A Római-parton nyaranta pezseg az élet, ám az egésznek a lassú elmúlás adja a hátteret. A partszakasz már jócskán túl van a fénykorán, és senki sem tudja, mi lesz egyszer a bezárt üdülők helyén. De van egy apró szeglete – szó szerint, hiszen egy saroktelek –, ahol kicsiben lepróbálták, mi lehet a Római jövője. És működőképesnek tűnik.
„A kék zónás filmeket nézve a fejemhez kaptam: mi ezt csináljuk!” – mondja Mihály Tibor, a Külker Evezős Klub elnöke arról a pillanatról, amikor felismerte, hogy az általa kergetett életmód sokban hasonlít a valódi kék zónákéhoz. A kerítésen egy molinó is ezt hirdeti, és csak részben ironikus kikacsintás a klub jó egészségnek örvendő, ősz hajú evezősei felé, van mögötte komoly gondolat is. A kék zónák sajátosságaiból kettő itt biztosan megvolt a 60-as, 70-es években, és ezeket sikerült is átmenekíteniük a mának: a közösséget és a mozgást.
A Római-part furcsa zárványa Budapestnek. Azon kevés helyek egyike, ahol összeér a város a folyó természetes medrével. Felületes szemlélő akár azt is mondhatná, hogy itt megállt az idő, de valójában az idő továbbment, és hátrahagyott mindent az enyészetnek.
Üres, betört ablakú üdülők, elhagyatott hétvégi házak, felismerhetetlenné vadult teniszpályák és bedeszkázott csónakházak váltják egymást a parton, a csodás fekvésű ártéri telkeket legfeljebb hajléktalanok és kalandvágyó kamaszok keresik fel. Nagyon kell hunyorognom, hogy belelássam a hatvan évvel ezelőtti fénykort, amikor egymást érték a csónakházak, és a fővárosiak tömegesen jártak ki sportolni és élvezni a Dunát.
Volt sikeres cégvezető és cégalapító, de sokkal boldogabb azóta, hogy adott az egójának egy nagyon kemény pofont, és lett egy törzse Costa Ricán. Karafiáth Balázs messze legtöbbször azt a szót ejti ki a száján, hogy: purpose.
Karafiáth Balázs kedvenc tengerpartja Costa Ricán van, épp azon a félszigeten, ahol Dan Buettner is kereste a hosszú, derűs élet titkát. (Buettner könyvet is írt róla, amiből aztán Netflix-sorozat is lett.) Az amerikai író, újságíró szerint Nicoya a világ egyik kék zónája, ahol szokatlanul sokan élnek szokatlanul sokáig és egészségesen.
Ez is lehet az oka, hogy egy ideje a szilícium-völgyi amerikai milliárdosoknak is a nicoyai Nosara a maguk Káli-medencéje, szép számmal vásárolnak ott méregdrága parti villákat. Mellettük viszont él, de legalábbis rendszeresen előfordul egy nemzetközi hippi közösség is a félsziget nyugati tengerpartján. Egyikük Balázs, a Brave Earth nevű kolónia társalapítója. Ő se született hippinek, és huszonévesen messze nem törődött annyit a lelki békéjével, mentális szükségleteivel, mint mostanában. A 90-es években Gerendai Károllyal és társaival ott volt a Sziget Fesztivál alapítói között, majd néhány év múlva kiszállt, önálló céget épített Carnation néven, felfuttatta, kívülről nézve irigylésre méltó sikereket halmozott.
