Mi tesz valakit alkalmassá a nagy teljesítményekre? Erős a sikerkultúránk, de nem biztos, hogy a sikert valódi mítoszok övezik. Faludi Viktória szakpszichológus, krízisterapeuta, sportkonzultáns szerint a kudarc ismerete és a lehetőségéhez való rugalmas alkalmazkodás készsége nélkül nehéz a nagy életcélokat, terveket beteljesíteni.

Mi hajt minket? Nevelés vagy egyéniség kérdése? Netán a környezeti hatás is közrejátszik, ha valakinek van kiforrott életcélja, és hozzá akaratereje és teljesítménye is?
Ezek mind. Ma, itthon a környezeti, társadalmi hatás nagyon erős, hiszen mi már az egészen kicsi gyerektől is elvárjuk, hogy „legyen belőlük valami”. Gondolok itt a gyakran már óvodában elhangzó kérdésre: „mi leszel, ha nagy leszel?” Azt is látom, hogy sajnos oktatási rendszerünk minden szintjén akkora a verseny, akkora a külső nyomás az óvodába, iskolába kerülő gyerekeken, hogy nem csak az erre alkalmas személyiségtípusokra tesszük rá az életcélválasztás terhét túl fiatalon.

Persze jó dolog, ha vannak célok – direkt többes számban mondom –, hiszen az élet üres lenne nélkülük. De az életnek egyetlen célja mindig csak rövid távon határozható meg, amolyan életszakaszcélnak.

Te viszont pont olyanokkal foglalkozol, akik hosszabb távú, az élsportban világraszóló terveket kovácsolnak.
Igen, és már igen kicsi korban tapasztalom ezt az attitűdöt. Nem is szoktam annyira lelkesedni, amikor odajön a tízéves, és azt mondja, hogy olimpikon akar lenni. Mert szép dolog az álom, a célkitűzés, és társadalmilag alapvetően pozitív tulajdonságnak látjuk a céltudatosságot is, de akkor sem biztos, hogy ez reális cél lesz. Még ha az is lenne, mert annyira tehetséges és szorgalmas az a gyerek, nekünk akkor is addig kell beszélgetnünk majd, amíg ebből a nagy tervből lesz egy – vagy lehetőleg több – másik reális célja is.

Ez nemcsak a sportolónak készülő gyerekekre igaz, ugye?
A célképzés mindannyiunk életében ott van, de nem mindenkinek ugyanolyan domináns eszme, mint például a sportolóknál. Ezért is lenne nagyon fontos támogató környezet kialakítása, mert nemcsak a sportképzésben, az utánpótlás-nevelésben, hanem már az oktatási rendszerben érdemes lenne tisztázni a sikerhez való viszonyt. Fontos lenne az oktatási rendszerben legalább annyi önismeretet elsajátítani, hogy megismerhessem a siker- és kudarcképemet.

Mert tényleg ezután jön a neheze. Hogy a siker, a vágyott cél egyáltalán reális-e vagy sem, az már sokkal nehezebb kérdés. Rengeteg sikerünk lehet az életben, de viszonylag korai döntésünk, hogy mit fogadunk el sikernek, vagy mit nem. Úgyhogy nagyon nem mindegy, hogyan állunk az egészen kicsikhez, és hogyan beszélünk velük a sikerről.

Akkor nincs is jó vagy egészséges válasz a mi leszel, ha nagy leszel lérdésre? Pedig már a mi gyerekkorunkban is megkérdezték.
Tök jó, ha van érdeklődési kör akár már az óvodában vagy inkább az általános iskolában. De hogy állandóan azzal foglalkozzon a gyerek ebben a korban, mi lesz, ha nagy lesz, azt túlzásnak tartom. Ezzel korához nem illő felelősséggel és súlyos célérzettel terheljük a még felkészületlen személyiséget. És ha ez a cél bármilyen módon, akár épp az oktatási vagy később a felvételi rendszerben, netán egyebek szintjén megsérül, azzal nem is igazán tud majd megbirkózni.

