Írta: Varga Veronika

Kétórányi autóúttal, apró falvakon át értem el Bekölce főutcájára, a Bükk szomszédságába. Egy éles jobb kanyar után eltűnik a GPS-jel, de haladok tovább a kavicsos bekötőúton. Közben csirkét, kacsát, libát is látok, az út végén pedig egy gyönyörű jurta áll. Bejárata előtt két termetes komondor köszönt, előttünk hatalmas területen marhák legelnek. „Ameddig ellátsz, a dombtetőkig” – mondják vendéglátóim, amikor megkérdezem, mekkora terület az övék. Ez a Remény Farm, Juhász Anna és Goldmann Dávid regeneratív gazdasága.

Amikor megismerkedett Annával, Dávid már két éve maga mögött hagyta korábbi informatikai állását, és elszigetelten élt egy kisebb tanyán, Somogyban. Azelőtt a világ több nagyvárosából is home office-ban dolgozott és vállalkozott, de beleunt, sőt a városi létből és az emberekből is elege lett. „Fogalmam sincs, miért – mondja –, de egyszer, amikor hazajöttem meglátogatni a szüleimet, bekattant valami, és elkezdtem azon gondolkodni, mi lenne, ha itthon maradnék, de nem egy városban, hanem egy tanyán.”

Rövid keresgélés után rá is talált a Kaposvár melletti területre, ahol leginkább a miliő és az életforma vonzotta. Teljes önellátásra állt át, bár azt mondja: „akkor semmihez nem értettem, aminek köze van a valósághoz, egy szöget nem tudtam volna beverni”. Ezzel azért vitába szállok, mondván, mégiscsak sikeres informatikus volt, de csóválja a fejét, és azt mondja, szerinte egy lakatlan szigeten először az informatikusokat vetnék az oroszlánok elé, mert ők lennének a leghaszontalanabbak.

Később aztán beletanult mindenbe. Nomád körülmények között élt, de ez őt nem zavarta. Anna itt közbevág, és nevetve meséli el, hogy Dávid minden ismerőse azt mondta, ide biztos, hogy soha sem fog nőt találni. Ő viszont annyira szerelmes lett, hogy a harmadik randevújukon megjelent egy kisbőrönddel, és beköltözött. Négy éve éltek ott, amikor megfogalmazódott bennük, hogy az önellátáson túl nagyban kellene gondolkodni, és olyat tenni, aminek tényleg van értelme, ami visszaad valamit a Földnek is.

Példaképként Allan Savory ökológust emlegetik, aki évtizedek óta azon dolgozik Afrikában, hogy az elsivatagosodott, és az ember által tönkretett területeket újra zölddé varázsolja. Módszere a regeneratív mezőgazdaság – ebbe szerettek bele, és fordultak efelé hamarosan Dávidék is. Rengeteget olvastak, tanultak róla, és meglátogattak más európai farmokat, ahol ezt a módszert már sikeresen alkalmazták.

De miben más, mint a biogazdálkodás?
„A regeneratív gazdálkodásban nem azt nézzük, hogyan tudunk minél kisebb károkat okozni a természetben, hanem azt, miként tudunk pozitív folyamatokat elindítani” – magyarázza Dávid. A cél az, hogy megállítsák az emberi tevékenység által lerombolt területek élővilágának pusztulását, helyreállítsák a talaj szervesanyag-tartalmát, megtartsák a vizet a talajban, újraélesszék a biológiai sokféleséget, miközben kielégítik az emberi igényeket is, azaz egészséges élelmiszert termelnek. Így újra megjelennek az énekesmadarak a gazdaságban, és az utóbbi évtizedekben kikopott növények bukkannak fel újra a legelőkön.

„Óriási probléma – mondják –, hogy sok emberi beavatkozással, például a szántással a levegőbe pumpáljuk a talajban lévő szenet. Ilyenkor elkezdenek kipusztulni az itt élő rendszerek is.” Ezt a folyamatot lehet visszafordítani takarónövényekkel, agrárerdészeti rendszerekkel és legeltetéssel. A legelők ugyanis (a legelő állatok megfelelő irányításával) képesek megkötni és elraktározni a szenet a talajban, ennek pedig egyértelmű pozitív hatása van a klímaváltozásra.

A hagyományos ipari mezőgazdaság számára értéktelen földek nemcsak olcsók, de tökéletesek is az ilyen jellegű kísérletekre. Ezért választották Annáék a régi bekölcei téeszmajort, ami meredek dombos jellege miatt tíz évig nem kellett senkinek. Nekik viszont azonnal megadta a továbblépés lehetőségét. Létfontosságú volt számukra, hogy legeltetésre használható területek vegyék körbe a tanyát. „Ez a tanya minden kritériumunknak megfelelt, mert bár a traktor lebukik róla, de a szarvasmarha nem” – mondja Dávid.

