Borús időt jósoltak május elejére, de a szűrt napfény erejét így is érezzük a bőrünkön, ahogy a langyos, ám erős szélben gyalogolunk már több órája Málta sziklás partvidékén. A brit uralom idején egykori védműnek épült Victoria-vonalak mentén számtalan elhagyatott erőd maradványa, egyik-másikon Private, no entry felirat. (Valahogy az otthoni NER-es kastélytulajdonosok jutnak az eszembe.) Pedig milyen jó célpontok lehetnének felújítva a szép, tíz kilométeres ösvényen az évente a szigetre látogató több mint kétmillió turistának. Rendbehozott történelmi helyszínek helyett van trendi mozgóárus műanyag poharas kávéval, sült krumplival és fémdobozos Kinnie-vel (helyi üdítő) a közeli öbölben. Meg hatalmas gázos erőmű a képeslapnak beillő Marsaxlokk kikötőjében – a színes halászhajók mögött elég kiábrándító háttér a fotóinkon.

És minden nagyobb településen egy-két szélmalom. Nem erőmű, hanem ipari műemlék, klasszikus malom, gabonát őröltek bennük – már az 1600-as években kihasználták az erős szelet. Keresi is szemünk a modern szélfarmokat, de egyetlenegyet nem látunk, pedig egy hét alatt végigbarangoljuk Máltát is, Gozót is. Aztán ráguglizunk, mi a helyzet itt a megújulókkal, miközben zötykölődünk a helyi buszokon, és kiderül, hogy tényleg nincs egyetlen működő szélerőmű sem a szigeten. Pedig a Magyarországgal egy időben, 2004-ben az EU-hoz csatlakozó Málta fűt, fát, szélfarmot ígért, hogy a megújulóenergia-termelését felturbózza. Kihagyott ziccer. A busz Gozón már elektromos, csak reménykedni tudunk, hogy ez lesz a következő állomás.

„Megvannak hozzá az eszközeink, csak az akaratunkon kéne dolgozni” – mondja a fantasztikus Jane Goodall arra a kérdésre, hiszi-e, hogy tényleg elkerüljük a globális klímaváltozás katasztrófáit. „Together we can” – zengték a fiatalok ifjúsági szervezetének találkozóján.