„Amíg fizikailag és szellemileg bírom, addig csinálom” – mondja beszélgetésünk végén Juhász Árpád. A kilencvenedik évébe lépve is lényegében főállásban dolgozik, és csak emellett csinálja azt, amiről szinte mindenki, aki nézett tévét az elmúlt ötven évben ismeri: filmeket készít, előadásokat tart, könyvet ír.
Vele aztán nehéz nem elkalandozni: mindenről van sztorija, emléke. Sokszor bejárta az egész világot, felfedezte és elhozta készülékünkbe a föld legvadabb vidékeit, természeti értékeit. Az, hogy ott állt gleccsereken, vulkánokon, miközben kattogott a gépe, és forgott a kamerája, most egy kicsit vissza is üt időskori életminőségére. Kis szomorúság csak akkor bukik ki belőle, amikor arról mesél, hogy már nem tud csak négy–öt kilométert túrázni – ennek köze van ahhoz, hogy túráin, expedícióin miken ment át jéghasadékba eséstől szakadékba szorulásig.
„Az emberek sokszor vannak egyfaja látens állapotban, vágynak váltásra vagy új szerepkörökre, vagy lusták vagy gyávák, nem lépnek, kell egy pöccintés, és akkor elindulnak. Nálam az történt, hogy a ruszkik belőttek a Nemzeti Múzeum épületébe, és tönkrement az ásványtár. Addig a British Múzeum után a legszebb európai ásványgyűjtemény volt” – meséli pályája kezdeteiről.
Még geológushallgató volt 56-ban, és fegyverrel volt benn az egyetemen – őrjáratokban részt vett, de fegyveres tűzharcban nem, nem érte retorzió a forradalom leverése után. Noha a diplomamunkáját uránkutató fúrások vizsgálatából írta, az ásványtan tanszék vezetője megkérte, hogy segítsen a helyreállításban.
Öt évig eltartott, de mivel a szomszédos őslénytár sértetlen maradt, hamar meg is nyílhatott a látogatók előtt, Juhász Árpád pedig amellett, hogy minden reggel puha ronggyal letörölgette két kedvenc dinoszauruszát, elkezdett tárlatokat vezetni ott. A szomszédos rádió épületéből a tudományos rovatból is átjárogattak kiváló emberek, és „feltűnt nekik, hogy van a múzeumban egy buzgó mócsing, aki nagyon szeret a dinókról és hasonlókról beszélni”. Így aztán nagyon fiatalon, még a diplomájának átvétele előtt elkezdhetett rádióműsorokban szerepelni. „Persze, ekkor még le kellett gépelni előre mindent – mondja –, és azt beolvasni, nem engedtek szabadon.”
Látszott, hogy kiváló előadó, hamar egyre több helyre hívták, hogy földrengésekről, vulkánokról meséljen. De az mégis hirtelen mélyvíz volt, amikor a tévézésbe csöppent. Futott egy földrajzi vetélkedő az MTV-n középiskolásoknak, épp a döntőjére betegedett le a műsorvezető. Az ő helyére kellett beugrania élő adásba úgy, hogy korábban még a közelébe se járt a tévének. „Kora nyári kánikulai nap volt, iszonyatos meleg a stúdióban, előtte éjjel még egy kábeltűz is volt, az élő adást úgy kezdtem, hogy négykézláb húzogatták a munkások az elszenesedett kábeleket a kettes stúdióban.” De itt is helyt állt, el is dőlt, hogy a tévézés is jól áll neki.
Rockenbauer Pállal egyre szorosabb barátok lettek, az Expedíció című, gyerekeknek szóló sorozatot már együtt készítették. „Kirándultunk, elmagyaráztam a gyerekeknek, hogy itt ilyen fosszília van, ott olyan ásvány, aztán gitároztam este a tábortűznél geológusdalokat, amiket én akkor írtam.” Jöttek több más mellett a Tévéegyetem geológiai adásai, majd 81-ben megkapta a Kalendárium című ismeretterjesztő műsort.
Mindig agitálták, hogy menjen át a tévébe, de jól érezte magát a TIT Természettudományi Stúdiójában, tizenhat évig volt ott igazgató. Élvezte a függetlenséget, azt, hogy a politikától távol senki se szólt bele, hogy kiről és hol forgat. Egyre többet forgatott a világ távoli tájain, elhozta Magyarországra a világ legnagyobb hegymászóit és tudósait.
