kollégáját, Ujhelyi Istvánt, aki szintén malévos, majd wizzes vezető lett. Éva aztán Amerikában dolgozott öt évig, és közben megcsinált egy MBA-képzést. „Több mint kilencszáz cégelemzést végeztünk, nagyon jó tréning volt a stratégiaalkotáshoz.”

Ha azonnal kell, mert holnap lesz harminc vendéged
Ahhoz, hogy a galéria enteriőrje a franchise­-szerződésben megszabott öt árnyalatú szürkében pont úgy nézzen ki, mint mindenhol a világon, illetve hogy a nagyjából nyolcvanféle kép profin keretezve, a művészek eredeti aláírásával ellátott hitelesítő matricával álljon a falakon, néhány tízmilliós befektetés kellett – ezt Éva öt év alatt törlesztette a volt tulajdonosoknak, és 2020-ra vette át száz százalékban a céget.

„Azt szoktam mondani, hogy ez egy női galéria, egyedül menedzselem és finanszírozom” – nevet. A covidot kevésbé sínylették meg, hiszen a sok otthon töltött idő arra ösztönözte az embereket, hogy még többet foglalkozzanak közvetlen környezetükkel. A belváros felújítása miatti lezárások annál rosszabbul érintették a galériát, hiszen másfél évig szinte be sem lehetett menni az utcába. Ma már egyre több a hazai vevőjük, míg eleinte inkább turisták, majd itt élő külföldiek ismerték a koncepciót.

„Abszolút helye van a Lumasnak a piacon, látványos, nagyon jó minőségben kivitelezett műveket forgalmaz. Ám amiatt, hogy viszonylag nagy példányszámúak a nagyítások, a másodlagos piacuk nem jelentős” – mondja Einspach Gábor, az Einspach Fine Art and Photography alapítója. (Portréját lásd: Forbes, 2022/11) A fotóművészek nemzetközi piacát ismerő szakember szerint valóban sok ismert név dolgozik a Lumasszal, nyilván jó pénzkereseti lehetőség is ez nekik, és azonnal húsz világvárosban láthatók az alkotásaik. Mindazonáltal a három–öt példányos fotószériákhoz képest ezek a sorszámozott képek egészen más kategóriába tartoznak.

A garanciát a jó nevekre az adja, hogy a berlini központ neves kurátorcsapata nemzetközi fotóvásárokat járva választja ki a művészeket. Jellemzően nem egy képet, hanem rögtön szériákat rendelnek tőlük, aztán ha azok jól fogynak, újabbakat. Évente kétszer válogatnak be új művészeket, illetve a korábbi művészektől is további sorozatokat. Így csak olyan fotográfusok képei kerülhetnek a galériák falára, akik már szerepeltek például a Paris Photón, a londoni Frieze Mastersen, az Art Baselen, az Art Miamin vagy más nagy presztízsű kiállításon.

A szerződéskötés után a művész megkapja a sorszámozott hitelesítő matricákat, és aláírja őket. A laborban aztán legfeljebb annyi nagyítást gyártanak le és kereteznek be, ahányhoz van aláírás. Einspach Gábor szerint, aki igazságügyi szakértő is, nyilván erősen védik az eredetiséget, hiszen az egész koncepció sérülne, ha akár csak eggyel több képet is nyomtatnának, mint ahányat deklarálnak.

„Én mindig a szerintem legjobban passzoló kerettel rendelem meg az adott fotót, de ha te mondjuk ezt a virágkollázst nem a fekete kerettel szeretnéd, hanem fehérrel, mert az illik a nappalidba, akkor tudunk rendelni újat, de csak akkor, ha a limitáció még nem fogyott el. Vagy ha a tükörfényes kivitel helyett mattot szeretnél. De persze, ha azonnal kell, mert holnap lesz harminc vendéged, akkor ezt tudod azonnal elvinni” – mondja Éva. Az árképzés dinamikus: ha száz nagyítás készül egy képből, az első ötven eladott példány után nő az ár, majd hetvenötnél ismét, és az utolsó tíz darab már majdnem kétszer olyan drága, mint az első ötven. „A törzsvevőimnek szoktam is szólni: ha tudom, hogy vágynának egy konkrét képre, akkor igyekezzenek, mert aztán drágább lesz.”