Látni kell, hogy amikor a gyerek tanulmányi céljairól, például egy amerikai vagy más külföldi egyetemi felvételi tervről kiderül, hogy teljesen irreális volt, az súlyos törés. Pedig a legtöbbször ezek ma sajnos irreális célok, mert akkora a nemzetközi verseny, és más negatív körülmények is nehezítik ezt az utat.

Kudarckultúránk elég gyenge, nem beszélünk a természetességéről, így feldolgozási stratégiáink sem nagyon vannak.
Sajnos, abszolúte így van. Az oktatásban és az élet későbbi szakaszaiban egy csomó kontrollálhatatlan helyzet övezi a gyerek előmenetelét, de a kudarcokra nem tudjuk, nem akarjuk igazán felkészíteni. A kudarcból ráadásul szinte komikus módon következik, hogy egyetlen ellenszere a siker. Ezért is lenne fontos a realitásérzet kialakítása, én is ezen dolgozom a fiatalabbakkal, főként a sportolóimmal. Mert tipikus probléma az élsportolóknál is a kudarctűrés, az ettől való állandó szorongás. Pedig éppen ez az, amit a célképzet mellett akár motiváló erőként tud majd kamatoztatni élete bármelyik területén a gyerek.

De mi a realitásérzet kialakítása annál, akinek ilyen nagy álmai vannak?
Én mindig azt mondom, az álmok nagyon jók, de akkor igazán jók, ha szorgalommal meg is lehet valósítani őket. És nagyon sokszor kérdezik tőlem a szülők kétségbeesetten, hogy „de most akkor vegyem el az álmait!?” A gyerek álmait nem elvenni kell, hanem kicsit lejjebb tekerni, hogy tényleg hosszú távon motiválhassák majd. Tudom, hogy ez a mai – vélt vagy valós – lehetőségekkel és információkkal teli környezetben nagyon nehéz.

Ahogy mondtad, a mi gyerekkorunkban is megkérdezték, mi leszel, ha nagy leszel. És nekem és neked is rá kellett állni egy-egy trackre az oktatási rendszerben, az életben, a karrierben. De nekünk annyi lehetőségünk korántsem volt, amennyit ma látnak maguk körül ezek a fiatalok. Ezek a sokszor virtuális opciók, célok, sikerek is befolyásolják az életterveket. Sőt, a lehetőségkavalkád mára generációknak tágította ki a realitásindexét.

Bizonyos korosztályokban – erről reprezentatív adatom nincs, csak a hozzám fordulók szavai alapján állítom – ma a régi kérdésre új válaszul a többség azt mondja majd, hogy ő bizony gazdag startupper akar lenni. Arra viszont nincs válaszuk, hogy oké, de hogyan. Azaz mit csinálsz majd, mivel foglalkozol, mit teszel meg naponta azért, hogy gazdag startupper legyél?

Ez azt is jelenti, hogy az életcéljaink fejlesztendők?
Persze. Eleve van egy modell a pszichológiában. Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete leírja az életfeladatokat, azaz hogy az adott életszakaszban neked mi a dolgod. Maga az életcél meghatározása eszerint csak a középkorúság környékén kezdődik, amikor már megérthetjük, sugalmazhatjuk, hogy mi az élet értelme. Ehhez számot kell vetnünk mindazzal, amivel addig foglalkoztunk, és akár új célokat is fel kell állítani. Végül, jó esetben, ebből a szakaszból következik az úgynevezett generativitás, amikor visszaadjuk, egy következő generációnak átadjuk mindazt, amit mi már megtanultunk.

Ez egyfajta társadalmi felelősséget is feltételez.
Persze, és részben reflektál is arra, amiről az elején beszéltünk: nem csupán egyéni probléma, ha a kudarcviselési és -leküzdési készségek generációsan hiányosak.