Mesélik, hogy amikor átköltöztek, néhány régi, elhagyatott épület volt csak itt, egy patak, egy régi kút és rengeteg gaz. Egy lakókocsival jöttek, abban laktak kilenc hónapig, amíg meglett a mobilházuk, és tavaly nyáron elkészült az a gyönyörű jurta is, amiben beszélgetünk. Olyan hangulata van, mint egy vidéki parasztháznak, tetején a tündöknek nevezett füstlyukon át mindent beragyog a nap.

Csodaszép régi bútorokkal rendezték be (ez főként Anna keze munkáját dicséri), nagy csokor virág az asztalon, és a tér közben funkcionálisan is betölti a szerepét. Itt van a konyha, itt fogadják a vendégeket, ez a nappali és az ebédlő, mellettünk egy infralámpa alatt épp naposcsibék melegednek, és itt kapott helyet Anna régi varrógépe is, büszkén mutat rá, miközben arról mesél, mit csinált az előző életében.

„Nagyváradon születtem és nőttem fel, nagyon-nagyon városi lány voltam. Egyáltalán nem érdekelt a természetközeli élet, ökotudatosságom abban merült ki, hogy vásárláshoz nem hordtam nejlonszatyrot, és erre nagyon büszke voltam”. Onnantól viszont, hogy megtapasztalta, mennyit lehet tenni a természetért, hogy valóban vissza lehet fordítani a klímaváltozás folyamatát, hogy azt, amit az ember elrontott, meg is tudja javítani, nem volt kérdés, hogy ezt kell csinálnia. „Ma már semmilyen más életmódot nem tudnék elképzelni magamnak.”
Mielőtt találkozott Dáviddal, tervező és varrónő volt, dolgozott profiknak és amatőröknek, színházaknak és néptánccsoportoknak. Szívéhez legközelebb a történelmi és népviseletek állnak, aki látta már őt, ismerheti különleges megjelenését ezekben az általa hétköznap is hordott csodaszép viseletekben. „Szívügyem a magyar népviselet és annak beemelése a mindennapokba, vagyis a viseletet megtapasztalni a munkán keresztül.”

Nem véletlen, hogy amikor arról kérdezem, mi volt az elején a legnehezebb az erdő közepén, azt feleli, talán az, hogy nem járhatott a régi ruháiban. „Egy ilyen helyen nyilván a mackónadrág-póló volt a legcélszerűbb viselet, az elején nem akartam összekoszolni és elszakítani a szép ruháimat. Aztán fél év után rájöttem, hogy szinte depressziós leszek ettől, így egyik napról a másikra elővettem a régi néptáncos szoknyákat, előkerültek a kötények, kendők, és ma is ezeket hordom. Így olyan praktikus oldalait értettem meg egy-egy ruhadarabnak, amiket nem érthetsz meg, ha csak színpadra veszed fel őket. Dédanyáink, nagyanyáink ágán kapcsolódtam női őseimhez, ez óriási érték volt nekem akkor, és érték azóta is.”

Ma már leginkább csak magának varr, hobbiszinten, bár nevetve meséli: nemrég olvasta valahol, hogy a varrás nem hobbi, hanem életbevágóan fontos skill lehet, ha beüt egy zombiapokalipszis. „Szóval engem biztos nem etetnének meg az oroszlánokkal.”

Ebből meg is tudsz élni rendesen
Miután a terület, a módszertan és az elhatározás már adott volt Annának és Dávidnak, működtetni kezdték a rendszert, és a cél a nyereségesség lett. Ennek alapja a szintén Savory nevéhez köthető úgynevezett holistic management, aminek semmi köze a mai köznyelvben használt, spirituális tartalmú holisztikus szemlélethez – átfogó, mindenre kiterjedő szemléletet jelent.

„Üzleti tervünk már a legelején volt, tudtuk, hogy valamiből üzemeltetni kell a rendszert, hiszen ha nem állunk stabil pénzügyi lábon, csődbe megy a farm. Ez az egész akkor tud működni, ha mindent egyben vizsgálunk: van egy ökológiai része, ezt hívhatjuk környezetvédelemnek is, van egy szociális része, például, hogy ez az egész milyen hatással van ránk, a közvetlen környezetünkre, a családunkra, és van egy nagyon erős üzleti része is – magyarázza Dávid. – Tök jó, ha idealisták vagyunk, de ha közben csődbe megyünk, ki fogja ezt tovább folytatni? Akkor tud fenntartható lenni a farm, ha ez a három terület jól működik együtt.”

Törekedni kell rá, hogy keletkezzen annyi profit, amiből tudnak fejlődni, amit vissza tudnak forgatni, mondják, és itt kitérnek közösségimédia-jelenlétükre is, amibe egyfajta ismeretterjesztési céllal vágtak bele. Más fiatalokat is ösztönözni szeretnének, hogy bele merjenek vágni a gazdálkodásba. „Ha mi olyan példát mutatnánk – mondja Anna –, hogy gazdálkodj, igaz, közben éhen halsz, de olyan jó lesz, hogy csak na, akkor miért követné bárki? Olyat kell mutatni, hogy ebből meg is tudsz élni rendesen.”

