Semmit sem csinálnék másképp. Azért nem, mert amit mi csináltunk, az jó. Ahhoz, hogy valamit újraépítsünk, muszáj az alapokig lebontani – válaszolja Niszkács Anna, az Onyx ügyvezető-tulajdonosa, amikor arról kérdezem, megbánta-e az elhíresült vacsoraestet, aminek keretében a vendégekkel együtt, kalapáccsal a kézben, kiskosztümben és munkavédelmi sisakban kezdték el a kétcsillagos étterem szétbontását, nem kímélve falat, padlót, tapétát, üvegvitrineket és edényeket sem.

Az akció nem nyerte el mindenki tetszését (az enyémet sem), de ők azt mondják, és ezt a menüből is látni fogjuk, hogy elsősorban nem a múlttal szeretnek foglalkozni. Olyannyira így van ez, hogy öt éve forog róluk egy ­dokumentumfilm, amit idén ősszel mutatnak be, és annak is ez az akció lesz az első jelenete. „De ha nem lett volna film, akkor is így csináltuk volna.”

Mit keres az összeomláskutató a konyhában?
A magyar gasztromegmondók hol hümmögve, hol mosolyogva fogadták a készülődést, ami a világjárvány tájékán bezárt, majd deklaráltan teljesen új formában visszatérő Onyx újranyitását övezte. Valóban, a felújítás sokáig elhúzódott, és kívülről nézve úgy tűnt, hogy érdekesen ködös koncepciókat gyártanak, de még mindig nem nyitnak ki. Érthető az értetlenség annak fényében, hogy a legtöbb étterem egyszerűen nem engedheti meg, hogy főzés és vendégek fogadása helyett beszélgessen, gondolkozzon és jövőkutasson. De milyen út vezetett idáig?