Lakatos István, a Bravogroup Holding társtulajdonosa, a Cápák között egyik befektetője harminchét éve teniszezik. Néhány éve minden napját ezzel kezdi, sőt sokszor első tárgyalásaira is a pálya mellett ül le. A végletekig a számok embere, már azt is tudja, hány évesen indulna a szenior atlétikai világbajnokságon.
Jövő hét péntek, Park Teniszklub, 8:30 – ezzel a címmel írtunk portrét Lakatos Istvánról, becenevén Focusról és a Bravogroupról 2017-ben. Hétfő, Park Teniszklub, 9:30 – lehetne ennek a cikknek a címe, Istvánnal most is fővárosi törzshelyén találkozunk. Pár éve már nemcsak heti kétszer jár ide, minden napját tenisszel kezdi. Azt mondja, nála ez kevésbé feszültséglevezetés, inkább a napi rutin része. Fiatalabb korában középtávfutó volt, edzője a sérülésveszély miatt nem igazán engedélyezett neki más sportot, így csak huszonhét évesen (ekkor került a Bravogroup elődjéhez, a Műszertechnikához) kezdett teniszezni Széles Gábor cégalapító ösztönzésére. A tenisz mellett 2001-es gerincműtéte óta heti két-háromszor úszni és gyógytornázni is eljár.
„Gyakran a teniszpályán kezdődik a napom üzleti része is” – mutat a pálya melletti épületre, afféle home office irodája van az emeleten. Sokszor szervezi ide a tárgyalásokat a reggeli meccs utánra, és a korai maileket is itt olvassa el, mielőtt bemegy az irodájába. „PÉTER!” – így van beírva a telefonjába Lakatos Péter neve. Tulajdonostársa – mutatja István a kijelzőn – már aznap is 6:54-kor hívta. Istvánál nincs olyan, hogy munkaidő, őt bármikor lehet hívni, ez az utóbbi évtizedekben nem igazán változott. Ugyanakkor – Lakatos Péter szavaival – „űzött vadként” éli a mindennapjait, soha sincs ideje, hogy nem konkrét dolgokban elmélyedjen, morfondírozzon. Viszont a konkrét feladatoknál az elejétől a végéig meg akar érteni mindent, több órát is eltölt egy problémával.
„Nem vagyok stresszes, de több dolgom van, mint időm, és olyankor fel vagyok pörögve. Bejön hozzám valaki, és érzi rajtam, hogy sietnie kell, mert van tíz percem, és a következő ember már ott áll az ajtómban.” Ha nem is meditatív alkat, monotonabb tevékenységekkel – például úszás közben – azért ki tud kapcsolni. „Olyan jól érzem magam ebben a közegben, hogy összefolyik a munka a magánélettel. Nekem ez az egész egy játék, meg rejtvényfejtés, meg verseny.” Mára megtanulta a top-down priorizálást. „A fontost elválasztani a fontostalantól – idézi Fiala Jánost. – Nekem nem lehet féloldalasnál hosszabb anyagot küldeni, mert visszaküldöm. Vagy beteszem a Chat GPT-be.” Arra a kérdésre, hogyan tudja összeegyeztetni a munkát a magánélettel (három felnőtt gyereke van), azt mondja: apósa nagyon szorgalmas, végtelen munkabírású ember volt, Istvánba is ugyanezen tulajdonságok miatt szeretett bele a felesége. „Sok mindent elviselt annak idején, amikor napi tizennégy, tizenhat órákat dolgoztam. Ritkán látott, tudomásul vette, hogy este nyolc előtt sohasem vagyok otthon.”
Daubner Béla nyolcvanhárom éves, de elméjének és testének működése alapján biztosan letagadhat jó pár évet. Szerinte a mindsight, vagyis az elme működése határozza meg, hogyan élem meg az életemet. Adott körülményeket értékelhetek jónak és rossznak is, így minden belőlem indul ki. Én teszem elégedetté magamat az életemmel, még ha a felelősség tudatát nehéz is elviselni.
