A hazai gyapjúfeldolgozó ipar megszűnt a rendszerváltás után – ezt az űrt töltené be egy fenntartható fonalbolt, a Kis Kos Műhely. Bárkit megtanítanak kötni is.
Kremmer Saroltáról és Andor Júliáról nehéz elhinni, hogy mindössze két éve ismerik egymást – ráadásul az Instagramról. „Nagyon sokáig nézegettem Juli kötős oldalát, és arra gondoltam, miért nem vesz már fonalat tőlem ez a csaj – meséli Sári, és felnevet. – Aztán egyszer csak vett. Nem sokkal később írt nekem egy e-mailt, hogy szívesen csinálna egy olyan kötősmagazint Magyarországon, amilyenek külföldön is vannak. Aztán a magazin helyett végül beszállt mellém az üzletbe.”
Akkor már Julit is régóta foglalkoztatta, hogyan tudna jó minőségű, fenntartható fonalat beszerezni úgy, hogy az ne a világ túloldaláról jöjjön. „Sok nyugati kötős bloggert követtem, és beleszerettem a helyi gyapjúkba, de nem értettem, miért kell mondjuk Dél-Amerikából idehozatni a gyapjút, amikor birkák mindenhol vannak. Utánajártam, hogy itthon hol van ilyen, és ekkor jött a feketeleves: tulajdonképpen sehol sincs.”
A Kis Kos mögött álló duóval Juliék házában beszélgetünk. Mindössze néhány kartondoboz utal rá, hogy innen működtetik az online boltot, arra viszont, hogy mindketten megszállottan szeretnek kötni, már több minden. Erről árulkodnak az itt-ott heverő kötött kesztyűk és fonalgombolyagok, a fonal festésére szolgáló fazekak a kertben, de az is, hogy az interjú alatt szinte egyetlen pillanatra nem állnak le a kötőtűk: Juli zoknin, Sári babamellényen dolgozik.
Nagy reklámzajjal és budapesti gasztroviszonylatban sztárigazolással nyitott év végén
a Sho a Mol-torony tövi Budaparton. Alighanem túl korán néztük meg.
Huszár Krisztián neve az induló MÁK-ból, a csúcsra törő Zonából, a kellemes emlékeket hagyó, pesti belvárosi Beszállóból és a hatásos belépővel indító, de a buliból hamar kiszálló Fámából egyaránt ismerős lehet, ahogyan a maga védjegyszerű ázsiai–magyar fúziójában lényegében tökélyre fejlesztett kvázi büféjéből, a Vietnámi Gulyásból is. (Aki Budapest határán belül él, és még Wolton sem találkozott utóbbival, az kizárásos alapon ábécésorrendben haladva tölthette a bezárkózós-rendelős covidéveket, de még nem késett el.)
A Shóban Soóky Gábor a rezidens, Huszár az executive séf. Utóbbi részéről ez jelenthetne puszta reklámarcszerepet is, de a mi véletlenszerű pénteki látogatásunkkor a vendégtérben egyeztetés közben, aztán a nagy üvegfallal leválasztott látványkonyhán sürögve is látjuk, ami jó jel az együttműködésre nézve.
A Sho a Mol-torony tövi Budaparton, a méla kisebb toronyházak egyikének aljában nyílt meg, és akár városfejlesztési mérföldkőnek tartjuk a környéket, akár középsúlyos urbanisztikai balesetnek, vitathatatlan, hogy ha már ott van, egy éttermet is meg lehet próbálni benne. Nappal adva van egy felhőkarcolónyi irodista meg még pár szomszédjuk; ami az estéket illeti, állítólag a falansztert nem csak a fejlesztést bemutató látványterven lakják, és hát máshonnan is oda lehet menni, leginkább autóval.
A jó ötvenfős, pasztell beltér hűen tükrözi, mi tud történni, ha valami egyszerre restaurant, bar & café. Az itallapon és a fél étteremhosszt betöltő bárpult mögött komolyabb kínálat sejlik fel, és a koktélok között olyan állásfoglalások, mint az Unicum Szilva-alapú vagy éppen a céklapálinka-gyömbérsör-lime felállás – ha nem éppen bárként lenne a Sho a leglehetetlenebb helyen, ezt önmagában is vizsgálni lehetne. De minket az étterem érdekel, méghozzá ebédidőben, amikor választástól függően fél–kétharmad áron lehet ismerkedni a közérthető bisztrósként, kiemelkedő alapanyagokkal vagánykodó házikonyha gyanánt leírt koncepcióval, változó heti ajánlatok és az esti rendes étlapról átemelt fogások révén.
Saját füstölésű lazaccal és tormás sültburgonyakrémmel nyitunk. Utóbbi tényleg krém, nem püré, és egyes falatokban kitörően csípős. A lazac derekas méretű és szerintem üdítően feszes, míg teszttársamat addig a gondolatig vezeti, hogy kidobnak-e minket egy Sho nevű helyről, ha sót kér hozzá. A másik előétel, a ropogós külsejű, tocsogós belsejű sült mangalicaláb az esti kínálatban is szerepel, és akkora kollagénbomba, hogy egyrészt változókorban be lehetne vetni hialuronsav helyett, másrészt nulla fok alatti hőmérsékletekhez passzolna igazán. Mellette a cékla tényleg cékla, a gránátalmás jus-ben viszont indokolt volna több gránátalmát érezni, mert írás közben már csak az étlap fotója emlékeztet rá.
