Az utolsó igazi nagy válság slágertermékei voltak a garantált vagy tőkevédett alapok, 2010–12 táján fű-fa-virág ezeket kereste, az alapkezelők nem győzték kihozni az újabb és újabb termékeket, és könnyedén rongyosra keresték magukat velük. De ilyen konstrukciókat csak addig lehet összeeszkábálni, amíg értékelhető szintű kockázatmentes hozam érhető el a világban, ezért aztán az utólag nagyrészt tőkepiaci Kánaánnak bizonyuló előző évtized közepén lényegében eltűntek a piacról a tőkevédett alapok. Most újra jönnek, kopogtatnak, a gigainfláció és -kamatszint időszakában diadalmas visszatérésre készülnek. Kérdés, bedőljön-e nekik újra a mezei kisbefektető?

Van-e vonzóbb marketingszöveg, mint hogy a „pénzed nemcsak biztonságban van, bukni egy fityinget se lehet, de garantált kamatot is kapsz, amiből ráadásként kiemelkedő hozam nőhet ki”? Valóban ezt ígérik a tőkevédelem mellett garantált kamatot is kínáló konstrukciók, nincs itt semmi csalás, se ámítás, de azért mondanánk egy jobb szlogent. „Nincs benne nagy hozzáadott érték, minek fizess érte, ha magad is meg tudod csinálni?”

Befektetési alapba leginkább három okból teszi a pénzét a tudatos kisbefektető: ott van rögtön a kényelmi faktor; aztán a profi portfóliómenedzserek tudása adhat komoly hozzáadott értéket; és az is igaz, hogy olyan termékeket, piacokat és struktúrákat is begyűjthet befektetési jegyeket vásárolva a kisbefektető, amit amúgy maga nem tudna elérni vagy megfizetni. Ezek az indokok a tőkevédett alapoknál tizenkét éve még csak-csak megálltak, ma viszont már egyre nehezebb mellettük érvelni.

Mert miből is áll ez a konstrukció, honnan jön a híres tőke- és hozamgarancia? Az egyszerűség kedvéért legyen százegységnyi pénz az alapban, az alapkezelő, illetve a forgalmazó először kitalálja, hogy milyen ígérettel lehet a legjobban eladni a terméket. Ha elég a tőkegarancia, akkor annyi egységért vesznek állampapírt, amennyivel az állampapír-befektetés értéke a futamidő végéig pont száz egységnyire hízik.
Tegyük fel, hogy ehhez nyolcvan egységet kell befektetni, akkor marad másra húsz (az alap költségeivel, az alapkezelő profitjával most nem számolunk). Ebből lehet megvenni azt a bármit, amivel megint csak jól el lehet adni az alapot – legyen menő részvénycsomag, még menőbb iparág, árupiac vagy épp ország, országcsoport.
Hiszen ennek a húszszázaléknyi résznek az a funkciója, hogy kitermelje a magas hozamot. Duplavagysemmi-szerű játék gyanánt általában opciós konstrukciókba kerül ez a pénz, és lehet, hogy teljesen elértéktelenedik, de ha jó irányba mennek a dolgok, a hozam igazán magas is lehet. Így aztán a legrosszabb esetben is a végén a befektetőnek marad az állampapírrész által visszatermelt nagy nulla, de lehet a hozam kimagasló is.
Ha van hozamgarancia is, a matek csak annyiban más, hogy ezt a plusz hozamot is ki kell termelnie az állampapírrésznek. Több kell belőle, így kevesebb marad a bármi más opciós résznek. Tuti lesz a megőrzött tőkén felül egy kis hozam is, de kevesebb egységgel befektetve az alap hozampotenciálja is kisebb, még ha sikerül is eltalálni az opcióval becélzott piac irányát.
Utólag mindenki nemcsak okos, de a számok is magukért beszélnek, könnyű megvizsgálni, hogy a legutóbbi tőkevédettalap-boomban milyen hozamokat produkáltak ezek a termékek. Röviden: a többség alul maradt a mezei állampapír-befektetéssel szemben. Innen indulva érdemes szemrevételezni, hogy a piaci helyzet, illetve a tőkevédett alapok kilátásai mennyiben mások ma, mint 2010 tájékán.

