Sosem törtek világhírre, és meg sem gazdagodtak a Quimbyből, pedig egyedi, sokszínű zenéjükkel és a villámgyorsan megszerzett színpadi profizmusukkal akár már a 90-es években megtehették volna. Vidéki gimis zenekarnak indultak, aztán hamar pesti underground banda lett a vagány alkotói közösségből, és a frontember, Kiss Tibi két hosszabb kicsekkolása után a mainstreambe is berobbantak. Közben megmaradtak nagyon normális embereknek, akik akár fizikai munkára is átnyergelnek, ha éppen az kell a túléléshez, máskor meg sokezres arénában zenélnek szimfonikusokkal. És jó velük beszélgetni.
„Lementem a Tilos az Á-ba egy Quimby-koncertre, és esküszöm, egyetlen hangra sem emlékszem, de Tibi mályvaszínű, selyemszerű anyagból készült inge beleégett a retinámba” – idézi fel az első quimbys élményét Balanyi Szilárd, a zenekar billentyűse. Aztán a tagok egymás szavába vágva mesélik, hogy Kiss Tibinek akkoriban híresen négy öltözéke volt – ez a bizonyos lila ing is a turkálók egyik gyöngyszeme lehetett. Sokszor a barátai könyörögtek, hogy szabaduljon már meg egy-egy darabtól.
„Volt, hogy lefoszlott róla a pulóver, emlékeztek? Kilógott a könyöke a lyukon, mégis évekig hordta azzal a hawaii csíkos zakójával”– száll be a cukkolásba Varga Livius (ütőhangszerek). Majd sajátos bölcsességgel hozzáteszi: „Ahogy Márai mondta, öltözködni úgy kell, hogy ne fázz!” Tibi meg a maga fegyelmezett módján, komolyan elgondolkodva bevallja, hogy máig oda kell figyelnie, mert ha valamilyen ruhadarabot nagyon szeret, képes unásig hordani. „Egyszer vettem például egy világháborús pilótadzsekit, már akkor elég avíttos volt, de gyönyörű, aztán évek múltán is darabokban lógott rajtam.”
Nevetgélnek, békésen elviccelődnek, tisztelettudóan hallgatják egymást, teáznak, és megkóstolják Fefe (Mikuli Ferenc, a basszusgitáros) otthonról hozott gombás rántottás szendvicsét. Ő most is Dunaújvárosban él, ahol a zenekar gyökeredzik, és a covid alatt rászokott a gombászásra. „Az erdőben nem találkozott senkivel, legfeljebb vaddisznóval, és csak ő tudja megtalálni a legjobb gombákat” – mondja Faszi (Gerdesits Feri, a dobos), aztán el is pusztít egy szendvicset.
Végre eljött a markáns dezinfláció időszaka, a kamatcsökkentési ciklus is tart, de közben a költségvetés ezer sebből vérzik, mégis üres kincstár mellett lett az állam legfontosabb célja a reptérvásárlás, ki érti ezt? A Forbes negyedéves makrogazdasági összefoglalója.
Az év utolsó hónapjaiban nem változtak számottevően a magyar gazdaság teljesítményével kapcsolatos várakozások, a már korábban is jellemző folyamatok folytatódtak. A gazdaságpolitikusok azonban gondoskodtak róla, hogy ne csak a kóros áfabevétel-elmaradás, a vártnál valamivel gyorsabban mérséklődő infláció és lassabban magára találó GDP-termelés szolgáltasson beszédtémát.
Ősszel még a növekedésmánia–egyensúly vita volt napirenden, személyi ellentétekkel fűszerezve. Az év végére eldőlt, hogy a költségvetési fegyelmet pártolni látszó Varga Mihály pénzügyminiszter szava az eddigieknél is kevesebbet fog számítani, Nagy Márton gyakorlatilag teljhatalmat kap a miniszterelnöktől gazdaságpolitikai kérdésekben – vagyis lehet vadul a növekedést hajkurászni, nem akkora probléma, ha közben borul a költségvetés.
Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszterből nemzetgazdasági miniszter lesz azáltal, hogy „visszanevezik” a tárcáját – mindez Orbán Viktor részéről nyilván külön fricska Matolcsy Györgynek. A jelenlegi jegybankelnök volt ugyanis korábban nemzetgazdasági miniszter, annak idején ő volt a miniszterelnök jobb keze. Ma viszont az a Nagy Márton az új gazdasági tótumfaktum, aki Matolcsy helyetteséből és egykori bizalmasából lett – viszonyuk megromlása után, ma már miniszterként – a jegybank egyik legnagyobb kritikusa.