A híres cukrászdinasztia leszármazottja a longevity megtestesítője. Másfél óra alatt bejárjuk Indiától Európán át Amerikáig az egész világot, a teremtéstörténettől a Koránon át a napi politikai eseményekig a vallás- és világtörténelmet. Csak mazsolázni lehet tartalmas beszélgetésünkből. Majd gyorsan megírni, mert előre szól: napokon belül elvonul, két hónapon át nem kommunikál senkivel, se személyesen, se írásban. Irigylem érte.
Egy tanulmány szerint a magyarok negyvennégy százaléka vágyik hosszú életre, de csak harmincnyolc százalékuk érzi úgy, hogy fel is van rá készülve. Három tényezőtől éreznének így elsősorban: ezek a jóllét, az anyagi biztonság és az egészség. Hogy állunk velük? Valóban ezekre van szükség? Szerintem egyik sincs meg, most pláne nincs. Ráadásul az anyagi biztonság kérdése is túl van fűtve.
Az idő egy teremtett konstrukció, a perc, az óra, a nap csak viszonyítások. Ha valaki hosszúvá akarja tenni az életét, egyrészt megnyújthatja időben, másrészt a fejlődés révén. A fejlődés pedig nagyon kis mértékben függ az időtől. Attól függ, hogyan szervezem az életemet, és mennyit gyakorolok, meditálok, mennyire vagyok tudatos. Például, ha valaki orvosilag diagnosztizálható betegséggel születik, attól még fejlődhet rengeteget, élhet teljes életet, noha időben rövid lesz az élete.
A világ lakosságának több mint fele a keresztényekkel ellentétben nem a lineáris életben hisz, hanem a szinguláris létben. Utóbbi esetben a fejlődéssel megszerzett részünket visszük tovább. A mesterem mindig azt mondta, hogy amikor meghalunk, csak nagykabátot váltunk. Csak a személyiségünk jön velünk, és azt építjük újjá. Hogy milyet építünk föl, nem a körülményeken múlik, hanem rajtunk. Azon, ahogyan a körülményeket kezeljük.
Hogyan kezeljük a körülményeket mi, magyarok? Itt éjjel-nappal mindenki panaszkodik. Nyolcvanhárom éves vagyok, én körülbelül hatvan éve tudatosítottam, hogy körülöttem állandóan panaszkodnak. Mindig van rá ok. Ezt harsogja a tömegkommunikáció, a közösségi média. De ha állandó elégedetlenségben élek, értelmét veszti a hosszú élet. Egyáltalán mikortól gondoljuk úgy, hogy hosszú az az élet? Én az elégedettségben mérem. Erre tanítom a tanítványaimat is, hogy törekedjenek rá.
Éltem a Rákosi- és a Kádár-rendszerben is, az elégedetlenség mindig megvolt. És most sem élünk olyan nagy biztonságban. A kérdés az, mitől éli meg valaki úgy, hogy neki van például gazdasági biztonsága. Elég, ha a kiadásaimat fedezem? Félre is teszek? Mihez viszonyítok? És ha már viszonyítok, az az elmeműködés, vagyis mindsight kérdése. Ez a kulcs. Ezzel az a baj, hogy Magyarországon nem tudják az emberek például, hogy mi az elme.
Mert mi az az elme? És hogyan kell úgy működtetni, hogy elégedettek legyünk? Bár a keletiek több ezer éve dolgoznak az elmével, és meg is határozták, nyugaton nem ismerték. Daniel Siegel pszichiáter és gyerekgyógyász, a UCLA (Kaliforniai Egyetem, Los Angeles) professzora, a Mindful Awareness Research Center alapítója és társigazgatója. Az ő vezetésével határozták meg egy kongresszuson 1992-ben, hogy az elme emberi testbe beágyazott, emberi kapcsolatokban megjelenő információ- és energiaáramlás.
Daubner Béla pszichoterapeuta, integratív hipnoterapeuta, pszichodrámaterapeuta és jógatanár, asszertív tréningeket és terapeutaképzéseket vezet.
