Egy plusz kilókkal küzdő kétgyermekes édesanya és egy kiégés szélén álló orvostanhallgató eldöntötték, hogy felveszik a kesztyűt, és tesznek magukért és az egészségükért. Länger Jelena és Márky Ádám küldetése más-más időpontban indult, de végül a Longevity Projectben ért össze. Vállalkozásukban cégekhez viszik el nemcsak tapasztalataikat, hanem időközben megszerzett szaktudásukat is arról, hogyan éljünk hosszan és jól.
„Nagymamám mindig azt mondta, hogy minél melegebb van, annál több teát kell inni. A hőkiegyenlítés miatt” – mondja Jelena, vagy ahogy mindenki hívja, Léna, és a teáspolcra mutat, hogy válasszak. Előtte lefutottuk a „kérsz egy kávét?, „nem, köszönöm, nem igazán szoktam kávézni” párbeszédet, és mintha felderülne az arca, hogy én is inkább teát iszom. Bár ez a cikk most nem a kávé vélt vagy valóságos jótékony vagy káros hatásairól szól – ki tudja, éppen melyik az érvényes a legutóbbi kutatások szerint –, az interjú vége felé rájövök, miért jó Länger Jelenát és Márky Ádámot hallgatni.
Azért, mert a szóban forgó életmódbeli ajánlások és alapvetések fáklyaként világítanak a tízmillió életmódszakértő és időszakos böjtölő országában. Meg persze a naponta ránk ömlő információtengerben. Az ajánlások arról, hogy mennyit aludjunk és mozogjunk, mit együnk, vagy hogyan kezeljük a stresszt, még ha mindig hozzá igazítják is őket a legújabb kutatási eredményekhez, nem változnak gyökeresen az idők során. Ha valaki azt mondja, hogy mostantól teljesen az ellenkezőjét kell csinálni valaminek, az mindig gyanús, mondja Léna.
Öt évvel korábban Ádám gyerekkorától rendszeresen járt Németországban élő keresztszüleihez, akik mindig azt keresték, hogy mi az újdonság. Náluk találkozott a Harvard Business Review menedzsermagazinnal. Elkezdte olvasni a lapot, és annyira megtetszett, hogy itthon is beszerezte. Egy 2009-es számban lett figyelmes rá, hogy nyugaton gyakran tartanak mindfulnesskurzusokat (mindfulness: tudatos jelenlét, amikor az ember arra figyel, ami éppen benne és körülötte van – a szerk.) cégvezetőknek, így 2013-ban ő is belevágott.
A Római-parton nyaranta pezseg az élet, ám az egésznek a lassú elmúlás adja a hátteret. A partszakasz már jócskán túl van a fénykorán, és senki sem tudja, mi lesz egyszer a bezárt üdülők helyén. De van egy apró szeglete – szó szerint, hiszen egy saroktelek –, ahol kicsiben lepróbálták, mi lehet a Római jövője. És működőképesnek tűnik.
„A kék zónás filmeket nézve a fejemhez kaptam: mi ezt csináljuk!” – mondja Mihály Tibor, a Külker Evezős Klub elnöke arról a pillanatról, amikor felismerte, hogy az általa kergetett életmód sokban hasonlít a valódi kék zónákéhoz. A kerítésen egy molinó is ezt hirdeti, és csak részben ironikus kikacsintás a klub jó egészségnek örvendő, ősz hajú evezősei felé, van mögötte komoly gondolat is. A kék zónák sajátosságaiból kettő itt biztosan megvolt a 60-as, 70-es években, és ezeket sikerült is átmenekíteniük a mának: a közösséget és a mozgást.
A Római-part furcsa zárványa Budapestnek. Azon kevés helyek egyike, ahol összeér a város a folyó természetes medrével. Felületes szemlélő akár azt is mondhatná, hogy itt megállt az idő, de valójában az idő továbbment, és hátrahagyott mindent az enyészetnek.
Üres, betört ablakú üdülők, elhagyatott hétvégi házak, felismerhetetlenné vadult teniszpályák és bedeszkázott csónakházak váltják egymást a parton, a csodás fekvésű ártéri telkeket legfeljebb hajléktalanok és kalandvágyó kamaszok keresik fel. Nagyon kell hunyorognom, hogy belelássam a hatvan évvel ezelőtti fénykort, amikor egymást érték a csónakházak, és a fővárosiak tömegesen jártak ki sportolni és élvezni a Dunát.
A parton és a vízen evezősök és fürdőzők osztoztak, a csónakházakhoz tartozó apró kabinokba pedig komplett családok költöztek ki nyaranta. Ezt az életformát csak öregek elbeszéléseiből és régi fotókról lehet rekonstruálni, a nosztalgiázók is elismerik, hogy már nem lehet visszacsinálni.
