Tapasztó Orsi

Napi szinten gyártod a digitális tartalmat, most viszont könyvet írtál Ez nem atomfizika – Útmutató egy jobb élethez címmel. Terápiás folyamat volt leülni és belefogni?
Abszolút. Nagyon mélyek voltak bennem az édesanyámmal folytatott belső monológok, miközben írtam a könyvet. Felszínre kerültek vele kapcsolatban olyan témák és emlékek, amikről utoljára évekkel korábban beszéltem a pszichológusommal. Nagyon örültem, hogy az írás ilyen reteszeket és elakadásokat nyitott meg bennem. Teljesen más rálátást kaptam most ezekre a személyiségemet formáló emlékekre, mint mondjuk öt–nyolc évvel ezelőtt, amikor még kezdő anya voltam.


Mennyire éled most meg, a könyv megjelenése után mindazt, amit írtál?
Baromira. Például az imposztorszindrómát, amiről szó esik, erősen előhozza ez az élethelyzet. Hogy van-e nekem egyáltalán jogom tanácsot adni? És hogyan jövök ahhoz, hogy könyvet írjak? Ebben a helyzetben bizony nemcsak a tüneti kérdésekkel, a szindrómával kell újra és újra szembenéznem, hanem a mélyen bennem gyökerező elégedetlenséggel, amivel a mai napig küzdök – és szerintem nagyon sokan küzdünk.


És így naponta megerősödik bennem most is: a pozitív stressz is stressz. Az, hogy történik valami jó, nem azt jelenti, hogy az ember attól borzasztóan boldog. Persze az, de nem csak a boldogságot érzi. Azok a normatív krízisek, amikről a könyvben is szó esik, éppen úgy megjelennek az írásban, mint az anyaságban, a munkában, a karrierváltásban – bármelyikünk mindennapjaiban.