Írta: Bősze Ádám zenetörténész

Lehet, hogy egy zeneszerző másfajta problémákkal küzd, mint a többi ember, de ő is szeret élni, lehetőség szerint minél hosszabban. Nem végeztem kutatást arra vonatkozóan, hogy a komponisták korábban halnak-e, mint a többiek – bőven találunk jóval a századik születésnapjuk után elhunyt muzsikusokat –, de azt biztosra mondhatom, Pergolesi-, Schubert- vagy Mozart-képünkhöz szorosan hozzá tartozik a tény: ők bizony rendkívül fiatalon távoztak az életből. Ismertem olyan zeneakadémiai professzort, aki azzal riogatta a növendékeket, ha nem dolgoznak elég gyorsan és jól, a nevüket senki sem ismeri meg, mert lám, Pergolesi ma is „világhíres”, pedig huszonhat éves korában halt meg. Kedves, nem?

A 19. század közepétől a zeneszerzők státusza jelentősen megváltozott. Néhány évtized leforgása alatt az egyszerű muzsikusból, szórakoztatóipari segédmunkásból a zeneművészet papjaivá lettek, isteni tudás letéteményeséivé váltak, rájuk az átlagember egyre inkább mint az égi világ hőseire tekintett. A komponisták körül mítoszok keltek életre, az újságok hírt adtak róluk, nemcsak műveiket, hanem magánéletüket is követték, áldották, vagy éppen átkozták nevüket. Egyszóval elcelebesedtek.

Hol van már az a kor, amikor egy operaelőadás alatt ettek, ittak, beszélgettek a nézők, amikor egy hangversenyen büntetlenül szabadott tapsolni akár darab közben is! Ez, kérem szépen, a hosszú életű komponisták kora, akik nem csupán kivívták maguknak a tiszteletet, hanem elfogadtatták mindenkivel, hogy műveiknek köszönhetően nevüket sosem felejti el az emberiség.
Van ebben igazság: az alkotóművész nem csupán a földi életére, testi-szellemi kondíciójának megtartására koncentrál. Ugyanilyen energiával veti bele magát az alkotásba, mert tisztában van vele, a létrehozott mű messze túléli majd őt, a testi valójában létező alkotót. Van, aki nagyjából húszórányi zenével garantálta magának az örök életet (Giacomo Puccini), de olyan is akadt, akinek nem adatott több harmincegy évnél, ennek ellenére több mint ezer zenedarabot hagyott hátra (Franz Schubert).

A 20–21. század embere egészen másképp gondolkodik tehát róluk, isteníti őket, gyakran kenetteljes hangon beszéli el életük epizódjait. Emlékszem, amikor Kocsis Zoltán 2016-ban meghalt, a zenésztársadalom apraja-nagyja szinte azonnal „meghatározta” a zseniális zongorista-karmesterhez való viszonyát. Egymást érték a posztok: „én voltam Zoli legjobb barátja”, „Zoli engem utált a legjobban”, és a többi. Az emberek nem mulasztották el közzétenni a közös fotókat, a sztorikat, a vicces vagy éppen tanulságos történeteket. Elindult a mítoszképződés. Ennek is köszönhető, hogy Kocsis neve máig ismert a művészvilágban. És mintha ő is csatlakozott volna a zeneszerző kollégákhoz, nem egészségével foglalkozott, hanem a nagybetűs Mű létrehozása izgatta.

Emlékszem, életének utolsó évében (figyelik, én is a mítoszt képzem éppen!) készítettem vele egy interjút, és a szerkesztő kifejezett tiltása ellenére a betegségéről is kérdeztem. Kicsit fölemelte ugyan a szemöldökét, de teljesen természetesen reagált: a test állapota lényegtelen, tovább kell dolgozni, az az egyetlen, amivel az embernek foglalkozni szabad. Kurtág György mondta találóan: „Én nem kikapcsolódni, hanem bekapcsolódni szeretek.” Bekapcsolódni. A munkába.

Végy egy fekete csigát, süsd meg
Hogy élt-e olyan zeneszerző, akinek a hosszú élet annak testi vonatkozásában is fontos volt, történt-e olyan zenei esemény, amelyben a „longevity” fogalma kulcsszerepet játszott? Richard Wagner négyestés operafolyamában, a Niebelung gyűrűjének első részében Wotan, a főisten két óriással építteti meg az istenek új lakhelyét, Walhalla várát. Fafner és Fasolt aláírja a megbízási szerződést, jutalmuk cserébe az örök fiatalság istennője, Freia.

Az üzlet Wotan ötlete, de hamar ráébred, Freia zálogba adásával mindnyájan elvesztik halhatatlanságukat, és öregedni kezdenek. Új vár ide, új vár oda, az öregedéssel nem akarnak szembenézni, ezért fölkerekednek, hogy kiszabadítsák Freiát. Mondanom sem kell, csupán egy időre sikerül visszaállítani az eredeti állapotot, a végén az istenek világa elpusztul. Ennyit a wagneri longevityről.

