Vezetői elakadást hozott a június. Lent voltam – egyedül. Legalábbis így éreztem. A véletlenek összejátszottak, hogy megpróbáljanak kilendíteni innen. A tavaszról elhalasztott Gerecse50 teljesítménytúra egyszer csak előugrott a naptáramból. Egy kisebb társasággal mentünk volna, de mindenkinek akadt valami dolga. Vacilláltam, de végül belevágtam. Kelés hajnali négykor, ötven kilométer gyaloglás, 1400 méternyi szint – azt mondtam magamnak, hogy az időmnek […]
Vezetői elakadást hozott a június. Lent voltam – egyedül. Legalábbis így éreztem. A véletlenek összejátszottak, hogy megpróbáljanak kilendíteni innen. A tavaszról elhalasztott Gerecse50 teljesítménytúra egyszer csak előugrott a naptáramból. Egy kisebb társasággal mentünk volna, de mindenkinek akadt valami dolga. Vacilláltam, de végül belevágtam. Kelés hajnali négykor, ötven kilométer gyaloglás, 1400 méternyi szint – azt mondtam magamnak, hogy az időmnek 9-essel kell kezdődnie, amikor célba érek.
A lényeg azonban inkább ez volt: a feladat egyszerű, eljutni A pontból B-be. Nem kell gondolkodni, nem kell semmi mást csinálni, csak menni előre. Életemben nem csináltam még ilyet, nemhogy ötven, de öt kilométeren sem. Vonzott, hogy valamit tíz óráig kell nagy elánnal csinálnom, és nem kell közben senkivel beszélnem. Magunk maradtunk: én meg az elakadásom.
9 óra 58 perc. Az időmmel nem kellett a következő napokban hencegnem, mert három napig mankóval jártam. Mit hoztam magammal a túráról? A harmincadik kilométer után maradt a nettó fájdalom a bokámban, így a maradék húsz kilométer nekem nem az emelkedőkről és az egyre fogyó távról szólt, hanem az akaratról. Újra felfedeztem, hogy önmagában mire elég az elszánás.
Írta: Halácsy Péter Most, hogy egyre többen beszélnek a politikai változás lehetőségéről, ideje azon gondolkodni, milyen lenne egy valódi oktatási rendszerváltás. Mert hiába cseréljük le a tantervet vagy a minisztert, ha nem változik meg az, ahogy az iskoláról – és egymásról – gondolkodunk. Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. AugusztusbanIglódi Csaba tér vissza! Az oktatás arról szól, […]
Írta: Halácsy Péter
Most, hogy egyre többen beszélnek a politikai változás lehetőségéről, ideje azon gondolkodni, milyen lenne egy valódi oktatási rendszerváltás. Mert hiába cseréljük le a tantervet vagy a minisztert, ha nem változik meg az, ahogy az iskoláról – és egymásról – gondolkodunk.
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Augusztusban Iglódi Csaba tér vissza!
Az oktatás arról szól, hogy milyen jövőt képzelünk el magunknak. Ha ezt közösen ki tudnánk mondani, arra lehetne értelmes rendszert építeni.
Orbán Viktor egyszer a „magyar leleményről” beszélt, példának felhozta a járvány alatti kijárási tilalom idején árult szakadt pórázokat, amiket kutyasétáltatásra hivatkozva használtak az emberek. Groteszk, de tanulságos.
Dessewffy Tibor szociológus ezt „kreatív bátorságnak” nevezte. A képességet, hogy meg merjük kérdőjelezni a kereteket, ha jobbat látunk. Ez hajtotta a 80-as évek „buheraországát”, és sok magyar IT-siker is ebből a szellemből született – barkácsolásból, hiányból, ravaszságból.
Tegyük fel, hogy jobb- és baloldal egyetért: a kreativitás fontos. Mi történne, ha az egész oktatási struktúrát úgy alakítanánk, hogy ezt fejlessze? Káosz lenne az elején – amit csak közös hit tarthatna egyben. Ilyen minden rendszerváltás.
Ma a magyar iskolákban a kreatív bátorság nem jelenhet meg. Nem a tanárok hibája, a rendszer nem engedi. Az oktatás térben és időben is rugalmatlan: negyvenöt perces tanórák, kötött tananyagsorrend.