De mi lehet helyette? Ez a kérdés már harmincöt éve lebeg megválaszolatlanul. Amíg nem dől el, hol kéne védekezni az árvíz ellen, nem is jutunk közelebb a megoldáshoz, és nem létezik jó válasz. Klasszikus mexikói felállásban feszül egymásnak a természetvédelem, az üzleti érdek és a jog. Ha a Nánási úton marad a fővédvonal, az ártéri ingatlanok tulajdonosai járnak rosszul, ha közelebb hozzuk a vízhez, az ősfás part, vagyis a Római fő vonzereje tűnik el.
Húsz éve nem történt előrelépés, most ott tartunk, hogy a fővédvonal marad a helyén, a parton pedig lesz majd valami, amihez nem kell fákat kivágni. Erre a valamire eddig sem volt pénz, így a helyén lévő semmi várhatóan sokáig ott marad. Hosszú évekig élvezhetjük még a bezárt csónakházak romantikus pusztulását és a köztük virágzó vendéglátóhelyek bohém pezsgését. A Rómain harminc éve beruházási tilalom van, amit háromévente megújítanak konzerválva vele a jelenlegi, sehová sem tartó helyzetet.
Sziget a szigetben Ebben a vadszőlővel benőtt melankóliában különös enklávé a Külker. A történet egészen 1912-ig nyúlik vissza. A csónakházat és a hozzá tartozó bauhaus villát az 50-es években államosították, mint a Rómain nagyjából mindent. Az ingatlan és a klub a Külkereskedelmi Minisztérium sportklubjának evezős szakosztályához került. A klub elnöke, Mihály Tibor 1972-ben vette át ideiglenesen a vezetését. Mindössze két hónapról volt szó – azóta is ő tölti be a tisztséget.
Hátul Debreczeni Katalin, ő legalább ötven éve evez, nyugdíjasként minden reggel a Rómain kezd, korábban egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Előtte Varga Mária egykor újságíró, aztán Mihály Tibor, a vezérevezős pedig Nagy Ferenc nyugdíjas mérnök, aki fiatalon versenyszerűen evezett a Vasasban. Mind közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.
Hátul Debreczeni Katalin, ő legalább ötven éve evez, nyugdíjasként minden reggel a Rómain kezd, korábban egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Előtte Varga Mária egykor újságíró, aztán Mihály Tibor, a vezérevezős pedig Nagy Ferenc nyugdíjas mérnök, aki fiatalon versenyszerűen evezett a Vasasban. Mind közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.
A rendszerváltás után az itt összegyűlt evezősök nem várták meg a lassú szétesést, elébe mentek a bajnak, és 1992-ben, a Külkereskedelmi Minisztérium Sportklubjából kiválva a lábukra álltak, éppen a klub nyolcvanadik évfordulóján. Ezt az évszámot egyébként véletlenül tudták meg, a főépület tatarozásakor egy kapcsolószekrény mögül előkerült az emléktábla, amiből kiderült, hogy az egykori üdülőt 1932-ben, a sportegyesület huszadik évfordulóján építették fel, innen tudni az alapítás évét is.
A gondozott telek és a felújított épületek erős kontrasztot mutatnak a környékkel, ahogyan a kerítés mögött zajló élet is. Még este is nagy a nyüzsgés, az evezősök a másnapi versenyre készülnek. A mindenhol tapasztalható lassú pusztulás mellett érezhetően Mihály Tibor, vagy ahogy az egész Római ismeri, Tibi bácsi a másik állandó pont a parton, egy idő után az volt az érzésem, hogy a környéken mindenki ismeri. És az is hamar nyilvánvaló lett, miért keresik ennyien a társaságát: remek beszélgetőpartner, kedvesen és világosan mesél, nem terjengős, de alapos, közbeszúrt vicces megjegyzéseivel pedig tisztes távolságot tart a kellemetlenül bölcs nagypapa kliséjétől.
Noha Magyarországon az evezést háttérbe szorította a kajak és a kenu, nemzetközileg ennek van igazán presztízse. Minden nevesebb egyetemnek van evezőscsapata, és nem véletlenül. Egy nyolcas hajóban nincs gondolkodás, csak nyolc teljesen egymásra hangolódó, tökéletes összhangban mozgó ember.
„Az evezés rákényszeríti a hajóban ülőket az együttműködésre. A mai világban, amikor ez létkérdés lenne, ez a sport iszonyú sokat segít ennek a fejlesztésében. Egy kajakválogatottat akár egy hét alatt összeraknak. A legjobbakat beültetik egy hajóba, és kész. Evezésben egy jó csapat az két év közös munka, minimum” – magyarázza Tibi bácsi, miért foglal el különleges helyet az evezés a vízi sportok között.