Van idő megélezni a baltát
A késő őszi, téli időszakokban a napi teendők mellett már van idejük a működésüket, életüket támogató munkákra is. Van, hogy új ólat építenek, látogatásom előtt épp a konyhakertet körülvevő kerítésen dolgoztak, és efféle projekt volt a jurta megépítése is. „Minél több időt szánunk a balta élezésére, annál könnyebb és jobb lesz az életünk” – mondják.

Tavasztól őszig tart az év legdolgosabb időszaka. Együtt kelnek a nappal, bár korábban nem voltak koránkelő típusok, azt mondják, most már valószínűleg azért megy nekik ennyire könnyen, mert összhangban vannak a természettel. Ahogy az ébred, úgy pörögnek fel ők is, és a nyárhoz közeledve úgy lesz egyre intenzívebb a munka. „Tavasszal berobbanunk, nyáron turbó üzemmód, nyár végére kicsit szétesünk, ősszel van egy kis lecsengés, már nagyon várjuk a telet, télen pedig van idő aludni, társasozni, akkor nézünk sorozatokat is.”

A csirketartás mára nyereséges pályára állt, a marháknál viszont még nem kezdték el a vágást és feldolgozást. Bár eredetileg néhány kárpáti borzderes marhával kezdtek, az jóval hosszabb folyamat, hogy a marhatartásból pénz legyen, ezért kezdtek csirkéket is tartani. „A csirkéket pár hónap alatt termékké lehet alakítani, és az ebből megtermelt haszonból már további marhákat tudunk vásárolni.”

A csirkevágás Anna asztala, ma már óriási rutinnal végzi, de az első alkalom emlékezetes maradt. Tanulás céljából pár napot Svédországban töltöttek egy tanyán, ahol a baromfitartásról kaptak képzést. Őket csak a tojótyúkok és a tojástermelés érdekelte, de ha már ott voltak, miért ne néztek volna meg egy részletes bemutató vágást is. „Rajtunk kívül gyakorlatilag mindenki vágott már a csapatból csirkét. Zokogtam végig, úgy fogtam a kezemben, de levágtam” – meséli Anna. Hazafelé a repülőn aztán már arról beszélgettek, hogy ezt ők is meg tudják csinálni. Később beigazolódott, hogy a legjobb döntés, ha ezzel foglalkoznak.

Mekkora lesz a Remény Farm?
Rajtuk kívül még négyen segítenek be rendszeresen a napi munkába, ketten a faluból járnak át dolgozni, és nemrég Dávid öccse, Máté is a tanyára költözött a barátnőjével. Azt mondják, ő nagyon nagy segítség. Mióta ott van, megint el tudnak járni külföldi konferenciákra, más tanyákra, és télen meglátogatták Afrikában példaképüket is. Ez így egy jól működő modell már, nem akarnak ennél nagyobb tételeket.

„Nem tudjuk és nem is akarjuk ellátni az országot csirkével” – mondja Dávid. „Persze nem vagyunk technofóbok sem – teszi hozzá Anna. – Szívesen használunk gépeket, automata itatókat és etetőket is, mindent, ami megkönnyíti a munkánkat, de van egy kapacitásbeli határunk így is.”

Fontos nekik, hogyan, milyen környezetben élnek, milyen emberekkel találkoznak, hogyan dolgoznak. Ebbe, ahogy mondják, az nem viszi őket előrébb, ha sokkal több állatot tartanak, és sokkal nagyobb tételekben kezdenek el gondolkodni. „Anyagilag jobban járnánk, ha mértéktelen mennyiségű csirkét nevelnénk, de az életünk biztosan rosszabb lenne tőle” – mondja Dávid. Abban viszont reménykednek, hogy arra ösztönöznek másokat is az ország különböző területein, hogy belevágjanak valami hasonlóba. „Mi nem akarunk Budapesten és Egeren kívül máshova szállítani, de más megteheti, hogy az ország más pontjain is egészséges élelmiszerrel lássa el az ott lakókat.”

Bekölcén már bebizonyosodott, hogy működik a regeneratív gazdálkodás, javult a biodiverzitás, és újra megjelentek a rovarok. Anna nagy büszkeségére a fecskék is. „Még abban az évben megjöttek, hogy ideköltöztünk. Aztán a következő évben további két család jött, később nyolc, tavaly már harmincan voltak.” Ehhez annyi kellett, hogy visszakerüljön a szarvasmarha az ökológiai láncba, vele helyreállt az a legelő és legelő állat közötti évmilliós kapcsolat, amit a világ sok részén már módszeresen tönkretettünk.