Mi visz rá valakit, hogy hazaköltözzön egy háború sújtotta országba annak ellenére, hogy élhetne külföldön is? Helyszíni riport Kijevből.
Kijev él, de nem aktív. Így írja le bő másfél évvel az orosz invázió 2022 eleji kezdete után az ukrán fővárost az egyik itt élő ismerősöm. Kijev október elején csendes, nyugodt, légiriadótól mentes. Bár az első épület, amit a pályaudvarról kilépve meglátok, a Samsungnak is egykor otthont adó modern, de megviselt irodaépület. Betört ablakok emlékeztetnek a rakéta közeli becsapódására.
Az utcákat járva lépten-nyomon utal valami a háborúra. A homokzsákok a kormányzati intézmények és iskolák ablakai mellett, a toborzóplakátok, a frontról hazatérő vagy oda tartó katonák, a háborús szuveníreket kínáló utcai árusok, a fedett buszmegállók, ahonnan eltávolították az üvegtáblákat, a укриття feliratok, amik nyilakkal jelzik, merre van a legközelebbi biztonságos óvóhely. Bár mint mindenre, az ukránoknak erre is van appjuk. Légiriadóra szintúgy.
Közben a mindennapok ugyanúgy zajlanak Ukrajnának ezen a részén is, mint bárhol máshol. Az iskolák előtt reggelente feltorlódnak az autók a búcsúzkodó diákok és szülők miatt. A kávézók délelőtt üzleti megbeszéléseknek és magányosan dolgozó vagy tanuló fiataloknak adnak helyet. A hideg ellen arcukat sállal fedő biciklis futárok cikáznak. Kijev az itt élők szerint továbbra is üresebb, mint régen, érződik, hogy hiányoznak az emberek az utcákról, de egyre többen térnek vissza. Négy olyan emberrel beszélgettem, akik bár maradhattak volna külföldön, mégis úgy döntöttek, hogy hazaköltöznek.
Ha valaki egyszerre szeretné elmondani magáról, hogy áldozott a kíváncsiság és nyitottság oltárán, illetve hogy emberesen jóllakott, a biatorbágyi Fügében a helye.
Budapest közelsége ide, az utóbbi harminc évben megduplázódott lakosság oda, az íratlan agglomerációs gasztrotörvények szerint Biatorbágynak mostanában, mondjuk, az ülőboxos dinerek és tejszínes tésztás hungaro olasz éttermek korszakából a nápolyi pizzásba kellene éppen átérnie, de még minősített esetben is meg kellene elégednie azzal, hogy van egy olyan hentese, ahol megéri szombatonként húsz percet sorban állni parasztmájasért.
Ehhez képest év eleje óta van egy a településhatáron túlról is dicsért Fügéje, amit nem egy alvóvárosba képzelnénk, bár tény, hogy ha beraknánk Bel-Pestre vagy Buda valami magasabb pontjára, fundamentális tulajdonságai változnának meg a közegtől.
Például nem biztos, hogy ilyen kellemes belmagassága meg polgári miliője lenne, vagy hogy a két terem közül választhatnánk azt, amelyikben nem jönnek-mennek gyerekek, és egy pisszenésük sem szűrődik át a másikból. Így viszont semmi sem áll a diszkrét liftzene útjába – a gasztroforradalom következő rohamának a zászlajára azt kéne kitűzni, hogy a jazzest hadd váltsa fel végre a jazz.
Kérdezünk és kompetens válaszokat kapunk, például azt, hogy az előétel, főétel és desszert mellé még levest is választani túlzás volna, és ez utóbb messzemenőkig beigazolódik, szóval akit az éhezéstől való félelem tart vissza a bátrabban újító éttermektől, nyugodtan tartsa játékban a Fügét.
A másik döntési pont a kíváncsiság lesz: az étlapon nem látszanak menekülőutak, muszáj valamerre menni a séfekkel, még a csirkesupréme-ből készülő, prosciuttós, comté sajtos cordon bleu körete is egy rizottószerűen, hagymás-fehérboros alapon főzött petrezselymes burgonya, amit azóta próbálok elképzelni.
Mi másik irányba megyünk, és a közben meghozott üdvözlőfalat kirajzolja, hogy egyrészt nem lesznek nagyon rossz irányok, másrészt nem is fogunk érteni mindent, de utóbbi nem feltétlenül baj. Egy zöldolajjal körített mangó-maracuja krémre hajdinamorzsát szórtak, a tetején szecsuáni bibe, ami mint megtudjuk, enyhén lidokainszerűen fog hatni a nyelvünkre, aztán frissítően a szánkra. Sorrendben: friss, édes-savanykás, ropog, illetve nem biztos, hogy nélkülözhetetlen, de egyben az egész köszönésnek nagyon biztató.
Az előételeink ellépnek ettől a finom egyensúlytól: a csicsókaágyra tálalt, dekadens mennyiségű barnavajas velő körül mákos céklajus kavarog (onnan tudjuk, hogy megkérdeztük), csipkebogyóöntettel lehet még locsolgatni, télies-oroszos hangulatú fogás, bár tálalásában eggyel több a gally, mint ami feltétlenül indokolt lenne.