Az év végére Nagytól igazi bravúrt rendelt a kapitány: ha már szerintük a jegybank magasról tesz rá, törje le ő az inflációt, és a rendkívül ramaty állapotban levő költségvetés ellenére vegye meg a budapesti repteret az év végig. Lapzártánkig utóbbi nem jött össze, december közepén a kommunikációt áthangolták, és már 2024-es reptérdealről beszéltek.
Senki se tudja igazából, hogy a legatyásodott állam miért hajt ennyire a reptérre, de leginkább, hogy miért pont most, üres kincstár mellett. Ami viszont a költségvetést illeti, a számok magukért beszélnek. A novemberi hiányadat is bűn rossz lett, nemcsak az eredeti 3,9 százalékos hiánycélt bukta a kormány, de az októberben 5,2 százalékra emelt cél is csak akkor teljesíthető, ha az év végén ma még nem látható bevételekre tesz szert a kormány.
Ilyen lehet természetesen új adók hirtelen kivetése, volt már példa rá nem egyszer, visszamenőleges hatállyal is – például 2022-ben, a karácsonyt megelőző napon. De kreatív ötlet az osztalékelőleg behúzása is állami cégektől: ezt láttuk most novemberben, amikor az MVM-mel dobattak be az államkasszába potom 309 milliárd forintot. Az év legvégéig kell tehát arra várni, hogy megtudjuk, eleresztik-e a hiányt, vagy különféle furfangos módszerekkel megpróbálják kihozni az 5,2 százalékos cél környékére.
Ha a jó híreket keressük, mindenképp ide kívánkozik, hogy a kamatcsökkentési ciklus folytatódott, 75 bázispontosra mérsékelt havi ütem mellett az előző negyedévben tapasztalt forintgyengülés megállt, az árfolyam a 380-as szint közelébe tudott visszakúszni, majd stabilizálódni. Ennek legfőbb oka valószínűleg az, hogy a visszatekintő reálkamat pozitívba váltott, sőt megszakítás nélkül nőtt – mivel hónapról hónapra a vártál gyorsabban mérséklődő inflációnál kisebb ütemben mérsékelte az irányadó kamatot a jegybank. Novemberben például az előző év azonos időszakához képest 7,9 százalékkal nőttek az árak (októberben 9,9 százalékos volt az infláció), az újra irányadóvá váló alapkamatot 12,25-ről 11,5 százalékra vitte le a jegybank.
Ezt természetesen vannak, akik túlzott óvatoskodásnak értékelik. Nemcsak Nagy Márton szeretett volna gyorsabb kamatvágást, a piaci elemzők között is akadnak többen is, akik úgy nyilatkoztak, hogy gyorsabb ütem sem gyengítené a forintot, ellenben élénkítené a hitelezést, és azon keresztül a gazdaságot. A jegybankot ez nem izgatja, kitart a szigorú kamatpolitika mellett. Az állam az égbe szálló kamatkiadásokkal is küzdeni kényszerül, az erre adott egyik válasz volt az, hogy a magyar kisbefektetők nagy kedvence, az inflációkövető állampapír elvesztette inflációkövető jellegét. A bejelentés után pár napig még a régi sorozatot árulták, ezalatt rekordösszegek nyomultak be a 2024-ben 18 százalékhoz közeli kamatot fizető papírba – az új fix 9,9 százalékkal indít. Komoly purparlé keletkezett abból is, hogy épp a roham napjaiban küldött kérdőívet az adósságkezelő a kisbefektetőknek, és aziránt is érdeklődött benne, hogy tisztában vannak-e a papírok visszaváltási feltételeivel.
Az ijedség abból fakadt, hogy valószínűleg sokan a 18 százalékos kamat miatt fektettek a PMÁP-ba, de 2025-től – az inflációt követve – a magas kamat eltűnik. Azon a ponton biztos lesz valamekkora pénzkivonás az állampapírból és nem mindegy, hogy a régóta megszokott egyszázalékos díj mellett lehet-e lejárat előtt kipattanni a papírból, vagy változtat ezen az adósságkezelő. Elvileg semmi akadálya sincs a módosításnak, de politikusok és az adósságkezelő vezetője is többször nyomatékosították, hogy nem lesz változás a visszaváltási díjnál. A szakértők is jellemzően azt mondják, hogy az állam nem kockáztathat további bizalomvesztést, nagy szüksége van a lakossági megtakarításokra, persze ettől még elég sok befektető van, aki az állam, illetve a kormány iránti ellenérzése miatt nem teszi a pénzét állampapírba.
Az év utolsó negyedében változatlanul forró, ráadásul sokszorosan átpolitizált téma maradt az uniós források érkezése is. Pedig a felállás lényegében nem változott: a források kisebb része szinte biztosan elérhetővé válik, mert lehívásukhoz kevesebb feltételt kell teljesíteni, és ezeket (jórészt az igazságügyi reformmal) a Bizottság el is fogadta. A nagyobb részt keményebb feltételek blokkolják, ebbe az irányba nem látszott elmozdulás – és ezen nem lehet alkukkal, vagy ilyen-olyan vétófenyegetéssel segíteni.
