A hatalom úgy ver át bennünket, ahogyan csak akar

Aktuálisabb témát aligha talált volna a hírhamisításnál, így a 70-es évekbeli filmhíradós élményeit írta meg Gárdos Péter legújabb regényében, a Hamisítókban. Miután ugyanis nem vették fel rendező szakra, lényegében a híradófilmek készítése közben tanulta meg a filmes szakmát, majd kora egyik legnagyobb történetmesélője lett. Eleinte olyan játékfilmsikerekkel, mint a Szamárköhögés vagy a Hajnali láz, az utóbbi években pedig fordulatos regényekkel. Interjú taposással archivált filmszalagról, besúgókról, a Semmelweis-film együgyű dialógusairól és korrupt filmtámogatási rendszerről.

Miért csak a hatodik, pontosabban ahogy mondani szoktad, az öt és feledik regényedben – mert a Szemérmetlen történetek valójában a Hét mocskos nap átdolgozása – került elő az önéletrajzi ihlet?
Amikor a 60-as évek elején, kamaszkorom kezdetén beleszerelmesedtem a filmes ­szakmába, akkor jöttek divatba az úgynevezett szerzői filmek. Minden rendező megcsinálta a maga Így jöttem-moziját arról, hova tartozik, honnan érkezik. Jancsó filmjének konkrétan ez volt a címe, de ugyanilyen eredettörténet volt például Szabó István Álmodozások kora című alkotása is.


Pár éve láttam Spielbergtől A Fabelman családot, és elgondolkodtam, milyen tanulságos, ha valaki hatvan fölött rendezi meg az Így jöttemét. Akkor ugrott be, hogy ha már én ezeken a szerzői filmeken nevelkedtem, lényegében a vezérlő csillagaim voltak, ezért lettem filmrendező, miért ne mesélhetnék én is a személyes előzményekről. Csak hát valószínűleg már nem ad rá lehetőséget a rendszer, hogy filmezzek, úgyhogy gondoltam, megírom prózában.