A híres Daubner cukrászdinasztia tagja, érdeklődése azonban más irányba terelte. Esztergályos szakmunkás végzettség és katonai szolgálat után kezdte az orvosit, 1971-ben lett általános orvos. Volt vidéki háziorvos, majd csatlakozott a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének pszichoszomatikus munkacsoportjához. Megismerkedett a különböző pszichoterápiás módszerekkel és a hipnózissal, aktívan részt vett a 70-es évek pszichoterápiás mozgalmában. A Magyar Pszichiátriai Társaság alapító tagja volt. Dolgozott pszichiátriai osztályon, vezetett pszichoszomatikus részleget és pszichoterápiás osztályt. Munkájában alkalmazott pszichodrámát és hipnoterápiát is. Az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója. Még tizenévesen, akkor tiltott könyveket olvasva ismerkedett meg a jógával, azóta gyakorolja. Már Indiában tanulmányozta az ájurvédát, 1997-ben az egészségügyi minisztertől ájurvéda orvosi címet kapott.
Ezt hogyan kell értelmeznünk? Nem könnyű jelenségek, helyzetek, életesemények viszonylatában vizsgálni, de nem lehetetlen. A legfontosabb, hogy mindent mi teremtünk meg, az elménkkel. Dualitásban gondolkozunk. Tehát meg kell határoznunk, hogy mi a rossz, és hogy mi a jó. Ha én rossznak élek meg valamit, az többnyire azért van, mert megtanultam, hogy az rossz. Amit jónak, arról megtanultam, hogy az jó. Ennek nyilván van abszolút értelme is, de az értékek megjelenése mindenképpen kulturális.
Ezek szerint tulajdonképpen szociálisan és kulturálisan megtanult értékek ellen kell dolgoznunk, ha az elménk működését megváltoztatva akarunk elégedettebbek lenni? Igen, mondhatjuk így.
És hogy lehet megvalósítani? Itt lép be az önismeret. Az, hogy önmagamról mit gondolok, mit hiszek, tudatosítom-e az elmeműködést. Ez gyakorlatokkal fejleszthető, de a keleti meditációs technikáknak is ilyen hatásuk van. A jógában, buddhizmusban jártas vagyok, a többi iskolában kevésbé, de azt tudom, hogy az alaptételekben nincs különbség. Aki befelé dolgozik, mindenképpen ugyanarra az eredményre jut.
Ken Wilber társadalomtudományi teoretikus szerint a fejlődés egyik eleme a felnövés. Ennek során a személyiség egyre bonyolultabb lesz a magzati léttől kezdve az anyával való szimbiózison át a legmagasabb szintig, a tudományos gondolkodás szintjéig.
Tartunk e felé a tudatosodás felé? Hogy áll vele a magyar társadalom? A topon lévő emberek tudományosan gondolkoznak. Csak hát nincs elég hatalom a kezükben, hogy változásokat indítsanak el. Azok ellenben sokan vannak, akik ott tartanak a gondolkozásban, hogy a biztonságot a pénz jelenti, és ennek minden külsődleges jele a fontos. Nézzük csak a közlekedést. Kevesen használják arra az autójukat, hogy pusztán közlekedjenek vele. Ehelyett a hatalom, az erő jelképe. Most olyan mintákat látunk és tanulunk, hogy az a biztonságom, ha sokat keresek. Hogy akinek nincs pénze, állása, az nem ember. Hiába szent érték, hogy megéljem az anyaságot, felszentelődjek a gyerekért, ha nincs miből, ha a rászorulókat a kormány nem segíti.
Visszatérve a fejlődéshez, ehhez el kell szakadnom mindattól, amit tanultam, amit a környezetem alaptételnek elém rakott. De minél fejlettebb értékeket vetítek a világomra, annál inkább úgy érzem, még mindig nem a valóságot élem meg. És itt van szerepe annak, mennyire egészségesen élek, hogyan működtetem a testem, mert keretet, biztonságot ad.
