Bölcsész, de mindig izgatta az üzlet. A pénzt a siker és a szabadság miatt értékeli. Simó György karrierje látszólag kacskaringós, de a szociológia, az emberi történetek dramaturgiája és az ügyek mindent összekötnek.

Tizenéves volt. Apja azt mondta neki, ha leszedi a kerti fákról a cseresznyét, és eladja a kővágóörsi piacon, övé lehet az érte kapott pénz. „Volt két-három fa, vödörbe szedtem, jó ízű volt, kivittem a sarki zöldségeshez, és kábé két és félszer annyi pénzt kaptam érte, mint amennyit bármelyikünk remélt” – meséli Simó György. Aztán letette a pénzt a konyhaasztalra, majd elrohant egy nyári táborba.

„Csakhogy az apám, akit az üzletben sosem a nyereség hajtott, és egész életében csodálatosan tiszta tudott maradni a pénz mágiájától, mert egyáltalán nem érdekelte, holott az ország egyik legsikeresebb filmproducere volt, azt gondolta, hogy ennyi pénz rossz hatással van egy gyerekre. Újratárgyalta a dealünket, amit azért rossz néven vettem. Nem akart elkényeztetni, nem akarta, hogy rossz útra vigyen a pénz, de abba nem gondolt bele, hogy a pénz egy részével elveszi tőlem a siker örömének egy részét is.”

Sok év eltelt a Káli-medencében történtek óta, és Simó György látszólag egészen különböző dolgokba fogott bele. Tilos Rádió-alapítás, Magyar Narancs-szerkesztés, Origo-alapítás, digitális tartalomgyártás, telekomos vállalatirányítás és üzletfejlesztés, kampánytanácsadás (Bajnai Gordon alatt), filmgyártás (mint a Magyar Mozgókép Alapítvány kurátora) és végül a Day One Capital kockázatitőke-társaság társalapítása (Kákosy Csabával és Straub Elekkel).

A lista láttán a bohémebb szerkesztőségi léttől a multis közegen át jutott végül oda, ahol több mint egy évtizede van: az angyalbefektetések, startupok világába. A pénz és az új ötletek világába.
De mivel nem én szembesítem ezzel először, és nem is ez az első interjúja életében, kiforrott válasza van. Ezek mögött a látszatra össze nem illő dolgok mögött a kíváncsiság, az étvágy, az „ezt is akarom, azt is akarom” is ott van, és valójában egy szerves folyamat állomásai. Van köztük kapocs. Mégpedig elsősorban a szociológusi érdeklődés (ezt tanulta egyetemen).

A társadalomban, a közösségben élő emberek egymással való kapcsolatának, az intézményeknek és a társadalmi struktúráknak a megértése és alakítása, de főleg az egyéni sorsok, dramaturgiák iránti kíváncsiság. Magyarul: minél több közegben megérteni, és mint vállalkozó, aktívan formálni azt, amitől jobban működhetünk együtt mi, közösségbe került, közösségbe kényszerült emberek.

„Tehát, hogy mi történik, amikor egy Tilos rádiós bázisdemokratában őrsvezetősködő bölcsész bekerül az ország egyik legnagyobb vállalatába, és távközlési mérnökökkel, marketinges vezetőkkel, C-level magyar és külföldi menedzserekkel kezd dolgozni egy projektfejlesztésen? Vagy mi történik, amikor egészen különböző startupalapítókkal beszélgetek, aztán elvisszük őket baromi gazdag vagy baromi nagy összegeket kezelő befektetői csoportokhoz? Hogyan működnek egymással, hogyan építenek fel tartós értékeket, hogyan működnek velünk, hogyan működnek az ügyfeleikkel? És emellett a mindenevő megfigyelői attitűd mellett mindig volt bennem egy olyan kód is, hogy ha csinálunk valamit, annak legyen valami rajtam túlmutató, ha úgy tetszik társadalmi szinten is értékelhető eredménye.”

Mindig volt tehát egy ügy. A Tilosnál a közösségi rádiózás ügye volt a fontos, az Origónál az internet társadalomformáló ereje, a startupoknál meg azoknak az embereknek a történetei, akik át akarnak alakítani, ki akarnak mozdítani, jobbá akarnak tenni maguk körül valamit. A Day One portfóliójában a Turbine, a Qneiform, a Colossyan, a Recart, a Commsignia és még vagy egy tucat elég menő, jobbára technológiai startup van, sokan közülük kifejezetten fontos dolgot akarnak csinálni. Egymilliárd embert megvédeni az online csalásoktól. Hozzájárulni a rák elleni legjobb gyógymód feltalálásához. Önvezető autót csinálni.