Nézzük, mi a helyzet a zeneszerzőinkkel! A mai értelemben vett egészségmegőrzés, a hosszú életre való tudatos törekvés alig jelenik meg régebbi korok muzsikusainál. A betegségektől való félelem sokkal inkább. Amikor Wolfgang Amadeus Mozart édesapja, Leopold lekapja a tíz körméről engedetlen fiát, mert szerinte az erkölcstelen életet él, a gyermek, aki persze sokszor rettegett az apjától, szépen leírja, miért is nem hajtja a nőket: „A Természet bennem éppen olyan hangosan szól, mint bárki másban, sőt talán még hangosabban, mint némely nagydarab, erős fickóban. Nem élhetek úgy, mint a legtöbb mai fiatalember. Először is, ehhez túl vallásos vagyok, másodszor jobban szeretem felebarátaimat, és becsületesebb a gondolkodásmódom, semmint, hogy egy ártatlan leányt el tudnék csábítani, s harmadszor túl nagy bennem az utálkozás s félelem a betegségektől, s túlságosan szeretem az egészségemet ahhoz, hogy ringyókkal futkározzam.”

German composer Richard Wagner (1813 – 1883). Original Artwork: Cartoon by Spy (Lesley Ward) from Vanity Fair 19th May 1877 (Photo by Edward Gooch Collection/Getty Images)

Mozart korában, a 18. század második felében alapjaiban változott meg az egészséghez és ezzel együtt az orvosláshoz való viszonyulás. Eddig ugyanis a tudományos tapasztalat eredményeire kevésbé támaszkodtak, az orvosokat az egyetemeken és nem a gyakorlatban képezték. A testről alkotott megfigyeléseket olvasás útján sajátították el, és ha valami nem felelt meg a valóságnak, akkor is inkább a leírt szót tartották követendőnek, mint a betegségnek a betegágynál való megismerését.

Nem véletlen, hogy az olyan általános gyógymódok, mint a fürdőkúra vagy az érvágás a 19. század végégig divatban maradtak. Az akadémiai képzés anatómiából, fiziológiából, zoológiából, botanikából és szemiotikából, azaz a tünetek leírásából állt. Az egyetemről kikerülő orvosok megállapították a betegséget, recepteket írtak, viszont a beavatkozás már nem az ő feladatuk volt, hanem az iskolázatlan doktoroké. Ilyenek voltak a kirurgusok, a katonaorvosok, vagy a csodadoktorok.

Friedrich Christian Laukhard életrajzában a következő áll: „Jól tudom, hogy a felcserek között, akiket ma kirurgusnak kell nevezni, sok ügyes ember van, de ezek nagy része szerencsétlen fickó, akik nemhogy a medicina egyszeregyét nem ismerik, még kirurgusnak is csapnivalók.” Igazi orvosra még alig számíthattak az emberek, sokkal inkább fordultak kuruzslóhoz, csodadoktorhoz, a helyi gyógyszerészhez, vagy egészen egyszerűen családon belül adták tovább egymásnak a gyógymódokat. A berlini pékmester, Johann Friedrich Heyde például a következő receptet adta viszketésre: „Végy egy fekete csigát, süsd meg, a szaftjával kend be a bőrödet, mely meggyógyul hamar.” Tájékozatlanság és szegénység, e kettő áll a háttérben, egy sarlatán tanácsa ugyanis sokkal kevesebbe került, mint egy orvosé.

A mester szépen megszedte magát
Az orvosláshoz már akkor is értett mindenki, az egészség, az egészségmegőrzés témája benne volt a levegőben. Mi sem tükrözi ezt jobban, mint az a sok-sok egészségügyi operatörténet, amellyel a 18–19. századi operákban találkozunk. Carl Ditters von Dittersdorf Az orvos és a patikus című művében például Galeanusra és Hippokratészre hivatkoznak, meg Paracelsusra. De szívesen idézem Joseph Haydnt, aki ebben az időben Eszterházán mutatta be a Lo speziale című operáját. A mű ugyan egy szerelmi históriáról szól, de egy gyógyszerész és egy gyógyszerészsegéd is szerepet kap benne, nem beszélve arról, hogy az opera javarészt egy patikában játszódik.

Apropó, Joseph Haydn: ez a jelentős komponista, kinek hírneve messze megelőzte két, egyébként sem ismeretlen kortársáét, Mozartét és Ludwig van Beethovenét, életének utolsó szakaszában már nem komponált. Betegségek kínozták, úgy érezte, megtette, amit megkövetelt a haza, és élvezte, hogy csodájára járnak. Mindennap odaült a zongorához, és szertartásosan eljátszotta, elénekelte a Gott erhaltét, imádkozott, és hálát adott hosszú életéért.

