„Azt mondta Albrecht, eljött az a pillanat, hogy idáig és ne tovább: most pedig igenis Magyarországra költözünk. Én meg mindig bízom az ösztönös megérzéseiben. Persze sokan azóta sem hiszik el, hogy nem én húztam őt haza magammal” – meséli Wirtz Ágnes, hogyan tért vissza férjével 2006-ban Németországból tizenkét év kinti együttélés után. Szülei 1987-ben mentek ki Frankfurtba három lányukkal, Ágnes ekkor tizenkét éves volt. Édesapjuk, Meggyes István vezette az első magyar turisztikai külképviseletet, akkor még Nyugat-Németországban, ő a nyelvtanulást, édesanyjuk a magyar irodalmat szerettette meg három lányukkal.

Még Magyarországon éltek, Ágnes harmadikos volt, amikor a szülői munkaközösség annak rendje és módja szerint megszervezte, mit kapjanak az osztálytól a pedagógusok, mire ő ellentámadásba lendült: márpedig más legyen az ajándék, ne a szülők pénzéből vegyék, hanem a gyerekek maguk készítsék el. Persze, hogy lett belőle konfliktus, sértődés. De ő sohasem ismert se lehetetlent, se határt. „Mindig hihetetlen igazságérzet és kreativitás bújt meg benne, tűzön-vízen átvitte, amit meg akart csinálni” – mondja mindössze tizennégy hónappal fiatalabb húgáról Walter Katalin (ma a BKK vezérigazgatója, portréját a 2021. szeptemberi Forbesban írtuk meg).

Ágnest korán elkezdték érdekelni a művészetek, de ugyanúgy jó volt matematikából is, és nővére szerint sosem volt elméleti ember. „Az a típus, aki komolyan veszi a follow your dreams jótanácsot” – mondja Katalin. A három Meggyes lány közül aztán ketten német férjet találtak, Katalin Cornelius Walterrel házasodott össze, és sokáig mindketten McKinsey-tanácsadók voltak, Ágnes pedig a kilencvenes évek elején Budapesten ismerte meg Albrecht Wirtzet. Mielőtt hazaköltöztek, férje ötödik generációs, tehetős családi céget vezetett. A mosószerekkel és kozmetikumokkal foglalkozó vállalatot 1845-ben alapította az ükapja, és öt év kontrolling után Albrecht vehette át a gyeplőt – igaz, a háttérből erősen diktáló nagybátyjával együtt.

Albrecht mindig arra vágyott, hogy felépíthessen valamit az alapokról. „Ehelyett a céges meetingeken főleg a darálás ment, a konkurencia és az idő szorított minket. Az nem az én világom volt. Én jobban bírom, ha éjszaka, sokat gondolkodva kitalálhatom a megoldást egy-egy feladatra” – mondja kissé tört magyarsággal. Élvezet hallgatni, ahogy igyekszik választékosan használni a nyelvet, és közben szakadatlanul mosolyog a feleségére, mintha most tértek volna vissza a nászútjukról. „Ki volt pedig taposva neki az út, de azzal, hogy eladta a családnak a részvényeit, lényegében szabadságot nyertünk” – mondja Ágnes, hasonló odaadással a szemében.

A Hűvösvölgyi úti villaépület átriumos lépcsőházába beragyog a nap, minden csupa fehér és megnyugtató, az óvodai csoporttermekben világos natúr fabútorok, puha textilek, a falakat alig néhány rajz díszíti, egytől egyig a gyerekek alkotásai. „Jobban szeretjük, ha belső képekből dolgoznak. Ahogyan a mesenézés sem jó kiskorban, sokkal fontosabb a meseolvasás, amihez elképzelhetik a képet” – mondja Ágnes, miközben büszkén körbevezet a Világszép Alapítvány és a Pendula Óvoda tágas termein.

Az előtérben apró faház, nemrég készült el, ide bekuckózhatnak a gyerekek könyvet nézegetni. Az alagsorban valaha tévéstúdió működött, többek között a Szeszélyes évszakok és az Uborka című bábkabaré is abban a helyiségben készült, most tornateremnek használják. Az utcafrontról amfiteátrum-szerű, lépcsős-nézőteres építményen vezet az út a Világszép Klubba, ahol mindenféle foglalkozásokat tartanak, vagy kiadják céges rendezvényekre. „De van, hogy bejönnek a mentoraink, és együtt főznek a gyerekekkel” – mondják.

