„Maradhatsz egyslágeres, mint például a Europe együttes. Vagy ráülhetsz a hullámra, ami szerintem sokkal nehezebb, mint behúzni egy nagy sikert” – mondja Varga Péter István. Cége, a VPI neve – amiről nem nehéz kitalálni, hogy az alapító monogramja – szinte egyet jelent az érdekes formájú, sima felületű, rendkívül szilárd köztéri betontermékekkel. „Bármerre jársz az országban, itthon már nem sok város van, ahol ne lenne bútorunk.”

Ő is úgy kezdte a pályáját a 2000-es évek elején, mint sok más fiatal építész: beült egy nagyobb irodába alkalmazottnak. Részt vett a Bartók Béla út és a Kosztolányi Dezső tér felújításának tervezésében, aztán – ahogy a filmekben szokott lenni – a sikeres időszak közepén két-három hét alatt megváltozott minden. Sem a munkában, sem a magánéletében nem alakultak jól a dolgok, és egyszer csak ott állt állás, lakás és barátnő nélkül. A legjobbkor nyert meg egy nürnbergi ösztöndíjat, és ezzel kezdetét vette egy kétéves útkeresés.

Kint véletlenül betévedt egy szimpóziumra, ahol a betonról volt szó, és ez annyira magával ragadta, hogy onnantól csak ezzel az anyaggal akart dolgozni. „Mindig közel állt hozzám, hogy valamit kézzel hozzunk létre. Az építészeti stúdiómunkában ettől eltávolodsz. Számítógépen tervezel egy házat, ami nagyon sokáig tart. Ez túl távol van a megfogható anyagtól. A betonnál az ötlet és a megvalósulás között direkt kapcsolat van. Nem tudsz úgy foglalkozni vele, hogy ne törődnél magával az anyaggal.”

Péter hazatérése után elkezdte – később el is végezte – a doktori képzést (DLA), és megalapította a VPI Kft.-t. A munkaideje nagyobb részét ekkor még a hagyományos építészeti tervezés tette ki. A Palatium Studióval a 4-es metró állomásain dolgoztak, amihez jól jött a látszóbetonban szerzett tudása. Ekkoriban találkozott Vajda Szabolcs tájépítésszel is.

„A gyártóüzemébe mi, építészek már csak szájtátani megyünk. Nyugat-európai szintű manufaktúra – a mennyiséget tekintve talán már nem is manufaktúra. Mind a gyártóüzem, mind a cég abszolút profin van felépítve” – mondja Erő Zoltán, Budapest főépítésze, a Palatium Studio alapítója, akivel több mint két évtizede ismerik egymást.

Mint a rossz kabarékban
A betonban az az érdekes, hogy elvileg minden feladatra egyedi keverék kell belőle. Péter szerint nincs is olyan, hogy ideális beton. A másik, ebből következő tulajdonsága, hogy sokszor nagyon furcsán tud viselkedni. Vagyis, ha valaki különleges termékeket szeretne gyártani, nem árt előtte sokat kísérletezni – de még így is sok kudarcos próbálkozása lesz.

Ők is így tettek, egy betontechnológus cég raktárának udvarán fogtak kísérletekbe Vajda Szabolcs tájépítésszel, aki ma a cég műszaki és fejlesztési igazgatója. Szőnyi Éva – ma már nyugdíjas – betontechnológus (nagy névnek számít a szakmában) eleinte tanácsokkal látta el őket, de amikor arról kérdezték, hogy bizonyos adalékok megváltoztatásakor mi történik, sokszor ő is csak azt válaszolta: „Petikém, nem tudom. Próbáljátok ki, és mondjátok el, mi történt.”

Sok próbálkozás után végül olyan erős anyagot sikerült kikísérletezniük, amivel egészen karcsú áthidalásokat, különleges formákat lehet elkészíteni. A kísérletezés itt úgy értendő, hogy a többtonnás alkotások anyagához bizonyos összetevőket ékszermérlegen kell kimérni.

Hamar híre ment, hogy Péterék anyagokkal és köztéri utcabútorokkal kísérleteznek. Az egyik angyalföldi parkfelújításhoz meghívták őket, hogy találjanak ki egy érdekesebb padot. Ebből lett a Paunoch Renátával tervezett, cikcakkban telepíthető Zigza, amivel rögtön elnyerték a Magyar Formatervezési Tanács Különdíját. A padok máig ott állnak, ahová egy évtizede letették őket.
Azt a hat padot tíz hétig, saját kezűleg gyártották. Az első kísérleti példányok darabokra törtek, közben elfolyt több száz liter beton. Péter tudta, hogy ha nagyobb megrendelést kapnak, fejlődniük kell, céget kell építeni. Ehhez nagy tanulság volt, hogy még a németországi ösztöndíj alatt londoni építészirodákhoz járt interjúzni, és ott azt látta, hogy még a tizenöt fős cégnél is struktúra van.