„Abban a kapitalista programban voltam, ami valójában nem szolgálja a magasabb éned, nem szolgálja a lelked, de mivel mindenki ebben a hipnózisban van, ezért jónak és természetesnek tűnik” – mondja a mából. Aztán megébredt, és harminc körül elengedte a CEO-ságot. „Adtam az egómnak egy nagyon kemény pofont, de utólag ezt mindenkinek receptre írnám fel.” Könnyűnek hangzik, de nem volt az. Depressziós lett, volt, hogy nem bírt felkelni, azt érezte, annak se volt értelme, ami korábban volt, de annak sincs, ami akkor van. Aztán lassan tisztult a kép, mind jobban feltérképezte magát, elemezgette a traumáit, majd beült egyedül a Tabán moziba, és megnézte Fliegauf Benedek Feldmár Andrásról forgatott filmjét (Van-e élet a halál előtt? – a szerk.). „Úgy jöttem ki a moziból, hogy na, ez az ember lehet, hogy tudna nekem segíteni.”
Végül tényleg Feldmár volt a fordulópont, de kanadai találkozásukig még eltelt pár év. Balázs kijárt egy doktori iskolát, lett egy újabb – memetikai marketinggel és márkakutatással foglalkozó – cége Mérő László matematikussal, és elnyert egy ösztöndíjat a Yale Egyetemen. Kicsit húzta még az időt, és gyűjtötte a bátorságot, hogy aztán belevesse magát Feldmár kéthetes intenzív terápiájába.
„Csomó minden feljött a tudatalattimból, amiről nem is tudtam, hogy ott van” – mondja arról a néhány napról, ami után nem sokkal maga mögött hagyta az addigi klasszikus üzleti karrierépítést. Pedig Amerikában is jöttek a lehetőségek. Lett volna befektető, aki beáll friss cégük mögé, és dolgoztak nagy óriásoknak, például a Coca-Colának.
De épp az ilyen munkák hozták az újabb csalódásokat, kiábrándulást és üzleti ráébredést, amiről ma azt mondja: „Nagyon komoly és régi illúzióban voltam, amikor azt hittem, hogy a nagy cégek a jót szolgálják.” És akkor megint felhívta Feldmár Andrást, és végképp elindult abba az irányba, ahová ma is tart.
Hogyan kapcsolódik mindez a longevityhez? A hosszú derűs élet egyik alkotóeleme pont az, amit Balázs keresett, és amit ma beszélgetésünk alatt a leggyakrabban emleget: a purpose révén. Angol nyelvterületen purpose, a távoli Japánban ikigai, idehaza életcél, Nicoyában plan de vida – Balázs rájött, hogy egész életében nagyon erős „purpose-hiánya” volt, amit korábbi életformája nem megoldani segített, hanem elleplezni.
„Hányszor halljuk azt életünkben, hogy a munkának nehéznek kell lennie. Hogy no pain, no gain. Hogy ha nem harcoltál meg érte, nem ér semmit. Hogy szenvedés árán lesz jó, és ha nem szenvedtél érte, akkor az nem elég. Vannak ezek a szlogenek, amik csak arra jók, hogy a rendszer fennmaradjon, és nem vesszük észre, hogy egészen ki van fordulva a világunk.” Pedig szerinte nem kell szenvedés, se fájdalom. „Meg kell találni a folyónkat, azon kell evezni, lefelé. Szépen menj arra, amerre a belső hívásod visz, és arra könnyű lesz menni.” Ezt ma már nemcsak magának tanítja, hanem rendszeres elvonulásokat szervez kiégett vagy csak útkereső cégvezetőknek, üzletembereknek, kreatív vagy segítő szakmában dolgozóknak, valójában bárkinek, aki fogékony arra, amit tőle hall, vagy csak azt érzi, hogy valahogy nincs a helyén. Intuitív és impulzív ember, általában ráérez, hogy kivel tud jól együttműködni, és könnyen meg is tudja győzni, hogy neki is jó lesz.
A Brave Earth is a magafajta PhD-s világpolgár, civilizált nomádok törzse (sokat elárul, hogy az alapötlet a nevadai Burning Man fesztiválon pattant ki évekkel korábban), egy „élő laboratórium”, ahogy magukat nevezik. Mostanra komplett falut építettek a harminchektáros, buja területen – az esőerdő mélyén bungalók vannak, körülöttük sűrű növényzet, természetes, vulkáni, termálvizes medencék, de számon tartanak egy házi lajhárt, és nem mellesleg kifogástalanul működik az áram, az internet és a hitelkártya-leolvasó.