Az olasz Medici családtól az orosz KGB-ig
Amikor tizenhét évvel ezelőtt Budapestre költöztek, még csak abban voltak biztosak, hogy alapítványt szeretnének létrehozni. Az addigi életükben is fontosnak tartották, hogy segítsenek másokon, a páratlan anyagi lehetőség pedig igazán jól jött, hogy továbbvigyék álmaikat. Azért nyilván rengeteg energia és tettvágy is kellett mellé. Albrecht német elitegyetemen tanult közgazdásznak, és már akkor minden szerdán az ottani gyermekvédelmi intézetben önkénteskedett.

„Azon a magánegyetemen mindenkinek sok pénze volt, kellett az egyensúly” – magyarázza, és felelevenít egy történetet, amikor egy tizenhat éves intézeti fiúval sétált, beszélgettek, majd megláttak egy üzlet kirakatában egy Mikulást, mire a pártfogoltja felkiáltott: „De ugye tudod, hogy nem az igazi, hisz’ nincs szárnya!” „Azóta is keresem az olyan gyerekeket, akik tudják, hogy a Mikulás igenis tud repülni” – nevet Albrecht.

„Na látod, én meg pont ebbe szerettem bele, kezdettől ez volt a közös nyelvünk” – kiált fel Ágnes. Ugyanerre a privát egyetemre járt ugyanis akkoriban a nővére is – „persze az összes elérhető ösztöndíjjal és támogatással” –, ő mutatta be a német fiúnak. Albrecht pedig egy perc alatt lerombolta az összes előítéletet, ami a tehetősök világáról addig élt Ágnesben. „Láttam, hogy ugyanazt gondolja, mint én, pedig én a Damjanich utcába születtem, nem a Buddenbrook családba. Tudod, van az az érzés, amikor az ember hirtelen pont azt a dalt hallja a másiktól, amit addig csak magában dúdolt.”

Albrecht 1993-ban azért utazott Budapestre, mert egyetemista társaival megszervezték a rendszerváltás utáni első nemzetközi hallgatói konferenciát, amire az olasz Medici családtól az orosz KGB-ig mindenhonnan jöttek érdeklődők. „Prágában csináltuk az elsőt, aztán Budapestre a következőt, dinamikus, szép időszak volt” – mondja.
Miután a német családi céget hátrahagyva hazaköltöztek, előbb a kissvábhegyi Villa Bagatelle bisztrót és pékséget találták ki. Akkoriban már éppen örökbefogadáson gondolkodtak, miután több mint tíz évig sikertelenül próbálkoztak. Azt mondják, Magyarországon a 2000-es évek elején könnyebb volt örökbe fogadni, mint Németországban. Azért itthon is el kellett végezniük egy intenzív felkészítő kurzust – így alakult ki a kapcsolatuk először az intézeti világgal. „Találkoztunk állami gondozott gyerekekkel, és ez meghatározó élmény volt.” Közben mégis megszületett a lányuk, Annamária most tizenhat éves.

Az élet lehet szép is
A Világszép Alapítványt 2010-ben hozták létre, és amint elmondták a terveiket Katalinéknak, ő és a férje azonnal támogatták Ágnesék tervét, az első években ötven százalékban finanszírozták is a tevékenységüket. „Ma már más nagyságrendű büdzséből működnek, és más lábakon is állnak” – mondja Katalin, aki azért még mindig benne van a kuratóriumban, és amiben tud, segít. Ez pedig leginkább strukturális, a működőképességgel kapcsolatos kérdéseket jelent, de persze anyagi segítséget is. „A szív és a lélek Ágnes, aki határtalan, feltétel nélküli szeretettel bírt mindig, jókedve és humorérzéke pedig már gyerekkorunkban fantasztikus volt.”

„Úgy tűnik, engem bevágtak valami optimizmust adó energia­italba születésemkor, és mindig tudtam, hogy a hatalmas energiáimat oda kell összpontosítanom, ahol azokra a legnagyobb szükség van” – nevet Ágnes. Az, hogy ehhez – mint fogalmaz – élete szerelmétől még páratlan anyagi lehetőséget is kapott, óriási szerencse. Igazából nem tudták, hogyan fogjanak bele, de utólag kiderült, hogy eltalálták a lényeget. Vettek egy házat Paloznakon, és ez lett az alapítvány táborhelye, nyaranta azóta is ide járnak heti váltásban a gyerekek.