Magunknak is eszkábálhatunk
Nagy különbség, hogy most magasabb a kamatszint, tehát kisebb állampapír-résszel elérhető a tőkegarancia, több marad a hozamot gyártani képes részre. Vagyis hozamgaranciát is könnyebb adni. De az is jókora különbség, hogy per pillanat a mezei magyar kisbefektető önmaga magasabb hozam mellett tud állampapírba fektetni, mint a befektetési alap kezelője.

Ugyan egy februári változtatással az alapok hozzáférnek a tizennyolc százalékon pörgő diszkontkötvényhez, de ez inkább a pénzpiaci és rövid kötvényalapoknak kedvez valamennyire, mert csak a tőkéjük tíz százalékát tehetik ide az alapok, és ezek a diszkontkötvények eleve rövid lejáratúak. A tőkevédett alapoknak pedig olyan fix kamatozású papírokba kell fektetniük, amelyek lejáratkor pontosan az elvárt hozamot fizetik.

A kisbefektető számolhat három évre február legvégén fix éves 10,2 százalékos hozammal, de ilyen állampapírt az alapkezelő is vehet, kicsit olcsóbban is. Ott van viszont az inflációkövető Prémium állampapír, aminek a hozamát ugyan ma csak két évre látjuk előre, de 2026 elejéig szinte biztosan verni fogja a fix kamatozású kötvényekét. Az idei tizenhat százalékos kamat már tuti, jövőre tizennyolc–húsz százalék várható, majd jön a homály, a 2024-es infláció alapján a 25-ben fizetendő kamatra csak elég széles, öt–tíz százalékos becslés adható.

De ha nagyjából ezzel számol valaki, és legyárt magának egy külön bejáratú tőkevédett alapot úgy, hogy hatvan–hatvanöt százalékot tesz állampapírba, ugyanúgy meglesz a tőkegaranciája, mintha ezt egy alapkezelő rakná össze – három év alatt ebből garantáltan száz lesz. A fennmaradó összegből a kisbefektető továbbra sem tud összetákolni olyan profi opciós konstrukciót, mint egy profi alapkezelő, de az elmúlt tíz–tizenkét évben az is komoly változás, hogy a kisbefektető is sokkal könnyebben, kényelmesebben és olcsóbban fér hozzá sokkal több befektetési termékhez online.

Az opciókon túl is van sok tőkeáttétes termék, kismillió warrant vagy ETF, amikkel lekövethető bármelyik szektor vagy termékcsoport árváltozása. Ezzel kikerülhető, hogy megfizesse az alap költségeit, ami racionális döntés, tekintve, hogy – ellentétben a kötvény-, a részvény-, de mindenekelőtt az abszolút hozamú alapokkal – a tőkevédetteknél nem sok hozzáadott érték látszik az alapkezelő részéről.

Ez persze semmiképp sem jelenti azt, hogy senkinek se éri meg tőkevédett alapokba fektetni. Aki nem akar maga molyolni ilyen bonyolultnak tűnő konstrukció összerakásával, de olyan a kockázatvállalási hajlandósága, hogy bukta kizárt, ám hozamveszteséget bevállal annak reményében, hogy valamely szimpatikus trendre ülve nagyot kaszálhasson, annak ez a jó választás. Több magyar alapkezelő kínálatában is ott vannak a tőke- és hozamvédett konstrukciók (a legtöbb a CIB-alapokat kezelő Eurizonnál, de szokott kibocsátani a KBC és az OTP is), de a bivaly alternatíva figyelembe vétele mindenkinek ajánlatos.

Ez a bizonyos inflációkövető állampapír önmagában is annyira kedvező befektetési lehetőség ma, hogy ha két évre uszkve harmincöt, háromra meg mondjuk 42–45 százalékkal tudom növelni vele a pénzemet úgy is, hogy lejárat előtt visszaváltva perkálok egy százalék jutalékot, akkor az a kérdés merül fel, hogy van-e értelme bármi másnak? Tőke- és hozamvédett alapra fordítva a kérdést: megér-e a mezei inflációkövető állampapírhoz képest például három év alatt lemondani húsz–harminc százalék biztos hozamról annak reményében, hogy választott országom, iparágam, részvényportfólióm többet termel ki a következő években?