A kudarcot tehát alig ismerjük, de vannak reális sikermintáink?
Nehéz kérdés. Erős a sikerkultúránk, de nem biztos, hogy a sikert valódi mítoszok övezik. És nyilván torzít a mintám, mert én kifejezetten ezzel foglalkozom, de az a szakmai benyomásom, hogy valójában többnyire az lesz sikeres, aki volt már sikertelen. Mert a siker sokszor kifejezetten azon múlik, át tudod-e értékelni a kudarcaidat. Olyan narratívává válhat-e a személyes történetedben, ami aztán segít elérni a céljaid.

Azaz hajtóerő is?
Persze. A pszichológiában is van a kudarckerülő, aki azért tanul, hogy ne kapjon egyest, és a sikerorientált, aki azért tanul, hogy ötöst kapjon. A végeredmény alapvetően ugyanaz. De amikor nagy álmokról, életcélokról beszélünk, a siker első, legfontosabb megélése, hogy abban, amit szeretsz csinálni, benne van a kudarc lehetősége. És ehhez tapasztalni kell, divatszóval rezilienciát kell kialakítani. Érjenek negatív impulzusok is, hogy aztán értékelni tudd a sikert! Bármilyen közhelyes: általában az alakít ki megfelelő realitásképet a terveihez, aki megéli a kudarcait is.

A kudarc ismerete és a megvalósítás realitása teszi tehát sikeressé a céljai elérésében?
Mindez része a célorientált személyiségszerkezeteknek, igen. Sokféle módját látom persze annak, hogy valaki elérje, amit akar, de ha összefoglaljuk, valóban kell egy küzdőképesség, egy intellektuális háttér, és a legfontosabb: önismeret. A nagy belső hajtóerővel bíró személyiségek az erősségeiket és a hiányosságaikat is felismerik. Tudnod kell, milyen eszközparkkal rendelkezel, és hogy az elég-e a célod eléréséhez.

Az akaraterő legfeljebb a kezdeti lendülethez lehet elég, ennél többre lesz szükséged. És még valami: általában kell egy társ is, egy támogató, ösztönző személy, afféle „role model”, vagy akár egy tutor, egy mentor, aki minden nap munkára, és jobb teljesítményre késztet. Rengetegszer bebizonyosodik: egyedül nem megy.

A mi leszel, ha nagy leszel? kérdésről eszembe jutott egy John Lennon-idézet. Megkérdezték tőle az iskolában, mi lesz, ha nagy lesz, és azt mondta: boldog. A tanár szerint nem értette meg a kérdést, de Lennon azt válaszolta: nem, a tanár nem érti az életet. Lehet az életcélunk a puszta boldogság?
Frappáns válasz a mi leszel, ha nagy leszel kérdésére, de azt is mutatja, mennyire nem új és nem is magyar, inkább civilizációs elvárás a materiális teljesítmény. És ha már beszéltünk a realitásérzékről, objektíven vizsgálva a boldogságot azt látjuk, hogy csak pillanatokban mérhető. Manapság főként az elégedettség érzésével kötjük össze, amikor azt szokás mondani, a helyemen vagyok.

De mennyire kapcsolható ez karrier-­ vagy más materiális célokhoz, és mennyire az érzelmi biztonsághoz, az önismereti egyensúlyhoz?
Ez egyénenként és életszakaszonként is változó lehet. Sőt vannak biológiai és társadalmi nemi különbségek is. A szociális és intellektuális háttér is befolyásolja, ki hol és hogyan érzi magát igazán a helyén.

Mi van akkor, ha hosszú, sikeres karrierút közben vagy talán épp a csúcsán változnak meg a nagy célok?
Általában itt sem zökkenőmentes a váltás. Kell hozzá küzdő- és alkalmazkodási készség, rugalmasság éppen úgy, mint egy kiégés vagy egy nagy kudarc­élmény után. Azt is látom, hogy azok a csúcsvezetők, akik sikeres vállalkozásukat évtizedek munkájának eredményeképp ma már bármikor átadhatnák a gyerekeiknek, sokszor képtelenek rá. Addig ragaszkodnak a szerepükhöz, míg a cég átadására végül csak a halálukkal kerülhet sor. Egy élet vagy sok évtized munkájának eredményét elengedni, akár nyugdíjba vonulni éppen olyan nehéz, mint egy élsportolónak abbahagyni a sportot.