Hogyan bánhatok legjobban a testemmel? Testünket három rendszer irányítja: az idegrendszer, az immunrendszer és a hormonrendszer. Rengeteg gyógyszerrel bombázzuk a hormonrendszerünket, túlterheljük az immunrendszerünket. Utóbbi arra szolgál, hogy megvédjen, de ha például mindent fertőtlenítünk magunk körül, akkor nincs edzésben. Az egésznek a csúcsa az idegrendszer: itt van az, ami az átlagember működését szabályozza, az elme. Az elmeműködés a korona. Ezek egyensúlyának függvénye, ki mennyire él harmonikusan. Magamban kell megteremtenem a harmóniát, és az áthatja a világgal való kapcsolatomat is.
Az ájurvédával azért foglalkoztam, hogy megtanuljam a testemmel való harmonikus együttélés elméletét. Ebben a rendszerben egész másképp gondolkoznak, mint a nyugati tudományos világ. Az orvostudomány szerint ugyanolyan körülmények között ugyanarra az eredményre kell jutni. Az ájurvédában azonban mindenkinek van egy veleszületett testtípusa, amit a testben lévő életenergiák egyensúlya határoz meg. Az arány teljesen sajátos, nincs két egyforma ember, aki ugyanarra a dologra ugyanúgy reagálna. Csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha ennek megfelelően élünk, mert minél jobban eltérünk tőle, annál több tünetünk lesz. Aki tartósan eltér, beteg lesz.
Nagyon fontos, de manapság nehezen belátható alapigazság rejlik ebben: hogy mindent én csinálok, mindennek én vagyok az oka.
Pedig általában szívesebben keressük a hibást magunkon kívül. Igen, nehéz elfogadni. Pedig például a bőr betegségében is pszichés problémák jelennek meg, hiszen ez a határ a külvilág és köztem. Akkor jelentkeznek a tünetek, ha problémám van a világgal, amit persze én magam vetítek rá.
Az elfogadásban segít a meditáció, a rendszeres gyakorlás, de ezekhez mind fejlett személyiség vagy a személyiség fejlesztése kell. Mindezeknek nem kedvez a mai fogyasztói társadalom.
Miként akadályozza, hogy meditáljak, fejlődjek? Nagyon megnehezíti az az átvett minta, hogy mindent újra cserélek – autót, házasságot, önfejlesztő módszert. Minden évben indítok meditációs csoportot, általában harminc tanítvánnyal kezdek. Aztán idővel alig tucatnyian vannak, majd a végén csak két-hárman fejezik be. Mert gyakorolni, gyakorolni kell. De elégedetlenek lesznek az előrehaladással, és azt gondolják, más módszer kell. Pedig csak türelemre és gyakorlásra van szükség.
Kevesebb inger és rohanás, több zöld, befagyó Balaton, amit jó megbámulni, az óvoda felé ugyanazok a szembejövő nénik, helyben termő paradicsom, frissen fejt tej. És munka, annyi, hogy az ember veséje leszakad, de élvezi, és értékeli a dolgos hajnalokat, mert igenis szépek. A Balaton-felvidékre költözők egy része azt mondja, nem kikapcsolódni kell vidékre menni, hanem úgy kell ott élni, hogy ne kelljen kikapcsolódni. Mások csak békés home office-nak használják a falusi otthont, vagy hátradőlnek, hogy a gyerekeik jobb környezeti hatások közt nőnek fel, mintha Budapesten maradtak volna. Már júniusban parasztbarnák, és ha a jólléthez még közösséget is találnak – az sem baj, ha nem a megszokott sznob, értelmiségi buborékukból –, szinte minden adva van a hosszú, boldog élethez.
A Római-parton nyaranta pezseg az élet, ám az egésznek a lassú elmúlás adja a hátteret. A partszakasz már jócskán túl van a fénykorán, és senki sem tudja, mi lesz egyszer a bezárt üdülők helyén. De van egy apró szeglete – szó szerint, hiszen egy saroktelek –, ahol kicsiben lepróbálták, mi lehet a Római jövője. És működőképesnek tűnik.
Sose ment nyugdíjba, és nem is tervez ilyesmit az ország legismertebb tévés geológusa. Már csak rövid túrákat tesz, de Juhász Árpád nyolcvankilenc évesen is kvázi főállása mellett készíti filmjeit és írja könyveit.
