Volt egyszer egy hajléktalan modell Nagybányán, minden festő őt használta Jézusnak. Ha kellett, ő volt Jézus a kereszten, Jézus a tónál, Jézus a Zazar partján. Aztán egyszer az egyik féltékeny művész elvitte a csavargót borbélyhoz, megfürdette, felöltöztette decens ruhába – épp mielőtt „Jézus” egy másik festőhöz indult modellt állni. A keserédes sztori igaz, be is építette Kályha Kati című művébe Szálinger Balázs, aki két és fél évvel ezelőtt leköltözött egy hónapra az erdélyi kisvárosba, hogy helyben kutakodjon, mielőtt megírja drámáját. Ablonczy Balázs történész Trianon-kutatásaiból is tájékozódott, valamint megkeresett nagybányai helytörténészt, műgyűjtőt – hogy történelmileg abszolút hiteles legyen a Kályha Kati.

Az első világháború idején állt egy kocsma a városka Kispiac nevű főterén, Szálinger keresztelte el Kályhának. A darab szerint ezt működtette Kati, aki a kocsma melegében menedéket adott a nincsteleneknek, és közben fő életcélja az volt, hogy gyermekeit – a tizennyolc éves Tomit és a tizenhat éves Incit – minél feljebb juttassa a ranglétrán.

El nem ítélendő anyai törekvése sikeres is volt, amíg a nagy háború közbe nem szólt. „Nagybánya magyar város volt a századfordulón, és engem az izgatott, milyen élmény az egy közösségnek, amikor a jól megszokott helyzetre rávonul egy új világ” – mondja Szálinger Balázs. Az első világháború végével ugyanis Nagybányát rövid idő alatt megszállták a románok, és a dráma éppen ezt a történelmi pillanatot, a Trianon előtti időket örökíti meg, méghozzá alulnézetből: csavargók, léhűtők, kurvák és művészek szemszögéből. Merthogy a vihar előtti bénultságban és kiszolgáltatottságban az emberek különbözőképpen próbálják kihasználni, de leginkább is túlélni a körülöttük épp kifordulni készülő világot.

Az újsághírek fontos szerepet kapnak a Radnóti Színház előadásában, részben ezekből gyűjtött anyagot a korabeli eseményekről a drámaíró is. Három hetilap is volt annak idején Nagybányán, és ma is fellelhetők a neten. A darab elején Spori, a kedves, ártó szándék nélküli bűnöző felolvas belőlük a rejtélyes múltú és életkorú, elvileg vak koldusnak, Bácsinak (a nevét sem tudja senki) – mellesleg ő alakítja a darabban a helyi Jézus-modellt is. A hírek kísértetiesen hasonlók a maiakhoz, vagy legalábbis a járvány elején hallottakhoz: korán bezárni kényszerülő kocsmákról, fűtetlen vonatokról, a pandémia miatt szünetelő iskolai tanításról szólnak, szerencsére nem bántóan közvetlen utalásokkal.

Sporit és Bácsit ugyanúgy befogadta a hideg télben Kati, a kocsmáros, ahogyan Cafkát, a folyton az örökbe adott lányát sirató, öntudatlan részegségbe menekülő örömlányt is. A fiatal festőtanonc felbukkanása pedig Nagybánya aranykorát is felidézi, a híres festőiskolát, ahonnan klasszisok sora vált később világhírűvé.

Kati a város Kurázsi mamája, ha kell, ő a megmentő, máskor az irányító. Taktikázik, bort rendel arra az időre, ha majd jön a sereg – és mindegy is, hogy melyik, valamelyiknek biztosan kell majd. Ahogy mondja, ha kell, „üzletelek én az ördöggel is”. Ha veszít, akkor is újratervez, és valóban bármire hajlandó a gyerekei szebb jövőjéért. Fia és lánya persze hálásak is neki, de időnként lázadnak, és el is bizonytalanodnak, hogy jól teszik-e, ha rá hallgatnak. „Ki az én anyám, hogy csak úgy döntsön másokról? Az Isten? Vagy ki?” – kérdezi Tomi, amikor Kati, hogy a kocsmát és egyik csavargóját mentse, épp elárul egy másik bűnbe esett nincstelent.

„A nők mellékszereplők voltak abban a korban, nem ismerek egyetlen századfordulós történetet sem, amelyikben meghatározó szerep jutott volna nekik. Erős nőkről szóló darabot akartam írni, a férfiak szinte csak rezonőrök benne, holott a hadsereget nyilvánvalóan ők alkották” – mondja Szálinger.

Tragikus jelenetek mutatják meg az embert próbáló időket, amiket még a spanyolnátha is nehezebbé tesz. A kocsma képviseli az állandóságot a környékbelieknek, miközben szinte minden változik – a hatalmi helyzetek is. A román Alexandru (a megszállás előtt egyszerűen Sanyi) megkéri Inci kezét, de Kati nem adja, egészen addig nem, amíg aztán meg nem látja a román nemzeti gárdába belépő fiúban a gyermekét felemelni képes, jó partit. Aztán változik a helyzet, miután Alexandru tanúja lesz egy gyilkosságnak, és viselkedésével kivívja a román vezérkar haragját. „Elzáródnak mindkettőtök útjai” – mondja ekkor Katinak a rendőrkapitány, a dráma egyetlen valaha tényleg létezett szereplője, Smeregla Mihály, és Kati erre rögvest más eszközt vesz a kezébe a maga és gyerekei sorsának irányításához.

Az előadás bizonyos pontjain fehér festővászonszerű ruhában jelennek meg a halottak – nem is mindig tudjuk, hogy ki az, akit a járvány vitt el, és ki az, akit megöltek. A cselekmény előrehaladtával egyre többen lesznek, vászonlepleikben ki-bejárnak a valóság és a láthatón túli világ között. Az egyes jeleneteket egy-egy állókép zárja le, mindegyik olyan, mintha egy történelmi képeskönyvben szerepelne. Csakhogy nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy múlt századi történelemkönyvet nézegetünk, hiszen megint háború van a szomszédban, talán el sem múlt még egy újabb világjárvány, és az egymás elleni áskálódások, érdekekhez igazodó kapcsolatok ma is éppen úgy mérgezik a közösségeket, mint 1918-ban Nagybányán.