Első körben 300 ezertől 1,5 millió euróig terjedő befektetést kaphatnak a Day One-tól, ahol most összesen kilencvenmillió eurónyi (36 milliárd forint) tőkét kezelnek három alapban. Beszélgetésünk bő egy órájában ezek a számok nem nagyon pattognak a levegőben. Nem azért, mert nem lennének fontosak, hanem mert, ahogy Gyuri mondja: „Amit most már tizenéve csinálok korai fázisú kockázati tőkésként, az a legkevésbé szól a pénzről a tőkebefektetések világában.”

A pénz vagy a hozam persze szerinte is fontos, hiszen az a munka minőségének fontos értékmérője, és az ő életében a szabadság záloga, de a befektetőlét sokkal inkább arról szól, hogy ötletek, csapatok, ambíciók mögé állnak be. „Hogy vállalkozói mentalitású emberek lehetőséghez jussanak.” Nemcsak Magyarországon, hanem az egész régióban, mert „nagyon nagy deficitje van a pozitív vállalkozói mentalitásnak, és mindannak, ami ezzel jár”.

Egy ilyen munka nyilván megadja az építő izgalmat, tízéves távon a profit reményét is, de a kockatőke definíciójából fakadóan a kudarcot, az ötlet és a pénz elbukását is. Ahogy sok minden mást, Gyuri ezt is a dramaturg szemüvegén át nézi, és azt mondja, minden egyes történet, legyen a tanulsága kudarc vagy siker, élmény vagy keserűség, beépül az emberi minőségébe, formálja személyiségét és tudását. „Ez egy nagy forgási sebességű információmennyiség, amivel viszonylag jól tudok dolgozni, én ebből tanulom a legtöbbet, nem a könyvekből.”

A negyvenötödik percben azt gondolom (mondom is neki), hogy aki ennyi új ötletet felkarol, és még pénzt is ad hozzá, optimista a világ dolgait illetően. Erre kiderül az ellenkezője. Természete eredendően pesszimista, inkább a disztópikus történetekben hisz, vagy legalábbis abban, hogy a dolgoknak sokszor nem tud jó kimenetük lenni, ezért dolgozik megkettőzött erővel valami pozitív létrehozásán.

Van egy nünükéje is (hívhatjuk személyes purpose­-nek is): évek óta dolgozik egy olyan, nemzetközileg is központi szerepet játszó intézet megalapításán, amelyik kizárólag a mindennapi, privát fotográfiával foglalkozik. A két éve általa létrehozott alapítvány nemzetközi konferenciákat szervez, nemzetközi pályázatot írt ki a privát fotográfiával foglalkozó projekteknek, és küszöbön áll egy budapesti kiállítótér megnyitása is.

„Az mozgat – mondja –, hogy a szemünk előtt süllyed el az elmúlt kétszáz év fotográfiai öröksége, miközben a privát fotókban napjainkban megjelenik a társadalomban egy teljesen új beszélt nyelv is.” Egyszerre szól tehát értékmegőrzésről és a 20–21. század kortárs megértéséről, arról, hogy legyen egy központi platform, ahol ezek a projektek találkozhatnak, és be lehet mutatni a műfaj ezer arcát. Ha mindez megvalósul, valahogy még kerekebb lesz az ő története is: a képek jelentősége (atyai örökség is) és dramaturg énje szépen összesimul.

Mi volt az első célt adó élményed?
Tizennyolc évesen belekeveredtem egy Gulliver Szabad­idős Társaság nevű programba. Tizenéves fiataloknak szerveztünk olvasótáborokat. Ez volt az első olyan közösség, ahol abszolúte megtaláltam a helyem. Akkor tapasztaltam először, hogy együtt lehet jó dolgot csinálni, és azóta mindig közösségben hozom létre, amit létrehozok. Természetes közegem ez az őrsvezetősdi.

Most mi visz előre?
Már csak egyetlen dolog mozgat, talán mert benne vagyok a korban, hogy legyen értelme annak, amit még csinálok. És ne csak magamnak. Legyen harmóniában a cél és az erőfeszítés, és érezzem, hogy ha nem csinálnám, hiányozna valami a világból.

Mit csinálnál, ha holnap el kellene adnod a céged?
Nem mindegy, hogy én adnám-e el, vagy elvennék tőlem. Utóbbiban ott a kényszer, és annak biztosan nem örülnék. Minden történetnek van egy íve, egy belső logikája, és ha nem tudnék ebben a logikában a nemcsak megértő, de befolyásoló szerepemnél is maradni, ha nem tudná magát kifutni ez a történet, azt veszteségként élném meg. Küzdenék ellene.