Nehéz a politikai játszmákat és a kommunikációs trükköket figyelmen kívül hagyni, de úgy tűnik, az első tízmilliárd eurót csak kisebb tételek követhetik addig, amíg az úgynevezett szupermérföldköveket ki nem pipálja Magyarország. Ez viszont még távolinak tűnik, semmiféle elköteleződés nem látszik ebbe az irányba, inkább újabb jogállamisággal kapcsolatos problémákkal hívja fel magára a figyelmet a kormány. Kérdés, hogy ezt már beárazta-e a forintpiac.
A 2024-es várakozások nem túl optimisták. Bizonytalan, hogy a reálbércsökkenés növekedésbe fordulása megfordítja-e a fogyasztás visszaesését, és az autóipart-akkugyártást leszámítva az ipari termelésről is kedvezőtlen adatok jöttek az év vége felé is. Az alacsony kamatszintek talán löknek valamit a beruházásokon, az optimista előrejelzések szerint összejöhet a 2023-as félszázalékos zsugorodás után két–három százalékos növekedés, miközben az infláció öt–hat százalék körülre szorulhat vissza.
Az előző rész tartalmából: A második negyedéves GDP hatalmas csalódás volt. Az előző negyedévhez képest növekedés volt a várakozás, 0,2 százalékos csökkenés lett a vége. Ezzel egymás után 4. negyedévben zsugorodott a gazdaság, erre még sose volt példa a rendszerváltás óta. Ekkor buktak be végleg az idei éves növekedési várakozások is, most nagyjából −0,5 százalékkal számolnak a piaci szakértők. Noha ez részben valóban a visszatérő olajáremelkedés számlájára írható, összességében elég rossz bőrben van a magyar gazdaság. Az adóbevételek messze a várt alatt, a fogyasztás és a beruházások zuhannak, a kamatkiadások az égben, elszálló hiány mellett nincs miből élénkíteni. (Forbes, 2023/10)
Magyarország egyik legbefolyásosabb és legvagyonosabb médiavállalkozója nem tervez, mert nem lát jó befektetést Magyarországon, cserébe komoly portfóliót épít Lengyelországban, több lehetőséget szimatol Szlovákiában, és mint egykori Wizz Air-milliárdosnak a déli féltekén is van egy fapadosa, amivel épp a NASDAQ-ra készül. Varga Zoltán választási lehetőségekről, éves elvonulásról, Bécs, Horvátország és Németország vonzerejéről és arról, hogy miért nem elégítené ki, ha csak olvasgatná a New York Timest, és magában spekulálgatna a tőzsdén.
Tapasztó Orsi mentálhigiénés szakember, kutatófizikus, a Nem akarok beleszólni Insta-profil alapítója. Mondhatjuk, mentálinfluenszer és tudományos podcaster, mellesleg az RTL realityműsorát, Az Árulók – Gyilkosság a kastélybant is megnyerte – ártatlanként. Lelki békéjének megtartásához, na és a mindennapokhoz mutatott hasznos alkalmazásokat.
A főváros 150. évfordulójára készült Budapest Nagyregény 12. kerületről szóló fejezetét te írtad. Mondtad, hogy nem szereted a Hegyvidéket, ahol élsz. Miért vállaltad mégis?Azért nem nem szeretem, különben nem itt laknék, csak kritikusan látom. De ettől még tudok jó lélekkel írni róla. Egy egymástól elidegenedett házaspárt vezetek az Óra úttól a biopiacig, és ez a kis gyalogtúra megmutat […]
Egyértelműen „felnőtt” az új rendszer első milliárdosgenerációja, NER-esebb a Forbes gazdaglistája, mint eddig bármikor. Egyre többen vannak a topmezőnyben olyanok, akik a kormánytól és kormányközeli rokonaiktól érkező hátszél nélkül legfeljebb csak középkategóriás vállalkozók lennének. A könnyen szerzett tőke miatt ráadásul sok helyen megvan a forrás arra, hogy megfizessék a látszatot, mintha valóban profi és self-made üzletemberek lennének – közben viszont még soha nem voltak olyan kifinomult módszerek döbbenetes vagyonelemek elrejtésére, mint most. Idén főként az Opus Global feltámadásának köszönhetően újra Mészáros Lőrinc került az élre, becsült vagyona egy év alatt 150 milliárd forinttal nőtt – nyomában azonban szorosan ott vannak a többiek is, így most először öt magyar is lesz a Forbes nemzetközi listáján. Íme az ország ötven leggazdagabb embere.