„Az egyik első táborozónk éppen a napokban hívott fel, hogy most született meg a második gyermeke, és úgy szeretné megmutatni a párjának a paloznaki házat, ahol először tapasztalta, hogy az élet lehet szép is. Vagyis azoknak, akiknek nincs helyük a világban, szimbólum lett a házunk. Mert ott mondta nekik valaki először: igenis ugyanolyan szerethető vagy, mint mindenki más, vártunk rád, van helyed.”

A táboroztatással kezdődött, de három év után aztán összetettebb, egész éves partneri kapcsolatba léptek öt budai gyermekotthonnal. „A lelkes startupfeelingből kinőtt egy felkészült szakmai csapat, ma meg már komoly szervezet a miénk. Szokták kérdezni, mi alapján választunk gyereket. Nagyon fontos, hogy mi nem választunk, nincs semmiféle kiemelés, nincs tehetséggondozás, egyszerűen az van, hogy akik ebben az öt otthonban élnek, azok mind Világszépek. Nagybetűvel” – mondja Ágnes, hozzátéve, hogy először persze ki kellett építeniük az otthonokkal a bizalmi viszonyt, hogy egyenrangú partnernek fogadják el őket.

Minden otthonban minden héten egyszer megjelennek az önkénteseik – köztük gyakran Ágnes is –, hogy meséljenek a gyerekeknek. Fontos, hogy nem felolvassák a történeteket, hanem mesét mondanak. „Ez nem meseterápia, de működik a tizenhat évessel is, meg a legkisebbekkel is. Mert el tudom mondani úgy a tündérmesét, hogy legyen abban erotika és szerelem is, de közben a hároméves arra figyel, hogy mit csinált a történetben a kismókus. Mindenki azt kapja belőle, amire szüksége van. A mese a kapcsolódás csodálatos módja, márpedig ezeknek a gyerekeknek a legnagyobb luxus a személyesen velük töltött idő.”

Fontos mérföldkő volt a mentorprogram elindítása, mert szerintük az a legfontosabb, hogy legyen, aki megkérdezi ezeket a gyerekeket: mi volt ma? Mit rajzoltál? Megcsókolt valaki? „Sokszor láttuk, hogy egy gyerek ott áll a rajzaival mondjuk a nevelője mellett, hogy hadd mutassa már meg, de rá sem néznek, csak jönnek a parancsok, hogy pakolja be a táskáját, siessen, írja meg a leckéjét.”

Ágnes maga pedig mentor és mesélő is, ahogy mondani szokta: a leglelkesebb önkéntes. Önzésből csinálják, ismételgetik Albrechttel, mert boldoggá teszi őket, hogy ismernek csaknem kétszáz gyereket, olyanokat, akikkel nem büszkélkednek a szüleik. „Egyszer mondtam az egyik mentoráltamnak, hogy mit meséltem róla valakinek, mire döbbent csend lett. Megijedtem, hogy mi rosszat tehettem, mire halkan megszólalt: »Ágnes, te meséltél rólam?« Őt annak idején ott hagyták a szülei az óvodában, így került intézetbe, aztán nevelőszülőkhöz.”

Évente nagyjából tíz új mentort képeznek ki, akik kemény kiválasztáson mennek át, és ma már majdnem ötvenen segítik az alapítvány munkáját. Az első hetekben persze nem hozhatják ki a mentorok a gyerekeket az intézetből, de aztán általában heti egy napot töltenek együtt. „Van, hogy idejönnek velük, máskor valamilyen programot csinálnak a városban – mondja Ágnes. – Mindezt szigorú szupervízió mellett teszik, hiszen hatalmas a felelősségünk, hogy ne mi legyünk a következő felnőtt a gyerekek életében, aki nem tartja be a szabályt és csalódást okoz.” Nem házi feladatot írnak együtt, nem korrepetálnak, persze ha másnap matekdolgozat van, belefér egy kis készülés, de alapvetően a rendszeres emberi kapcsolat a lényeg. „Ez az egyetlen segítség, ami hosszú távon esélyt ad arra, hogy felülírjuk a traumákat, amik kiskorukban érték őket.”