Hozzá hasonlóan Gioachino Rossini is letette a lantot, befejezte az operaírást, igaz jóval többet élt még ezután, mint osztrák kollégája. Hiába könyörögtek neki, komponáljon még, nem engedett. Egyrészt elfáradt, másrészt őt is gyötörte néhány nyavalya, de döntését befolyásolhatta az operatörténet néhány gyökeres változása is: egyre csökkent az operaipar intenzitása, már nem volt szükség olyan sok új darabra, mint néhány évtizeddel korábban. Sem Itáliában, sem Párizsban. És az sem hanyagolható el, hogy a mester szépen megszedte magát, megélhetési problémája aligha maradt.

Anyagi értelemben Felix Mendelssohn Bartholdy sem szenvedett hiányt. Ha csak ez lenne a hosszú élet titka, ő még most is élne, hiszen apja és nagybátyja vezették a német történelem egyik legfontosabb bankját. Ráadásul Mendelssohn nem csupán financiális értelemben érezhette magát biztonságban, tanítói nevelési módszereinek köszönhetően tisztában volt vele, csak akkor élhet hosszú életet, ha szelleme mellett testét is edzi. Rendszeresen futott és úszott, kirándult, azaz kikapcsolódott. Sajnos minden elővigyázatosság ellenére mindössze harmincnyolc év jutott neki. Minden valószínűség szerint örökölt szívgyengeség okozta korai halálát.

Gyermekkorának idején, a 19. század elején már néhány muzsikus vagy a zenéhez is értő pedagógus komolyan foglalkozott a szellemi és testi értelemben vett egészséges életre való nevelés kidolgozásával. Johann Heinrich Pestalozzi az 1801-ben megjelent Hogyan tanítja Gertrúd gyermekeit? című alapvető pedagógiai művében egyaránt fontosnak tartja a muzsika, a rajz, valamint a sport és az egyéb gyakorlati tevékenységek oktatását. Nagy valószínűséggel nem is tudta, hogy ezzel a modern zenepedagógia alapjait fektette le.

Friedrich Wieck, a 19. század egyik legnagyobb hírű zongoratanára, szigorú munkarendet írt elő tanítványainak. Olyan struktúrát adott nekik, amelyben persze a zene kapta a legnagyobb szerepet, de jutott idő a testedzésre és az egyéb művészetekben való elmélyedésre.
Hasonló terv szerint működött Oroszországban Nyikolaj Zverev bentlakásos zeneiskolája. A gyerekek reggel hatkor keltek, reggeli után a legnagyobb fegyelemben három órán át gyakoroltak, négykezest játszottak, partitúrát olvastak. Külön figyelmet szentelt rá, hogy a bocsok (így nevezte tanítványait) elolvassák az orosz és az európai szépirodalom legfontosabb műveit, hogy megtanulják az alapvető illemtani szabályokat, az evőeszközök és a pohár helyes tartását. Amikor úgy érezte, tanítványai megérettek a zenei világba való kilépésre, bordélyházba vitte őket. Nála tanult Alekszandr Szkrjabin és Szergej Rahmanyinov, hogy csak a két leghíresebbet említsem.

A huszadik századi komponisták között már egyre több a hosszú életű, az olyan, aki fontosnak tartotta az egészségmegőrzést, a test és a szellem karbantartását. Az angolok kiválósága, Benjamin Britten gyakran focizott, teniszezett és úszott, egy időben Bartók Béla és Kodály Zoltán a mozgásművészeti mozgalom követőinek számítottak, Leonard Bernstein pedig, karmestertársához, Herbert von Karajanhoz hasonlóan remekül síelt. Persze ez még nem jelentette azt, hogy elérték az igazán magas életkort (bár egyikük sem fiatalon halt meg), de már a mai értelemben vett hosszú életre törekedtek.

Richard Strauss tudta megvalósítani azt az életformát, amelyikben ugyanolyan súllyal jelent meg a munka, az anyagi gyarapodás, a sport (rendszeresen túrázott, télen korcsolyázott) és az egészségmegőrzés. Tervszerűen élt. Még a nyaralás idején is. Így írt: „Napi munkám igen egyszerű; 8 órakor kelek, megfürdöm, megreggelizem: három tojás, tea, azután fél órát sétálok, majd 10-től 1-ig dolgozom. 1 órakor megebédelek, utána Schopenhauert olvasok, vagy pénzben kártyázom. 3-tól 4-ig megint dolgozom; 4 órakor uzsonna, utána sétálok 6-ig, amikor kötelességszerűen megcsodálom a naplementét. 6 órakor hűvösre fordul, és sötétedik; azután levelet írok, vagy dolgozom még keveset 7-ig. 7-kor vacsora, utána beszélgetés és dohányzás, fél 10-kor szobámba megyek, fél órát olvasok, és tízkor eloltom a lámpát. Így megy ez napról napra…” A Rózsalovag zeneszerzője nyolcvanöt éves korában hunyt el.