Többnyire B terv nincs, soha nem is volt, hiszen a csőlátásuk segítette, hogy egyenesebb legyen az út a cél felé.

De akkor ez a csőlátás mégiscsak kell a sikerhez?
Kár lenne tagadni, hogy igen, a legtöbb nagy teljesítményhez kell az erős célorientáltság. És épp ezért az ilyen sikerembereknél, a nagy teljesítő személyiségtípusoknál mindenképpen fájdalommal és traumával jár, amikor életcélt kell váltani, még akkor is, ha tudatos döntés eredménye. Az élsportolóimmal sokat készülünk, hogy legyen eszköztáruk ennek a traumának a feldolgozására. Még egy olimpia előtt is átbeszéljük, mihez tudnak nyúlni, ha nem sikerül.

Mindez a kudarc elméleti gyakorlása, ami kell a sikerhez is. A szerszámosládámban benne kell, hogy legyen a kudarcérzés alapos ismerete, mert tudnom kell, mihez nyúlok, ha valamit meg kell szerelnem magamban. És lehet azt mondani, hogy az élsportban nem ez a jó hozzáállás, de azt is fontos látni, hogy a felkészülésnek igenis része, hogy tudjuk, milyen veszíteni. Ez nem azt jelenti, hogy lélekben a kudarcra készülünk, hanem azt, hogy a várt győzelem után is biztosan eljön egyszer egy másik út felé fordulás ideje. Sokszor látom a sportolóimnál: már ez a tudatosítási folyamat is felszabadítóan hat rájuk.

Hogy megéljem a céljaim felé vezető mérföldköveket, kellenek más, külső célok is?
Ilyen értelemben biztonsági játékot kell játszani, hogy valaki nagyon ellenálló lehessen, igen. Nem feltétlenül az kell, hogy másodállásod legyen, vagy valami ilyesmid, hanem a módszereidnek, ismereteidnek, tevékenységeidnek kell, hogy legyen még egy lábuk. Tágítsd a személyiségedet mással is, mint amit csőlátással csinálsz a nagy célod elérésért. Nagyon jó élményem – nem mondok nevet, majd magára ismer –, hogy az egyik sikeres séfünkkel készültem a versenyeire, és addig-addig nyomtam neki ezt az irányt, amíg elkezdett biciklizni és futni. Most már a sportban is versenyez.

A csúcsgasztronómia majdnem élsport.
Nem majdnem! Valódi élsport. Ráadásul nagyon komoly, és gyakran több, hosszabb és erőteljesebb nyomással jár, hiszen kevésbé objektíven működik, mint a sport. A csúcsgasztronómiát vagy az élsportot választónak eleve van valamiféle belső késztetése a teljesítményre.

Ezek a belső késztetések hitből vagy zsigeri önismeretből fakadnak?
Teljesítményből és a kontroll iránti vágyból. Ezt kutatom, most már jó ideje, hogy mi a közös személyiséglenyomat, és hogyan állnak a sportolók vagy épp a sikeres üzletemberek, vállalkozók, más szakmák nagy teljesítői a sikerhez. Azt látom, hogy a teljesítményszorongás az egyik metszéspontjuk.

Amikor például nem a munka, hanem a szerencse eredményezi a sikert, azt ezek az emberek nem bírják befogadni. Az a kényszeres vízió, ami a sikerhez köti ezt a személyiségtípust, nem enged kilengéseket. Ilyen értelemben tehát nem hitről, babonáról van szó, mégis benne van a tapasztalati csoda érzése, hogy a teljesítményükkel, az erejükkel képessé válnak kontrollálni a kontrollálhatatlant is. Ez ad nekik egyfajta belső hitet.