A marhatatár késsel volt aprítva, és mennyei, de előbb el kell jutni hozzá: leemelni a tányér tetejéről a papadum távoli rokonának bizonyuló rozsropogóst, aztán felhajtogatni a sóban sült tarlórépa-szeletkéket. Kis tálkában lila (viola) mustárt kapunk hozzá, ami annyira az édes felé húz, hogy nem biztos, hogy magunktól akként azonosítottuk volna.
Ezen a ponton nagyjából jól is laktunk, a főételek előtt egy kiadós séta is beleférne, ha nem jönnének feszes tempóban. Mindkét ételnek sikerül az a trükk, hogy miközben folytatódik az ízpetárdázás, valahogyan otthonos tud lenni az összhatás. A malaccsászáron a bőr lehetne egy árnyalattal pirultabb, de a hús alatta villával vágható, pirított kelbimbók, edamame bab, könnyű zöldségpüré és ötletes, kávés jus járnak hozzá. Ugyan az ehető virágok láttán befelé felsóhajtottam, de szavamra: működik a tányér, egy nyitottabb pillanatában meg merném kínálni ezzel az étellel a nagymamámat.
A vaddisznóból barbecue oldalast kapunk, teszi a dolgát, jelenti ki az első falat után vacsoratársam. A csomboros burgonyafánk légies (bár felőlem lehetne csomborosabb), a mazsolás fehérhagyma révén a sokadik tányér fordul édesbe, az édesköménygumóból káposztaszerűen felhalmozott szálak igyekeznek ellentartani neki. A ropogósra pirult levelekből egy vödörrel is szívesen megennénk. Hogy milyen levél, arra – ezen a ponton már feszélyezzük magunkat – nem kérdezünk rá, mások körülöttünk sokkal elfogadóbban vacsoráznak.
Az is jó döntés, hogy elfelezzük a desszertet: a karamellizált, körbepirított túrós rétes határozott léptekkel elindult Szicília irányába, a canellonivá válás felé, csokiöntet és bogyós gyümölcsök körítik. Gyorsabban fogy el, mint hogy mélyre ható vitát folytathatnánk le arról, hogy a leírásában olvasható parmezánfagyi a túróval, a csokival vagy a rétessel épült-e szimbiózisba. Akit az ilyesmi nem zavar, netán egyenesen foglalkoztat: ők fognak a legjobban járni a Fügével. Ők szó szerint is, mert az eleve fővároson kívüli árak mellett azzal a haladó polgári hozzáállással fognak találkozni, hogy a szűrt vízért nem hogy egy ezrest, de semmit sem számítanak fel.
Füge Biatorbágy, Szabadság út 19. A teszt időpontja: október 19. Ezt ettük: Marhatatár: 5100 Barnavajas malacvelő: 3500 Vaddisznó: 6500 Malaccsászár: 6500 Túrós rétes: 3400 Egy limonádé: 1290 Egy kávé: 750 Szervizdíj: 3245 Összesen: 30 285 forint
Jól hangzik, de nem elég drága! Hiába vicceskedik a szerző, ennek a lapnak az olvasói nem ezt érdemlik. Alternatív javaslatom ezért a Jászai Mari téren frissen megnyílt koreai, ott tíz rugó alatt nem kapsz pár véres húscafatot sem, ha viszont kinyitod a bukszád, igen szórakoztató hangulatban, egy sörtől kikészült koreaiak társaságában grillezhetsz magadnak fantasztikus marha- és disznódarabokat. A Forbes rikkancsainak üzenem, hogy a köretes tálakat akárhányszor ingyen újratöltik!
A Chemaxon nevét itthon kevesen ismerik, pedig a gyógyszeripar világelitjébe tartozik, szoftvereit a globális nagyágyúk mind használják. Radar alatt lett milliárdos cég, és az alapító időben megérezte, mikor kell hátrébb lépnie.
A fiatalok sokáig azt hitték, hogy az Emporium a nagymamák ruhaüzlete. Az utóbbi nyolc–tíz évben ez is kicsit megváltozott, ahogy az alapító, Csapkai Ildikó lányai beszálltak a családi bizniszbe. Kötés-hurkolás, blézerfétis és drága inganyagból készülő maszkok a klasszikus kollekciókkal operáló ruhamárka harmincéves sztorijában.
Madarász Tamás megjárta Etont, Cambridge-et, majd csellistaként Európát. Aztán át kellett programoznia az agyát a zenéről a matematikára. New Yorkban igazi nagyágyúktól tanulva, az első sorból nézte végig a mesterséges intelligencia (MI) berobbanását már akkor, amikor a ChatGPT még a kanyarban sem volt. Azt mondja, az MI megy előre, mint az úthenger, és nekünk meg kell próbálnunk a legtöbbet kihozni belőle. Annak is, aki most úgy gondolja, hogy ez az egész
őt nem fogja érinteni. Mert fogja.