A kerettanterv nemcsak azt írja elő, mit kell tanítani, hanem azt is, mikor és mennyi ideig. A tanár módszert választhat, de ez nem valódi szabadság. A tanári szerep végrehajtói, nem alkotói. Ráadásul sok szülő – amikor elveszíti a biztonságérzetét – nem kreativitást vár, hanem kiszámíthatóságot, jó jegyeket, felvételi eredményeket. Így záródik be a rendszer.
A 2022-es PISA-felmérés szerint a magyar diákok kreativitásban a vizsgált országok utolsó harmadában végeztek. Pedig nagyobb arányban szeretik a komplex problémákat, mint az átlag – csak kevésbé hisznek magukban. Az igazgatók száz százaléka szerint a kreativitás fejleszthető, de sokkal kisebb arányban gondolják, hogy a diákjaik képesek rá. Ez a kettősség – elméleti lelkesedés és gyakorlati kishitűség – jól jellemzi a rendszerünket.
A legsikeresebb oktatási rendszerek – Szingapúr, Finnország, Kanada – nemcsak engedik, hanem el is várják a tanári autonómiát. Ott a tanárok döntik el, mit, mikor és hogyan tanítanak. Ez nemcsak szabadság, hanem felelősség is. Magyarországon ezzel szemben legfeljebb a tanmenet tíz százalékában van mozgástér, ott is főleg a kötelező mérések miatt.
Ha valódi oktatási rendszerváltást akarunk, szabad tanárt kell adnunk a gyerekeknek. Olyan tanárt, aki partnerként gondolkodik, és maga is tanulni akar. Olyan oktatást kell építeni, amelyik nem elfojtja a magyar kreativitást, hanem teret ad neki. A tanár dönthesse el, hogy kilencven percet tanít, projektekben vagy interdiszciplinárisan – ha ez viszi előre a gyerekeket. Ehhez pedig nem ellenőrzés, hanem támogatás kell. Mert ha egy ország azt tanítja, hogyan kell mindig ugyanazt a megoldást reprodukálni, ne csodálkozzon, ha felnőve senki sem mer új megoldással előállni. A tanári autonómia nem valami kormánykritikus követelés. Ez jövőálló nemzetépítés.
Van egy jó és egy rossz hírem. Az ország tele van lelkes, felkészült szakértőkkel, tudjuk, hogy mit kéne csinálni. A rossz hírem, hogy mindannyiunknak változnunk kell, mert együtt hoztuk létre ezt a rendszert. A mindenkori kormány dolga csak annyi lesz, hogy – ahogy Kurt Lewin változásmenedzsment-modelljében írta – „feloldja” a rendszert. Az unfreeze-change-refreeze modell szerint a változás első lépése, hogy a meglévő rendszert „kiolvasztjuk”: elengedjük a görcsöt, a félelmet, az irányításvágyat. De ehhez nagyon sokat kell beszélnünk egymással. Csak így indulhat el valódi, fenntartható változás.
A szerző a Budapest School magániskola, valamint a Prezi társalapítója.
A Forgó tagjai: Árvai Eszter, Nagy Szabolcs, Halácsy Péter, Iglódi Csaba.
Berczeli András nagy álmokkal vágott bele a cégalapításba, ma már sok ponton máshogy csinálná. És arra is rájött, nem biztos, hogy ez az útja. Vagy nyerek, vagy tanulok. Most egy ilyen tanulós időszakon vagyok túl” – vonja le a következtetést az utóbbi évekről Berczeli András a Sprintform irodájában. Nem először találkozunk, de most először merengőbb a szokottnál, és nem […]
Virág Ferenc két diszkontbrókert épített fel, majd adott el 2021-ben, nyugodt életet tervezett, de mára kiderült, nem tudja leállítani agykapacitásait. Már nem saját brókercégen agyal, de segít egyet globális piacra szánt termékkel felépíteni. „Valóban olyasmit mondtam, hogy vége, de nem jött össze. Az a baj, hogy imádom használni az agykapacitásomat” – mosolyog Virág Ferenc, amikor beszélgetésünk elején […]
Az se feltétlenül lelki nyomorék, akinek nincsenek nagy álmai, nagy életcélja. Attól még csinálhatja a dolgát, mondja Mérő László matematikus-pszichológus. Szerinte az élet értelmét, nagy terveit, avagy a purpose-t üldözni még ártalmas is lehet, és a boldogsághoz sem kellenek feltétlenül célok. Persze ez nem jelenti azt, hogy akinek kimondva nincs ilyesmije, annak valójában célja se lenne. Kell nagy cél […]