Az Operaházon már az utolsó simításokat végezték, amikor a Sugár út túloldalán lévő telken hozzákezdtek egy bérház építéséhez. Finom díszítéseivel, nemes arányaival a szemközti épület méltó párjának szánták. A két tekintélyes épület tervezője a korszak talán két legmeghatározóbb mestere volt. A dalszínház építésze a pályája csúcsán lévő, 1814-ben született Ybl Miklós. Komoly irodát vezetett, és bár ezt az épületet tartjuk az egyik fő művének, ekkorra már sok jelentős templomot, kastélyt és palotát tervezett meg, ­mellesleg­­ ­párhuzamosan folyt a Várbazár építése is.

A nála egy generációval fiatalabb, 1845-ben született Lechner Ödön tehetséges, de még pályája elején járó építésznek számított. Három évig tanult Berlinben, többek között Pártos Gyula társaságában, közös tervezőirodát is nyitottak, és több épületet terveztek együtt. Lechner ezután Franciaországban dolgozott. Csak az 1870-es évek végén tért haza, miután több mint három évig műemléképületek, egyebek mellett reneszánsz kastélyok felmérésében és felújításában vett részt.

Lechner szellemében
„Lechnernek hazatérve nagy ambíciói voltak. Egyedi stílust kezdett kifejleszteni, és elkezdte tapogatni, hogy ki tud-e ebből alakítani egy nemzeti építészeti formanyelvet. Ezen az épületen már megjelentek a keleti elemek, például a szamárhátívek is, amivel a francia reneszánsz finomságát is meghaladja. Amit itt alkotott, az egyedi és megismételhetetlen lett. De nemcsak a formákkal kísérletezett, hanem az anyagokkal is. Elkezdte történelmi stílusú épületekbe beépíteni a modernnek számító cementet, műkövet, acélt. Hatalmas innovátor volt, így ebbe a gondolatiságba nekünk is könnyű volt belehelyezkednünk, kicsit talán felszabadító is. Amikor egy nehéz probléma megoldásán dolgoztunk, sokszor azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy mit csinálna Lechner?” – mondja Bánáti Béla építész, a Bánáti + Hartvig Építésziroda egyik alapítója, a rekonstrukció vezető tervezője.

Az iroda közel egy évtizede fogott hozzá az időközben több tulajdonosváltáson is áteső épület rekonstrukciós terveinek. Várakozás közben az építészek kénytelenek voltak végignézni az épület lassú pusztulását, különösen a felújítás előtti három évben romlott sokat a ház állapota. Nem túlzás azt állítani, hogy az utolsó pillanatban mentették meg az eredeti részeket, miközben a kortárs építészet eszköztára is meg tudott jelenni a szállodaépületen. „Alapvetően remek érzés, hogy ez az épület húsz év hánykódás után végre megmenekül.”

Miért éppen Balettintézet?
Az 1883 és 1886 között felépült bérház építtetője a MÁV Nyugdíjintézete volt, erre utal többek között James Watt és George Stephenson domborműportréja is a belső udvaron. A skót mérnök a gőzgép feltalálója, angol kollégája a gőzmozdony tökéletesítője volt, nem véletlen tehát, hogy éppen őket formálták meg. Az épületben a vasúttársaság nyugállományba vonult alkalmazottai kaphattak lakást, a kiépülő sugárút egyik legjobb pontján. Ha más nem, ez az apró adalék is jól jelzi, hogy a vasút presztízse jó egy évszázaddal ezelőtt teljesen más volt, mint mondjuk a huszadik század második felében.

Az épületet ennek ellenére kevesen kötik a vasúttársasághoz, Drechsler-palota néven jóval ismertebb. A földszinti kávézó-étterem és a pinceszinten berendezett mulató bérlője ugyanis 1899-től a korszak egyik legendás vendéglátós vállalkozója, Drechsler Béla volt. Neve aztán átragadt a házra, holott valójában sosem állt a tulajdonában. Ez a társítás akkoriban nem volt szokatlan, az üzleti portfólió azonban már annál inkább. Volt itt sörcsarnok, tekepálya, játékterem is, a szivarfüstös éjszakák pedig az újdonságnak számító villanyfényénél csordogáltak át a modernitásba.
A legtöbben talán mégis Balettintézetnek ismerjük, jóllehet eleinte csak az épület egy részében folyt táncoktatás. Az első pliék, sauték és glissék 1936 novemberében hangozhattak el itt, amikor az első emeleten Nádasi Ferenc ba­lettművész megnyitotta magániskoláját. Helyét az 1949-ben beköltöző Állami Balettintézet vette át, egészen 2002-ig működött itt.

Az épületet 1997-ben értékesítette a terézvárosi önkormányzat, kétszázhúszmillió forintért. Tulajdonosa ma a katari QPR Properties. A szálloda üzemeltetője a Marriott-lánc tagja, az amerikai W Hotels lesz.

Az új főbejárat
Nemcsak a műemléképület, hanem az azt övező köztér is megújult. A környező utcákban a járdát egy szintre hozták az úttesttel, a felület egységes burkolatot kapott.

Az új főbejárat a Hajós utca felőli oldalról nyílik. Már itt, a recepciónál is feltűnnek a később is visszaköszönő elemek, például a tükrök vagy a sakktábla motívumai. „Régen a lakásokhoz az oldalsó kapukon át lehetett bejutni, ahonnan ma a szállodába is. A szemközti Operaháznál is oldalt volt a királyi bejárat, így ez egy szép utalás is egyben” – mondja Patrick Luk, a W Budapest marketingigazgatója.

