Vezetői elakadást hozott a június. Lent voltam – egyedül. Legalábbis így éreztem. A véletlenek összejátszottak, hogy megpróbáljanak kilendíteni innen. A tavaszról elhalasztott Gerecse50 teljesítménytúra egyszer csak előugrott a naptáramból. Egy kisebb társasággal mentünk volna, de mindenkinek akadt valami dolga. Vacilláltam, de végül belevágtam. Kelés hajnali négykor, ötven kilométer gyaloglás, 1400 méternyi szint – azt mondtam magamnak, hogy az időmnek 9-essel kell kezdődnie, amikor célba érek.


A lényeg azonban inkább ez volt: a feladat egyszerű, eljutni A pontból B-be. Nem kell gondolkodni, nem kell semmi mást csinálni, csak menni előre. Életemben nem csináltam még ilyet, nemhogy ötven, de öt kilométeren sem. Vonzott, hogy valamit tíz óráig kell nagy elánnal csinálnom, és nem kell közben senkivel beszélnem. Magunk maradtunk: én meg az elakadásom.


9 óra 58 perc. Az időmmel nem kellett a következő napokban hencegnem, mert három napig mankóval jártam. Mit hoztam magammal a túráról? A harmincadik kilométer után maradt a nettó fájdalom a bokámban, így a maradék húsz kilométer nekem nem az emelkedőkről és az egyre fogyó távról szólt, hanem az akaratról. Újra felfedeztem, hogy önmagában mire elég az elszánás.