Néhány törzstag állandóan ott lakik, mások – mint Balázs – évi néhány hetet töltenek ott, és sok mindent kipróbálnak. Bionikát, biomimikrit (hogy emberi közösségben is működnek-e a természetből, az állatvilágból átemelt létfenntartási példák), biodinamikus gazdálkodást, közben szálláshelyet üzemeltetnek, és például elvonulásokat szerveznek. Balázs általában februárban visz oda csoportokat, az idei volt a harmadik év, hogy egy amerikai coach barátjával és most már egy jógatanárral kiegészülve adta át azt az üzenetet, hogy „ki lehet lépni a modern kapitalizmus törvényeiből, és mindegy, milyen korú, mindenki dönthet úgy, hogy elkezdi életének második felét”.
Amióta vele megtörtént, minden fronton nyugodtabban és tudatosabban éli az életét. Ahová tud, biciklivel jár, napi egy–másfél órát gyalogol (rászokott a közbeni telefonálásra, ha el kell valamit intéznie), és követi a „faék egyszerű” időszakos böjtöt. Tej-, glutén- és cukormentesen táplálkozik, húst egyre ritkábban eszik („úgy érzem, már megettem annyit, amennyit meg akartam enni, most már minőségileg akarok élni”), leadott húsz kilót, és hét órát rendesen alszik. „Aki nincs a mátrixban, jól alszik – mondja –, ha nem csinálsz olyan dolgokat nappal, amitől ne aludnál éjjel, az egy longevityrecept.”
Másik személyes kék zónája Monoszló (hol máshol: a Káli-medencében), a nyarakat húsz éve ott tölti egy átépített régi vincellérházban a hegyoldalban. Onnan szervezi tréningjeit és elvonulásait – a következőt a Börzsönyben, a Nagyoroszi melletti Wenckheim-vadászkastélyban –, vagy készül fel például denveri elvonulásokra, mert időnként Colorado államban és Kaliforniában is dolgozik.
Amikor pedig nincs munka, és nem is nyolcéves kislányával beszélget („rengeteget tanít nekem”), egy „férfi kör” tagjaival mennek bele az élet dolgaiba. Ez nem egy régi baráti társaság, inkább érdeklődő haverok haverjai hozták össze, most éppen nyolcan vannak. Rendszeresen találkoznak egy négy–öt órás mély beszélgetésre, hogy átbeszéljék, mi van a férfilétükben, például a párkapcsolatukban.
Balázs élő cáfolata, hogy a férfiak ne szeretnék a lelküket kitárni, legfeljebb nem adatik meg mindenkinek, hogy Dan Buettnerrel is filozofáljanak az élet értelmén. Vele tényleg megtörtént, egy kötetlen vacsorán a kedvenc tengerpartján, a már emlegetett Nosarán. Mi volt a fő témájuk? Hát, a purpose.
A színészmesterség mindenről szól, csak a kiszámíthatóságról nem, ennek ellenére Ónodi Eszter megtalálta azt a ritmust, amivel testileg-lelkileg egészségesnek mondhatja magát. A futást, úszást, biciklizést meditációnak használja, a stresszt átkonvertálja magában a színpadon kiadható erővé.
Lakatos István, a Bravogroup Holding társtulajdonosa, a Cápák között egyik befektetője harminchét éve teniszezik. Néhány éve minden napját ezzel kezdi, sőt sokszor első tárgyalásaira is a pálya mellett ül le. A végletekig a számok embere, már azt is tudja, hány évesen indulna a szenior atlétikai világbajnokságon.
Sose ment nyugdíjba, és nem is tervez ilyesmit az ország legismertebb tévés geológusa. Már csak rövid túrákat tesz, de Juhász Árpád nyolcvankilenc évesen is kvázi főállása mellett készíti filmjeit és írja könyveit.