Szoba kilátással
A szobák egy része az Andrássy útra és az Operaházra, a többi a környező utcákra néz. A színvilágot karakteres választások jellemzik. Kivéve a lakosztályoknál, ahol a sakktáblára utaló fekete, illetve fehér dominál. Ezekbe belépve egy különálló bárhelyiségbe jutunk. A szobákban hatalmas kanapék és befüggesztett, olasz gyártmányú kandallók kaptak helyet. A fürdőszoba a magyar termálfürdők színvilágát idézi.

„Ezek az úgynevezett Extreme WOW lakosztályok. A cél az, hogy itt már a belépés is emlékezetes legyen” – mondja Igor Buercher. A W Budapest igazgatója elmeséli, szállodáikra jellemző, hogy minden részletre figyelnek, a folyosón hallható zene is a koncepció része.

Szerinte egyébként a magyar szakemberek bárhol megállnák a helyüket a műemléki felújítások terén. „Részt vettem már pár nyitásban, de a kézművesség itt magas színvonalú. Más városokban valószínűleg nehezebb lenne egy ilyen csapatot találni.”

Középre helyezett ágyak
Az ágyak az ötödik emelet kivételével középen állnak, ez a belsőépítészek szerint részben játékosság, részben a balett világára való utalás. A bútorok többségét egyedi megrendelésre készítették olasz, német és svájci gyártók.

Visszatérő motívumok
Mind a 151 szobában feltűnnek a sakktábla motívumai. Ez is utalás: Budapest a gyógyfürdők fővárosa, az pedig minden útikönyvben olvasható, hogy a magyarok ugyebár sakkoznak a fürdőkben. Ilyen utalás a tükrök bátor alkalmazása is, ez a budapesti születésű Harry Houdini előtti tisztelgésnek értelmezhető. Az épület belsőépítészeti terveit a londoni Bowler James Brindley készítette.

Az új ötödik emelet
Az épület egyik kortárs eleme az új ötödik szint. A hatalmas belmagasságú tetőben korábban nem volt hasznos terület, a tervezők új szobákat képzeltek el ide. A természetes világítást megoldani azonban nem volt egyszerű feladat úgy, hogy közben a műemléki kitételek is teljesüljenek. A Bánáti + Hartvig tervezői ezért a tető héjazatából, vagyis a pikkelyszerűen felrakott cserepekből kiindulva, annak szerkesztési elveit továbbgondolva létrehoztak egy különleges, ráadásul W formát kiadó rendszert.

Az itteni szobákat nemcsak innen lehet könnyen felismerni, hanem onnan is, hogy a falakat itt natúr faburkolat takarja. A szobák ára egyébként ezekben a tetőtéri helyiségekben lesz a legelérhetőbb. Itt 350 eurótól, jelenlegi árfolyamon körülbelül 130 ezer forinttól indulnak az árak éjszakánként (reggeli és adók nélkül).

Étterem, fürdő, titkos bár
Az Andrássy út felőli részen legendás kávéház működött régen, orientális díszítésű, majd egy átépítés után kora modern belső tere sokakat vonzott az akkori fővárosban. Ma, a korábbi kávéház helyén található a hotel étterme, amely ázsiai-mediterrán fúziós konyhát kínál majd. Színvilágát a kávéházi kultúra ihlette, a kerámiaburkolatot a pécsi Zsolnay-gyár készítette. Alatta egy speakeasy bár kap helyet, egy viszonylag eldugott oldalsó bejáraton lehet megközelíteni. A föld alatti szintet foglalja el a magyar fürdőkultúra által inspirált fürdőrészleg is.

Az üvegtető
Az épület rekonstrukciójának leginnovatívabb eleme a belső udvart fedő új üvegtető. Itt adta volna magát, hogy a párkánymagasság fölött, egyenes gerendákkal oldják meg a lezárást, ezt azonban – főképp akusztikai okokból – elengedték. Ezután egy hosszú folyamattal megvizsgáltak, majd elvetettek számos megoldást. Az építész elmondása szerint sokszor úgy tűnt, hogy technikailag lehetetlen az elképzelt, kétszeresen görbülő, parametrikus szerkezet elhelyezése.

A tervező fejéből végül egyik éjszaka pattant ki a megoldás, gyorsan le is rajzolta. A statikusok eleinte kételkedtek, de végül technológiai bravúrok sorával sikerült megoldani a szerkezet rögzítését: a függesztő és lefeszítő erőket a téglafalba elrejtett, láthatatlan vasbeton keretszerkezet stabilizálja. A feszített szerkezetű tető többszörösen hajlított üvegelemeit egyedi rendelésre gyártották Németországban. Az acél rúdszerkezetet a vakolat színére festették, ezzel is tisztelegve Lechner előtt, aki valószínűleg ugyanígy tett volna.

„Az volt a cél, hogy minél többet engedjen láttatni a finom belső architektúrából – mondja Bánáti Béla. – A legerősebben azt érzem, hogy az épületben Lechner szellemének megfelelően történt minden. Nem feltétlenül csak a formavilágra gondolok, sokkal inkább arra, hogy a kortárs megoldásokhoz nem riadtunk vissza a kísérletezéstől.”