Százötven Világszép Julcsika
„Ágnes egy érzelmi tank, látszik, hogy belülről jön nála, amit az alapítvánnyal csinál, és ez lenyűgöző. Akit a Világszép egyszer felkarol, azt soha többé nem engedi el. Minden körülmények között a gyerekek mellett állnak, nem értékelik és minősítik, egyszerűen szeretik őket. Nyilvánvalóan sok nem szép történetet lát ebben a körben, és amikor egyszer megkérdeztem tőle, ezt hogyan bírja, azt mondta, úgy, hogy csak azzal foglalkozik, hogyan tud segíteni” – mondja Alföldi Róbert színművész, rendező, aki évek óta nagykövete a Világszép Alapítványnak, és Paloznakon is eltöltött korábban néhány napot a gyerekekkel. „Egy barátom közvetítésével kerültem a táborba, és amolyan önismereti dologgá vált. Az első zavaromat, amit az okozott, hogy látom a szomorú sorsokat, pillanat alatt megoldották, és az érzelmi sokk után rájöttem, hogy nem lehet sajnálkozni, nincs mismásolás, felnőttként, teljesen őszintén kell velük viselkedni.”

Ágnes szerint nagyon tudatosan el kell dönteni, hogy mit tesz az ember, ha belelát a gyermekvédelmi rendszerbe. „Tanúi vagyunk nemcsak a főként forrásszűkösség miatti tragikus hiányosságoknak, de annak is, hogy hány láthatatlan, valódi hős dolgozik a rendszerben. Mi úgy határoztunk, hogy nem a rendszert akarjuk megváltoztatni, inkább ott vagyunk a terepen, amennyit csak tudunk, és figyelünk a gyerekekre. Nem az a feladatunk, hogy jelentsük, ha valami nem jó, hanem az, hogy odavigyük azt a cseppet, ami nincs ott.” Azt mondja, vannak más alapítványok, amelyek azon dolgoznak, hogy maga a rendszer megváltozzon, de a Világszép sosem fog arról beszélni az újságban, hogy mit csinálnak rosszul a gyermekvédelemben. „Ha mi is ezt tennénk, ha nem mennénk oda, akkor Julcsikával senki sem törődne.”

Ma már vagy százötven „Világszép Julcsika” van a köreikben, mert – ahogy Alföldi is mondta – aki egyszer kapcsolatba került velük, azt nem engedik el. Volt már, hogy egy gyerek erdélyi nevelőszülőkhöz költözött az intézetből, de megszervezték, hogy a következő nyáron onnan is visszajöjjön a paloznaki táborba, ahol pedig személyre szóló program vár rá, évről évre figyelik, mire van szüksége.

„Ezt az állandóságot nem tudja a rendszer, nekünk viszont muszáj: ha egy gyereket áthelyeznek, akkor fontos, hogy néhány nap múlva már ott lássa a mentorát az új otthona ajtajában, és érezze: ha minden megváltozik, mi akkor is biztos pont vagyunk az életében. És van olyan a köreinkben, aki másfél éve nem ment vissza a prostitúcióba, meg olyan is, akivel már egyetemi ösztöndíjról beszélgetünk. Az egyik fiúnak meg azért drukkolok, hogy ne essen vissza megint, mert mehetek újra a börtönbe látogatni. Szóval teljes a paletta.”

„Nagyra tartom Ágnes és a Világszép munkáját – mondja Gyurkó Szilvi, a Hintalovon Alapítvány létrehozója. – Fontos dolgot csinálnak, és nagyon elkötelezettek, szakmailag magas sztenderdek mentén dolgoznak, miközben az egyik legnehezebb terepen próbálnak helytállni, a szakellátásban. És az óvodájuk is szuper ötleten alapul.”

Itt van ez a jómódú házaspár, minek segítsük őket?
A Hűvösvölgyi úti épületet 2016-ban vették meg, amikor elhatározták, hogy óvodát is nyitnak az alapítvány mellé. Méghozzá úgy, hogy magánovi lesz, de minden csoportba bevesznek még három-négy intézeti gyereket is. „Megalkottuk azt a világot kicsiben, amilyenben nagyban is élni szeretnénk” – mondja Ágnes. A családoknak most 140 ezer forint a havi költségtérítés, ezzel az óvoda már egy év után önfenntartó lett.

„Reggelente kisbusszal, egy pedagógiai asszisztenssel elhozzuk az intézetekből azt a kilenc-tíz gyereket, akik a három csoportba járnak, és közben megérkeznek a családi kocsikkal a többiek is. Az a jó, hogy nem úgy hirdettük meg az ovit, hogy azért hozd ide a gyerekedet, mert itt segítesz finanszírozni az állami gondozottak díját, hanem az a mondás, hogy azt az alapítvány fizeti. Mégis rendszeresen kérdezik tőlem, hogy ugye, azzal ők is hozzájárulnak, hogy fizetnek. És ez így szép.”