Rockenbauer Pállal már évek óta jó barátok voltak, amikor 1979-ben a Másfélmillió lépés Magyarországon forgott, nem is volt kérdés, hogy ki lesz a mára örök klasszikussá vált kéktúrasorozat geológus szakértője. A hangos siker után jöhetett a folytatás a dél-dunántúli kéken (És még egymillió lépés), majd a kör bezárása Szekszárdtól vissza a Zemplénig biciklivel és gyalogosan (Kerekek és lépések). „Sokan vannak, akik tulajdonképpen máig ennek a hatása alatt szokták bejárni a kéktúrát” – mondja büszkén, és ebben semmi túlzás sincs.
A kéktúrás stáb ma is összejár, minden évben fix időpontban, augusztus utolsó hétvégéjén találkoznak Budakalászon. „Eredetileg Sinkó Laciékhoz jártunk, ő volt a sorozat narrátora. De már akkor is úgy kezdtünk, hogy bevonultunk a Schieszl kocsmába, ahol nagyon jó borok vannak. Megettük a kalóriadús kajáinkat, és elénekelgettük a régi dalainkat. Nemcsak azt, hogy indulj el egy úton, hanem jó nagy repertoár volt ám valamikor a birtokunkban.”
Juhász Árpád igazából sohasem ment nyugdíjba, és nem is szeretne. Alapítása óta a TV2 munkatársa, ma is tanácsadóként ő felel a műsorok feliratozásáért a siketek és nagyothallók számára. Ez egyrészt napi sokórás elfoglaltság egy hatfős csapatot vezetve, másrészt rendkívül felelősségteljes munka, mivel abszolút szöveghűség kell, ami ha nem teljesül, azt a médiahatóság keményen szankcionálja. Felmerül, hogy miért nem használnak erre valami modern technológiát, de azt mondja, próbálták sokszor, és még nem működött megfelelően, egyelőre csak az ember tudja a feladatot a legjobban, a komoly elvárásoknak megfelelve megoldani. Emellett rádiózik, készít új filmeket, és ír könyveket. A héten, amikorra az interjúnkat szerveztük, csak egy nap ért rá beszélgetni: egyik nap rádiófelvétel, másik nap konferencia, utána tévé. És közeleg huszonnyolcadik könyvének leadási határideje.
Rádiósként ma is komoly riportokat vesz fel. Egyik nap például egy paleobotanikus szakértővel beszélget közérthetően arról, hogy a magyarországi kőzetekben milyen, az ősi vegetáció rekonstruálására alkalmas, apró pollenek vannak, másik nap azzal az amatőr magyar hegymászóval, aki mindkét irányból feljutott az Everestre. Most készülő könyve pedig olyan gyerekek sorsát követi, akikkel sok-sok évvel ezelőtt találkozott, és az országukban hatalomra kerülő pusztító rezsimek idején komoly traumákat szenvedtek el.
Aki követi Juhász Árpádot a Facebookon, nemcsak azt láthatja, hogy jó nagy úszással ünnepelte nyolcvankilencedik szülinapját, de azt is, hogy egyre-másra mutatják be új útifilmjeit is. A régieket viszont nagyon nehéz fellelni, vetem közbe, és ezen láthatóan fel is bosszantja magát. Próbált tenni is érte, hogy a tévé archívumában alvó filmek elérhetővé válhassanak, írt több levelet az ügyben, de egyelőre eredménytelenül.
Még több könyvötlete is van a következő évekre, az egyik a magyar indiánmozgalmakról szólna, amit még nem dolgozott fel részletesen senki. Fiatalon maga is évekig részese volt egy ilyen szerveződésnek, erről is szívesen sztorizik. „Amikor megszűnt a cserkészet 47–48 környékén, átvedlettünk páran indiánokká, én a Kóborló Farkas nevet kaptam az indián keresztségben.
Akkoriban nagyon óvatosnak kellett lennünk, az indiánkodást az ifjúság elleni szervezkedésnek tartották, egyik társunkat el is vitte az ÁVO és Recsken kötött ki. Emiatt teljesen titokzatos életformát éltünk. Nem egyszerre mentünk ki a találkozóhelyre, hanem mindenki más irányból. Nem csináltunk nagy tüzet, hogy ne lehessen a füstjét, a lángját messziről látni. Megvolt az illegalitásnak ez a romantikája, minden év szeptemberének utolsó hétvégéjén egy sziklafalnak nevezett helyen összegyűltünk, hatvanan–hetvenen, mindenki gyöngyszövéses cuccokban, elszívtuk a békepipát, a végén pedig különböző irányokba, különböző időkben eltűntünk. Nagyon megható volt, hogy a nyolcvanadik születésnapomra szerveztek nekem egy indiános ünnepséget, meglepetés vendégeknek pedig ott voltak a Cseh Tamás-féle indián társaság tagjai, végső soron az utódaink.”
Egyébként is az utódok jelentik az ünnepnapokat: amikor „remete életformája” mellett a két gyerekével és három unokájával, na, meg a rokonsággal össze tudnak jönni.