Akár figyelmeztetni is lehetne a kilencven kiló alatti versenyzőket, hogy utóbbi malacláb után ne vállaljanak még egy vörös húsos főfogást, mert sok lesz a jóból. Mi épp így teszünk: kérünk egyrészt gesztenyés babot konfitált libával, amit a remek ízpárral dolgozó köret egyedül elvisz a hátán, másrészt rakott krumplit bárány-mangalica kolbásszal, ami vizuális gegnek erősebb, mint ételnek. A „kolbász” egy teljesen egyneműsített, prád textúrájú fasírt, a pecsenyelével leöntve első pillantásra egész krumplikat formáz: nekem pár falat után túl tömény, de a tesztcsapat bárányrajongója egy vállvonással eltünteti.
Sült mangalicaláb
Saját füstölésű lazac és tormás sültburgonyakrém
A krumpli meg lila, és egy gratint idéző, ránézésre hússzerű rács képében jelenik meg – inkább a füstös ízű, krémes belsejű kísérő tojások a jó elemek. Mindkét főételhez termetes és különböző (egy savanyított zöldséges és egy pakcsojalapú) saláta is jön, rajtuk egységesen egy sajátosan kesernyés-savanykás vinegrett, aminek a megfejtésére rákérdezünk, hogy azonosítsuk a kicsit ánizsos, kicsit gyógyszeres ízt.
Rakott krumplit bárány-mangalica kolbásszal
Az ebédünket addig leginkább a határozott ajánlás határozott elkerülésével támogató pincérlány nem tudja, de rákérdez a konyhán. Kalamansi, tér vissza, és az micsoda, kérdezzük, de ezzel megint zsákutcába kormányozzuk egymást. Kesernyés citrusféle, találjuk aztán telefonon – most már ti is tudjátok, ő is tudja, csak azt nem tudjuk, hogy az a négy kollégája, akik az egész ebéd alatt a bárpult-körbeállási versenyt szeretnék megnyerni, miért hagyják őrá az aznapi harmad ház összes asztalát.
Egy tányérdesszerttel (feketeerdő) meg az este is kérhető körtés-kecskesajtos-pekándiós fogással lépünk ki. Utóbbi egy kis égetett fánk, az alapja, a koronggá formázott sajtzselé a legjobb, de a karamellszósz édességét is oldja a fűszeresség. A feketeerdőnél puszedliszerű, levegős kakaópuffancs adja az alapot, körülötte meggyszósz és pöttyök formájában a csoki, meggy, tejszínhab. Arról nem a Sho tehet, hanem a tányérdesszert mint koncepció, hogy torták leképezésekor az esetek túlnyomó részében eszembe jut, hogy hiába tűnik jó vizuális ötletnek szétteríteni mindent, ha a felhasználó aztán főleg a különböző ízek újbóli összeszerelésével lesz elfoglalva, de ez most is átfut rajtam. Ahogy kifelé a bejárati ajtón látható nyomtatott A/4-es felirat is: „Az ajtó nyitva van, kérjük nagyobb erőt kifejteni.”
Körtés-kecskesajtos-pekándiós fogás
Sho Buda Budapest XI., Buda-part tér 3. A teszt időpontja: 2023. január 13. Ezt ettük: Két háromfogásos menü és felárak: 19 000 Szervizdíj: 2280 Összesen: 21 280 forint
Hetekig keresgéltük, hol találunk a magyar határhoz minél közelebb hóbiztos síterepet és családbarát pályaszállást. Az ünnepek végeztével egymás után gördültek a newsfeedre a vészjósló posztok Ausztriából, de még Franciaországból is, hogy az Alpokban alig van hó, és ha van is, olyan kevés és olyan régi, hogy nem nagy élvezet síelni rajta. Végül Nassfeld lett a befutó, és bár a pályákat eleinte kifejezetten mostoha állapotban találtuk, az utolsó napra leesett a hó, és még a nap is kisütött.
Extravagáns tiktokker, videójátékokat nyüstölő hangos gyerek, kis faluból vlogoló szomszéd lány – az influenszerek szempillantás alatt lettek az internet új generációs sztárjai. Hitelesebbek, eredményesebbek a celebeknél, és lassan a szponzorgázsijuk is jobb. A Forbes első toplistája húsz digitális tartalomgyártóról, akik énmárkájukat üzleti sikerré, üzleti értékké kovácsolták.
Élhettek volna gazdag német Buddenbrook családként, ehelyett Magyarországra költöztek, hogy vagyonuk egy részéből intézeti gyerekeket támogassanak. Wirtz Ágnest lényegében német férje, Albrecht csábította haza 2006-ban, aztán alapítványt hoztak létre, és azóta évi százmillió forint körüli összeget költenek a Világszépjeikre. Azokra a gyerekekre, akikről csúnyán elfeledkezett a társadalom, akiknek nincsenek szüleik, hogy büszkélkedjenek velük. Ők megteszik. Portré a Bridge Budapest Egyesület és a Forbes Az Év Filantrópja díjának első nyerteseiről.
Budapest igazi luxusváros – már ha azt nézzük, hogy a város egyik legszebb telkén, a Duna felett száz méterrel, a Rózsadombon állt sokáig az egyik leghíresebb szellemháza. De hát, aki szép, az egy ideig megengedhet ilyet magának. Ma, az újjáépült házban olyan luxuskörülményeket találunk, hogy egy jobb szállodában is megirigyelnék. Robotporszívók és igazi takarítók, ónix kőlapok és oldtimerek, és valószínűleg itt van az ország legnagyobb egy lakásra jutó borhűtőállománya is.
