Két Michelin-csillagos helyet bezárni és szó szerint szétverni nem gyakori húzás még a gasztronómia sokat látott világában sem. A korábbi barokkosan túlzó belső tér helyére földszínek, skandináv tisztaság és végletekig kitalált részletek kerültek, a menü pedig szöges ellentéte a korábbiaknak. Mélyalkalmazkodás, összeomláskutatók és datolya: az Onyx új vacsoraélményéről itt és most először.
Semmit sem csinálnék másképp. Azért nem, mert amit mi csináltunk, az jó. Ahhoz, hogy valamit újraépítsünk, muszáj az alapokig lebontani – válaszolja Niszkács Anna, az Onyx ügyvezető-tulajdonosa, amikor arról kérdezem, megbánta-e az elhíresült vacsoraestet, aminek keretében a vendégekkel együtt, kalapáccsal a kézben, kiskosztümben és munkavédelmi sisakban kezdték el a kétcsillagos étterem szétbontását, nem kímélve falat, padlót, tapétát, üvegvitrineket és edényeket sem.
Az akció nem nyerte el mindenki tetszését (az enyémet sem), de ők azt mondják, és ezt a menüből is látni fogjuk, hogy elsősorban nem a múlttal szeretnek foglalkozni. Olyannyira így van ez, hogy öt éve forog róluk egy dokumentumfilm, amit idén ősszel mutatnak be, és annak is ez az akció lesz az első jelenete. „De ha nem lett volna film, akkor is így csináltuk volna.”
Mit keres az összeomláskutató a konyhában? A magyar gasztromegmondók hol hümmögve, hol mosolyogva fogadták a készülődést, ami a világjárvány tájékán bezárt, majd deklaráltan teljesen új formában visszatérő Onyx újranyitását övezte. Valóban, a felújítás sokáig elhúzódott, és kívülről nézve úgy tűnt, hogy érdekesen ködös koncepciókat gyártanak, de még mindig nem nyitnak ki. Érthető az értetlenség annak fényében, hogy a legtöbb étterem egyszerűen nem engedheti meg, hogy főzés és vendégek fogadása helyett beszélgessen, gondolkozzon és jövőkutasson. De milyen út vezetett idáig?
Mindig úgy gondoltam, hogy a fantázia nagyon fontos része az újságírásnak. Amikor az alanyaimmal beszéltem, elképzeltem, amit meséltek, belezoomoltam, és néha olyan részletekre akadtam, amik jó kérdésekhez, de még jobb sztorikhoz vezettek el. A Forbesnál az indulás óta fontos szempont, hogy átélhetően mondjunk el sztorikat. Ha a mi fantáziánk nem mozdul meg, a tiétek sem fog. Ami nekem munkaeszköz, […]
Mindig úgy gondoltam, hogy a fantázia nagyon fontos része az újságírásnak. Amikor az alanyaimmal beszéltem, elképzeltem, amit meséltek, belezoomoltam, és néha olyan részletekre akadtam, amik jó kérdésekhez, de még jobb sztorikhoz vezettek el. A Forbesnál az indulás óta fontos szempont, hogy átélhetően mondjunk el sztorikat. Ha a mi fantáziánk nem mozdul meg, a tiétek sem fog.
Ami nekem munkaeszköz, sok vállalkozónak az első lépés. Elképzelik, hogy. Sőt, ez a nulladik lépés. Bele sem gondolunk, de ahhoz, hogy valaki a semmiből valamit létrehozzon, bizony komoly képzelőerő kell. Herendi Gábor édesapjának rendelőjében sok ilyen ember megfordult, nem csoda, hogy a későbbi sikerfilmest elragadta a mozi világa. A képzelőerő fontos, de előbb-utóbb a valósággal is számolni kell.
A Vertigo Média alapítói is elképzeltek egy történetet maguknak, de amikor a valóság közbeszólt, volt bátorságuk – és intelligenciájuk – változtatni. (Ha valamit, hát ezt nagyon élvezem a munkánkban: hányszor, de hányszor láttam a Vertigo logóját a mozikban, most végre mögé nézünk, és micsoda sztorit találunk ott!) Jancsó Dávid is számot vet a valósággal, nem látja magát Oscar-díjasként. A brutalista vágója is sokat hozott otthonról, de G. Tóth Ilda portréjából kiderül, mi Jancsó és Jancsó között a különbség.
A lapzártában Vaszkó Iván is azt meséli, beszélgetésük közben maga elé képzelte Herendi gyerekkorát. Portréinterjújából és a Vertigo sztorijából kirajzolódik előttünk a mai magyar filmes piac – és annak valósága is: hogy a Futni mentem rekordja nem feltétlen garancia a további sikerekre, még kevésbé arra, hogy piaci alapon folytatása szülessen.
A Simon’s Burger alapítói is elképzelték, hogy lesz majd egyszer egy burgerezőjük Amerikában. Most leültek Kis Judittal, és itt is a Forbes-cikk: Manhattanben lesz hamburgerezőnk! Egyszerűen imádom. Nemcsak Amerika miatt igazi Forbes-sztori, hanem az íve és a valóban őrültségnek hangzó álom miatt is. Olyan üzlet ez, ami ha hosszabb távon esetleg mégsem jönne össze, már akkor is megérte. Az életünkre nem számolunk EBITDA-t.
A politikusok képzelőerejéről van bőven tapasztalatunk. Javier Milei elképzelt egy Argentínát, ami végre kilép egy száz éve lefele tartó spirálból. Interjújában sok a tanulságos mondat, még ha stílusa faragatlan is.
Fantázia nélkül sok alapfogalmunk nem létezne. Például olyan, politikailag erősen terhelt fogalmaink sem, mint a nemzet. A nemzet egy elképzelt közösség. Rajtunk áll, hogy mit látunk bele, elhisszük-e, hogy minden második tagja a vesztünkre tör. Áruló lenne a postás, a nővér vagy a szomszéd? Ők is ennek a közösségnek a részei – a fantáziának előbb-utóbb találkoznia kell a valósággal. Túl sokat foglalkozunk a másikkal, kezdjünk el foglalkozni egymással! Például úgy, hogy belenézünk, hogyan lesznek az elképzelt képekből valódi teljesítmények.
A covid évében alakult meg, két évvel ezelőtt megjelent Magyarországon, és rögtön berobbant a magyar befektetők egyik kedvencével. Észt cég, londoni központ, magyar ügyfélszolgálat, globális befektetési platform és sok friss tanulság a piacról – Andres Kittert, a Lightyear európai igazgatóját kérdeztük.
Erdélyből, kemény gyerekkort maga mögött hagyva a lehető legmesszebbre és legnyugatabbra vágyott. Román útlevéllel ez akkor Győr lehetett, ott valósította meg minden álmát: Bedő Emesének kétmilliárdos forgalma, tizenkét kamionja
és sztereotípiákat törő története van.
Ömlik a gigakamat a kisbefektetőkre, közben Trump épp felrúgja a fél évszázados világrendet. Móricz Dániel, a Hold Alapkezelő befektetési igazgatója arról is beszél, hogy mikor váltanak devizára a magyar megtakarítók, illetve változnak-e a profik befektetési módszerei a nagy zajban.