Az első termékek végül a Villányi úton, a Kertészeti Egyetem kampuszának egyik alagsori laborjában születtek meg. Hiába műszaki emberek, mindenre azért ők sem gondolhattak. „Tökéletesen alkalmatlan helyiség volt. Az elején mi is elkövettük a nagyon klasszikus hibát, ahogy a rossz kabarékban szokott lenni. Senki se gondolta végig, hogy ki fog-e férni a pad. A végén tényleg egy-két milliméteren múlt, hogy ki tudtuk hozni.”

Azt az ötven négyzetmétert gyorsan kinőtték. „Amikor ott vacakoltunk a műhelyben, hogy kifér-e az a nyamvadt pad az ajtón, megfordult a fejemben, hogy ezt az egész amatőrködést milyen jó lenne magunk mögött hagyni. És elképzeltem magam előtt egy szép nagy, világos, daruzott csarnokot.” Kocsiba ültek, cikáztak a kerületben, szó szerint utcáról utcára járva keresték a kiadó helyiségeket. Úgy hetven négyzetméterig mertek álmodozni – aztán találtak egy sokkal nagyobbat a Fehérvári úton. „Azért jöjjenek el, nézzék meg” – hangzott a vonal túlvégén, amikor már majdnem elköszöntek.

„Odamentünk, és tudom, hülyén hangzik, de ott volt az a csarnok, amit elképzeltem.” Csak épp sokkal nagyobb, mint amire éppen akkor szükségük volt, és ennek megfelelően drágább is, de végül sikerült megállapodniuk. „Van is egy régi fotóm, hogy leraktuk a kis motyónkat, pár vödröt a 270 négyzetméter közepére, és néztük, hogy mit fogunk itt csinálni. Ma már majdnem ezer négyzetméteren gyártunk.”

A látványos áttörést a Millenáris Széllkapu hozta el, oda már eleve az ő termékeiket tervezték be. Padokat, valamint a vízjáték betonlapjait fejlesztették ide. Utóbbihoz például 711 darab állatmintás grafikával díszített, fúvókával ellátott vagy világító lapot kellett legyártani, és ennek a csaknem hetvenhét tonna betonelemnek végül milliméter pontosan kellett illeszkednie a helyszínen.

Utcabútor vagy műalkotás?
A kérdést az Építészfórum szerzője tette fel pár éve. A VPI Kavics nevű termékéről írt, amit akkoriban dobtak be az utcabútorpiac állóvizébe. Ezt tekintik az első flagship terméküknek, rengeteg nemzetközi díjat és megkeresést is hozott nekik. A cég termékei fontos szerepet kaptak a budapesti 3-as metró felújításánál, ott vannak a Városligetben, a Margitszigeten, a Kopaszi-gátnál és az új atlétikai stadionnál. „Elkezdtünk egyeduralkodók lenni – és ez nem jó érzés.

Felrémlett, hogy így elég hamar telerakjuk az országot. Egyértelmű volt, hogy exportálni kell.”
A Kavics óta eltelt néhány évben bútoraik megjelentek az USA-ban, Portugáliában, Szlovákiában, Romániában, Német-, Lengyel-, Cseh- és Horvátországban is. Az utcabútorok egyik legnagyobb gyártója, a Magyarországon is piacvezető Mmcité ugyanis felvette a kapcsolatot a nála jóval kisebb magyar céggel. A cseh vállalat éves forgalma negyvenmillió euró, a portfóliójában korábban mégsem volt beton. Azóta hét országban forgalmazza Péterék termékeit. Az export még csak tíz százalék körüli arány hoz a VPI eladásaiban, de az a cél, hogy ez belátható időn belül magasabb legyen.

„A beton mint utcabútor-alapanyag használata már a huszadik század első felében általános volt Magyarországon is” – mondja Pécsi Máté, az Objekt Táj­építész Iroda egyik vezetője. Dél-Európában pedig még elterjedtebbek az efféle ülőfelületek, mivel négyévszakosan használhatók.
Péter mostanában városi problémákkal foglalkozik, például a mikromobilitással. Gyorsan változik, ahogy közlekedünk, és sok helyzet van, amikor hirtelen sokan látogatnának el valahová, ahová egész évben viszont kevesen. Elég a lezárt hétvégi rakpartokra vagy egy sporteseményre gondolni. Erre találták ki például a szállítható biciklitároló-rendszereket, amiket két ember néhány perc alatt telepíteni tud. „Miért ne lehetne a városi bútor is rugalmas? Mint egy kerti partin: ha jön az eső, beviszed a székeket a nappaliba.”

VPI Kft.

Alapítás:
2008

Létszám:
17 fő

Tulajdonos:
Varga Péter István

Árbevétel
(millió forint):
2021
273,4
2022
285,4
2023*
380,0

Adózott eredmény
(millió forint):
2021
44,7
2022
28,3
2023*
40,0

*Becslés.
Forrás: Dun & Bradstreet, cégközlés