Ehhez jön hozzá, hogy az evezés összetett mozgás, az egész test benne van, a húzás a lábaktól indul, és ebbe csatlakoznak be a karok és a törzs. Éppen az összetettsége miatt viszonylag későn lehet csak elkezdeni tanulni, tíz-tizenegy éves kor előtt nem nagyon van értelme, cserébe viszont szinte életünk végéig űzhető, mert nem teszi tönkre a testet. Tibi bácsi is hetven fölött jár, de van a klubnak nyolcvanéves tagja is. A korral csak a beszállás lesz nehezebb, de amikor a hajó elindul, eltűnnek az évek.
Mikroszkopikus kék zóna A klubelnök néhány éve döbbent rá, hogy a Római-part már akkor kék zónák jegyeit viselte, amikor még a kifejezés sem létezett. „Az az élet, ami itt folyt, kicsit kényszerűségből, de olyasmi volt. Sokat mozogtak, mert mindenki gyalog járt, meg evezett. A hat négyzetméteres kis kuckókban pedig, ahová tavasztól őszig kiköltöztek, nem lehetett élni, így mindenki kint volt a szomszédokkal a kertben vagy a kocsmában.”
A Külker fennmaradásában kulcsfontosságú, hogy tíztől nyolcvanévesig vannak tagok. Az evezés mindenkinek megadja a mozgás és az együttműködés élményét, és összefogja ezt a körülbelül száz, nagyon különböző embert, függetlenül attól, hogy élsportolni szeretnének, vagy csak munka után kikapcsolódni. Arra, hogy miért zártak be sorban a régen egymást érő csónakházak, és miért maradt fenn a Külker, egyszerű megfejtést kapok. Az egésznek csak az egyik fele a sport és a mozgás, a másik az, hogy legyen hozzá felépített és fenntartott közösség.
A Külkerben persze nem csak idősek eveznek.
A magyar evezősklubok versenyében rendszerint
a top 10-ben szerepel, eredményes ifjúsági, U23
és felnőtt evezősöket nevel ki, közülük többen lettek a magyar válogatott tagjai.
A Külkerben persze nem csak idősek eveznek.
A magyar evezősklubok versenyében rendszerint
a top 10-ben szerepel, eredményes ifjúsági, U23
és felnőtt evezősöket nevel ki, közülük többen lettek a magyar válogatott tagjai.
Tibor szerint nem kéne belenyugodni ebbe a lassú elmúlásba, van olyan modell, amit át lehetne emelni nyugatról. Utrecht példáját hozza fel, a 350 ezres holland városban három evezősklub is van, egy egyetemi és két magán, és mindegyik legalább ötszáz tagot számlál. Ennyivel a Külkernek sem lennének finanszírozási problémái.
„A régi Rómait nem lehet visszacsinálni, de a holland minta igenis lehetne. Az se érdekelne, hogy lesz itt még három lakópark, ha a Római lényege megmarad. Az a fontos, hogy minél több ember használja a vizet. Hosszú távon klassz dolog lenne, ha az embereknek intenzívebb kapcsolatuk lenne a Dunával.”
A gyerekek gyerekebbek tudnak maradni Balin, a felnőttek többet mozognak, lazítanak, és nem húzzák fel magukat például dugóban araszolás közben. Halmos Ádám, az Open Books alapítója a minőségi élethez szerinte szükséges különleges pillanatokból jó sokat megélt az elmúlt két évben családjával Balin, európai identitása és a cégvezetés azonban hazaszólította. Pontosabban Lisszabonba, ám a kétlaki életet nem adja fel.
Úgy vagyok az önismereti munkával (coach, terápia, csoportterápia), mint rendes ember a fogorvossal. Akkor is megyek, ha éppen nincs bajom, mert tudom, hogy akkor kisebb eséllyel lesz. Az a tapasztalatom, hogy önismereti munka közben könnyebben jön létre a kapcsolódás magammal és más emberekkel. Ezek a kapcsolódások pedig töltenek. Máshogy, mint a család vagy a munka. Mások máshol töltődnek. Zsiborás Gergő kollégám például […]
Hippokratész mondta állítólag, hogy az élet rövid, a mesterség kitanulásához viszont idő kell. Van benne valami. Nyilván szeretne az ember egyszerűen tovább élni, ezért minden önkínzás, összpontosítás a hosszú élet titkának megfejtésére. Mit tettek a zenetörténet nagyjai, hogy megőrizzék egészségüket? Egyáltalán, fontosnak tartották-e ezt a kérdést, vagy élték bohém életüket, és mit sem törődtek a holnappal?
Finnország már hetedik éve vezeti a legboldogabb országok listáját. A boldog emberek tovább élnek, és ez nem afféle üres közhely. A finnek születéskor várható élettartama átlagosan nyolcvankét és fél év, és hasonlóan hosszú életnek örvendenek a többi skandináv állam lakói is. De mi a hosszú élet finn titka?