Fehér kesztyűben
Éva hetente hoz be új képeket, és cseréli a falakon lévőket akkor is, ha nem fogynak el, csak hogy változzon az enteriőr. És arra is figyel, hogy diverz legyen a tárlat. „Mindenkinek azt mondom, olyan képet válasszon, amivel szívesen él együtt, amire öröm ránézni. Ne legyen depresszív, fontosabb, hogy esztétikai élményt nyújtson.”

Az igazán kurrens alkotások világszerte négy-öt hónap alatt elfogynak, és Éva szerint néha maga is meglepődik, hogy mi jön be a vevőknek. „A kurátoraink viszont mindig jól ráéreznek” – nevet, és a zürichi Sebastian Magnani Batman-fotóit említi példának. Nem jósolt volna nekik ekkora sikert, ma viszont már otthon is van ilyen képe. Magnani különleges helyszíneken, például a piramisoknál vagy az Orient Expressen fotóz Batmannek beöltözött modelleket. Tavaly New Yorkban volt önálló kiállítása, és három hét alatt az összes képe elkelt.

Mindig toplistások Gavin Evans David Bowie-fotói is. A brit fotográfus 1995-ben negyven percet kapott a zenésztől, hogy a Time Out magazinnak fényképezze, és a képek annyira jól sikerültek, hogy aztán használták őket Bowie-lemezborítón is. Egy részüket a Lumasban lentikuláris verzióban hozták ki. Ez azt jelenti, hogy több fotót dolgoznak össze egy képre, és attól függően, hogy milyen szögből nézi az ember, más és más arcot lát. Szeretik a hazai vevők Luc Dratwa hatalmas fekete-fehér városképeit, Werner Pawlok kubai és velencei villákat ábrázoló fotóit, valamint a belga Isabelle Menin virágkompozícióit is, utóbbiak polgári lakásba és letisztult enteriőrbe is illenek.

„Éva abszolút jól ismeri a vevőit, nekem például egyszer egy tengerhullámos képet ajánlott Daniel Reiter sorozatából, mert emlékezett rá, hogy meséltem neki: tényleg pont olyan vagyok, mint a hullámok, a csendből hirtelen tudok előbukkanni” – mondja Kende-Hofherr Krisztina, a TMC Group vezetője és tulajdonosa. Őt először Éva kereste meg, hogy követi a műsorait, és szeretné, ha az irodájában lenne egy Lumas-fotó. Azóta vett jó pár képet a galériában magának, és például nászajándékba is rendszeresen ott választ.

„Éva éppen annyira Amerika-fertőzött, mint én, persze pozitív értelemben. Nála is az ügyfél a minden, és ösztönös üzletember, jó érzékkel találja meg azokat a helyeket, ahol érdemes a fotóit megmutatni a potenciális vevőknek. Közben egyáltalán nem nyomul, inkább abban bízik, ahogy a mi generációnkra ez szerintem jellemző, hogy az elért eredményei enélkül is megmutatkoznak” – mondja Kriszta, aki szerint az is Éva profizmusára vall, mennyire jól választja ki a munkatársait. Galériabeli kollégái általában fotósok vagy művészettörténészek („hogy jól kiegészítsük egymást” – így Éva indoklása), és csapata be is méri a kép helyét, ha valaki bizonytalan a döntésben.

„Emberei fehér kesztyűben, megadva a módját jönnek házhoz – mondja Kriszta. – Picit keserédes, de úgy írnám le: olyan az ő világa, mintha nem is Magyarországon lenne. Sajnos, azért akadnak, akik inkább azért vásárolnak a Lumasban, mert a zöld kanapéhoz zöld képet szeretnének. De az a lényeg, hogy a művészeket ezzel is támogatják.”

Éva kedvenceiből

Lufikutya, börtönfülke
Tartanak azért a galériában kisebb, limitálatlan fotónagyításokat is, hogy ha csak apró ajándékra vágynak például külföldi turisták, vihessenek magukkal valamit. A legkisebbek tizenkétezer forintba kerülnek, a sorszámozott fotók ára jellemzően százezres nagyságrendű (a tavaly eladott 1140 darab fele volt limitált). A vevőknek csak úgy harminc százaléka cég, ott is az a jellemző, hogy a tulajnak otthon már van Lumas-fotója, aztán vesz az irodába is. Ügyvédi irodák, éttermek és szállodák a le­g­gyakoribb vevők, többek között a Four Seasons Hotel Gresham, az esztergomi 42, a Salt és a Fausto’s éttermek falát is ilyen képek díszítik.