Albrechttel három év után kettéválasztották a dolgaikat, mert az elején mindent együtt csináltak. Most Ágnes viszi a Világszépet, a férje a Villa Bagatelle-t. „Lefekvéskor, az ágyban is a napi problémáinkat beszéltük meg” – mondja Albrecht, és bevallja, végül ő döntött úgy, hogy jobb ennek véget vetni. Persze a Villa Bagatelle most is ott segít, ahol csak tud, például munkát ad az alapítvány égisze alá tartozó fiatal felnőtteknek, és karácsonykor adományt gyűjt az otthonokban élő gyerekeknek.

Az alapítványt és az óvodát sem elsősorban Ágnes menedzseli már, mindkettőnek találtak vezetőt. A hozzá közelállók szerint szerencse, hogy ezt meglépte, mert mindig is hajlamos volt túlvállalni magát. „Ha benne van valamiben, minden mást félretesz, és ­tendenciózusan megbetegszik, miután elkészült a feladattal” – mondja Katalin.
Az óvodában integrált fejlesztést találtak ki, napközben bent van a csoportokban a pszichológus, a logopédus, a mozgásterapeuta és a kineziológus, így a szülőnek nem délután kell még elvinnie a gyermekét különféle szakemberekhez. „Holisztikusan nézzük a gyereket, azt is figyeljük, hogyan fogja meg a kanalat, és azt is, hogyan játszik a társaival. Közben szabad játék van, dráma, mese” – mondja Ágnes, és éppen kiinteget a tárgyaló üvegajtaján pár lurkónak, akiket kiscsoportos fejlesztésre kísér az óvónőjük egy külön szobába.

Az óvodát nem számolva évi nagyjából 210 millió forint most a Világszép működési költsége, ennek a felét ma már adományozóktól fedezik ugyan, de a másik felét, vagyis évi százmilliót még mindig a magánvagyonukból tesznek be. Eddig igyekeztek radar alatt maradni, de most már úgy érzik, muszáj lesz minél több külső forrást bevonniuk, ha senkinek sem akarják elengedni a kezét, aki egyszer hozzájuk került.

„Tudom, sokan azt mondhatják, hogy itt van ez a jómódú házaspár, minek segítsük őket. Csakhogy tizenkét év alatt nagyra nőttünk. Sokan szívesebben adományoznak új dolgokra, mi meg azt mondjuk az összes gyereknek, aki velünk kapcsolatba került, hogy ott leszünk mellette holnap, holnapután és tíz év múlva is, bármi történjék. Fontos ígéret nekik, hogy mindig lesz valaki, aki megkérdezi, hogy vannak, és segít nekik, amikor kell.”

Most afféle utógondozási projektet terveznek Budakeszin, hogy hidat teremtsenek az otthonból kikerülőknek a felnőtt élethez, amire egyáltalán nincsenek felkészülve. Vettek egy Kádár-kockát, azt szeretnék úgy átépíteni, hogy nyolc-tíz fiatal otthona lehessen, mindig egy-két évre. De nem is a lakhatás a lényeg, hanem az erős szakmai program: szeretnék, ha a fiatalok ezt a lehetőséget ugródeszkának tudnák használni az önálló élethez. „Persze lesz krízisrésze is a projektnek, pár éjszakára is be lehet esni, ha gáz van.”

És mit csináltok, amikor nem ezzel foglalkoztok? – kérdezem tőlük mintegy két óra beszélgetés után (bár valószínűleg egy hétig tudtak volna még mesélni). Albrechtnek a természet jelenti a kikapcsolódást, ki is költöztek nemrég Pátyra. „Csak a Pilisi Park­erdő a szomszédunk, más nincs” – mondja. Vannak bárányaik, kecskéik, és élvezik a vidéki csendet. „Ágnes imád színházba járni, én inkább a komolyzenét kedvelem, mert a nyelv miatt nekem a színházat nehezebb élvezni.”

Ágnesnek pedig – aki végzettsége szerint művészettörténész – kialakítottak Pátyon egy műtermet a ház mellett. Azt mondja, neki meg kellett érnie a csendhez. „Sokszor gondolkodom azon, ha van egy kis időm, hogy most egy barátomat vagy az egyik mentoráltamat hívjam-e fel, de általában a mentorált a vége. Ez nem panasz, mert nem munka az enyém, hanem szenvedély. És emiatt sokszor azt érzem, hogy úristen, én vagyok a világ leggazdagabb embere!”

Világszép-könyvek
A könyvek bevételének 100 százaléka gyermekotthonban élő gyerekeket támogat.