A műgyűjtőknek a mestergyűjtemény darabjait szokták ajánlani. Ezek olyan nagy nevek limitált szériás alkotásai, akik saját jogon is bent vannak neves galériákban. Persze ezekből Éva sem vásárol vakon, de hozott már hazai műgyűjtőnek például Aj Vej-vej-művet. „Ugyanazzal a sorszámmal ellátott hatdarabos kézszoborból egy volt a világon, az rajtam keresztül kelt el” – mondja. Alex Katznak nemrég az Albertinában volt kiállítása, az ő képe most hatezer euróért kapható a Lumasban, és hasonló Damien Hirst, Peter Doig, Zaha Hadid, Takasi Murakami vagy Miles Aldridge képeinek ára is.

Ezeknél a műveknél már fennáll a másolás veszélye. Volt is eset, amiért Éva kellemetlen helyzetbe került a vevői előtt. Magyarországon ő a hivatalos kereskedője például Jeff Koons néhány limitált szériás, polgárpukkasztó alkotásának is. „Ma ő az egyik legdrágábban eladott, New Yorkban élő kortárs művész, százmilliós kategória, és a kicsi lufiszobrok, amikből már hoztam is az egyik vevőmnek, tizenötezer euróba kerülnek. Ehhez képest 3,5 ezer euróért árult hasonlókat itthon egy galéria. Ki is küldtünk egy hírlevelet, amiben összeszedtük, hogyan lehet megismerni egy eredeti Jeff Koons-szobrot” – bizonygatja, hogy bár kereskedelmi galéria az övé, sokat tesz a művészekért.

LMS Galéria Kft.
Alapítás:
2011
Tulajdonos:
Wikonkál Éva
Árbevétel
(millió forint)
2021
170,5
2022
185,4
Adózott eredmény
(millió forint)
2021
15,3
2022
31,6
Forrás: Dun & Bradstreet

A mintegy 250 fotós közt eddig hat magyar szériái szerepeltek, most van fotó Vasali Katalintól, Bakonyi Bencétől, Major Ákostól, Kurucz Páltól, korábban árultak Tombor Zoltán- és André Kertész-fotót is, de ezek elfogytak, és új sorozatok nem lettek. Az egyetlen festő a kollekcióban szintén magyar: Nagy Boglárka. Kurucz Pálra – vagy ahogy ma hívja magát, Pol Kuruczra – Éva hívta fel a berlini kurátorok figyelmét. Megnézték a munkáit egy amerikai kiállításon, és beválogatták.

„A Lumas egyáltalán nem corporate hangulatú, a világ különböző részén működő galeristáik mind tele vannak eredeti ötletekkel, kreatívok, és nem érződik, hogy van felettük valamilyen szervezet” – mondja az Amerikában élő fotós. Amikor bekerültek az alkotásai a gyűjteménybe, Budapesten Éváék szerveztek neki egy megnyitóbulit. „Még egy börtönfülkét is építettek – az az egyik szériám témája –, és az emberek ott fotózkodtak” – nevet.

A fotóművészeknek – és már Évának is – nagy szívfájdalma, hogy képeiket nem tekintik teljesen egyenrangúnak a klasszikus művészeti ágak alkotásaival. „Az utóbbi pár évben látszik némi pozitív változás, ahogy egyre többen, többfelé utaznak, és látják világszerte a fantasztikus fotókiállításokat. De még mindig napi szinten megkapom néhány hozzánk betévedőtől, hogy ugyanennyiért akár egy festményt is tudnának venni, vagy ilyen fotót ők is csinálnának. Nemrég volt Helmut Newtonnak egy bécsi kiállítása, ott megálltam egy kép előtt, annyira lenyűgözött, és arra gondoltam: ha még egyszer valaki ezt mondja, ezzel a fotóval fogok példálózni. Erre csak nem mondhatják, hogy nem művészet.”

Sztárfotók

Már Barbie is van