Édesapád is fogorvos volt, nem csak te.
Mamám pedig fogtechnikus. Papám vizsgázott fogász volt. A 60-as években kevés fogorvos volt, ezért az olyan fogtechnikusokkal – ő is az volt –, akiknek volt valamennyi munkaviszonyuk, gyorstalpalón végeztették el az egyetemi tananyagot. Nem kaptak „dr.”-t a nevük elé, de teljes jogosítványt a fogászati tevékenységre már igen. A fogorvoslás volt az egyetlen, amit a szocializmusban magánorvosként is űzni lehetett heti két napon.

Apu kedd és csütörtök délután rendelt, bátyámmal ki se tudtunk jönni a gyerekszobából, mert a nappali volt a váró, és abból nyílt a rendelő. A galérián volt a labor, így ha apu kihúzott egy fogat, fölszaladt, és legalább az ideiglenes pótlást máris megcsinálta. Fog nélkül senkit sem engedett haza. Ez aztán úgy elterjedt a színésztársadalomban, hogy valami elképesztő, Sinkovits Imre, Kállai Feri, Törőcsik Mari mind hozzá jártak. Ott itatódtam át az egésszel.

Voltak nagy találkozások?
Egy jelenet nagyon megmaradt. Márkus László a Madách Színháznak volt vezető színésze. Ádám Ottó volt az igazgató, épp Haumann Péter kapott főszerepet valamelyik darabban. Brillírozott benne, az egekbe repítette. Eléggé hasonló karakterek voltak a Márkussal, szóval onnantól Ádám Ottó inkább a Haumann-nak adott olyan szerepeket, amiket szegény Márkus szeretett volna. Aztán Márkus is jött apuhoz. A váróban ki voltak téve az újságok, a Pesti Műsor címlapján pont Haumann volt. Márkus meglátta, apró cafatokra tépkedte a címlapot, és szétszórta a nappaliban.

Azért a gyerekszobába is be tudott szivárogni a popkultúra?
Zenében bátyámat követtem, nagy Bergendy-fanok voltunk, Omegára is jártunk. Az első fontosabb nemzetközi koncertem Suzi Quatro volt a Kisstadionban. A szervezők képesek voltak betenni elé Máté Pétert – érted, heavy metalhoz. Már a második szám közepén tojással dobálták, szegény lerohant a színpadról.

Jól fog mutatni ez a jelenet a Máté Péter-filmedben, már ha végre elkészül. A Nemzeti Filmintézetnél (NFI) elkaszált hét pályázatod egyikéről beszélünk, régóta dédelgetett terved. Hogy áll a forgatókönyv?
Kábé nyolcvanöt százalékos állapotban. Egy-két átírás még ráfér, de már most elég jól össze van fűzve. Nem ilyen Mamma Mia!-szerűen fakadnak dalra a jelenetben, hanem az életéhez lennének hozzávarrva a slágerek. Tíz olyan bombaslágere van, amit ma is dúdolunk a rádióból.

Olyan lesz, mint az Elton John-film, a Rocketman?
Szégyen, de elkezdtem nézni, és nem fogott meg. Inkább mint a Freddy Mercury-film, a Bohém rapszódia. Máté Péter élete van olyan érdekes, hogy egyszerre tud belőle őszinte film lenni, meg állati jó korrajz is a 70-es, 80-as évekről. Egy izgalmas korszak meg nem értett zsenije, aki megismerve a szívbetegségét, mindent meg akart élni. Még az orvosok is széttárták a kezüket, hogy nem tudják, mennyi van neki hátra.

Annyi ilyen, filmért ordító téma maradt a magyar popkultúra elmúlt ötven–száz évéből. Elképesztő, miért nem lett belőlük semmi.
Máté Péterből életrajzi film ma már csak kosztümösen készülhet. Drága műfaj. Az utcai jelenetekhez korabeli autókat kellene összeszedni, és a ruhát, a frizurát, a sminket is úgy kellene megcsinálni hozzá.

És csavar is kell bele, árnyalni kell a főhőst, izgalmassá kell tenni a képi világot. Hogy ne csak tollbamondás legyen.
Azt gondolom, Máté Péterhez hozzá lehet nyúlni, ha nem is a szigorúan vett élettörténetében, de vannak szálak, amik megtörténhettek, de nem tudjuk biztosan. Ezeket nem kezelem olyan szigorúan. A Kincsem jó példa erre, sok benne a fikció, hogy működhessen. A játékfilm szórakoztatni akar, bátrabban nyúlhat témákhoz, mert lesz hozadéka. Fontos szempont, ezért is vagyunk szakértői a filmkészítésnek.

A Kincsem is úgy indult, hogy az NFI kutatást végzett. Negyven év fölött tudták, ki az a Kincsem, de alatta már teljes homály. Szóval az lett a feladat, hogy visszahozzuk a köztudatba, és azt csak olyan filmmel lehetett, amelyik bevonja a fiatalokat is. Sikerült is, bár sokan számonkérték, miért nem lett teljesen hiteles. Azért, mert Kincsem igaz története magában unalmas lenne. Minden versenyen elindult, és mindet meg is nyerte.

A Kincsemen jól látszott, hogy a magyar érzelműektől kezdve a romantika hívein és az állatkedvelőkön át a Fluor-fanokig mindenféle célcsoportnak szólt. Tudatosan így csinálsz filmeket? Ez a Herendi-faktor?
(Hezitál.) Igen, van benne tudatosság. Tíz nagyon kemény évet lehúztam a reklámszakmában, több mint ötszáz reklámfilmet készítettem. Át vagyok itatódva marketinggel. De arra figyelek, hogy a film jó ízléssel legyen összerakva, hogy ne lépjek túl határokat. A Kincsemnél szememre hányták a Mizuhoz hasonló kiszólásokat, a modern elemekkel vegyített korabeli táncot.

Volt pár olyan kitekintés a mába, amit a film kon­textusában már soknak éreztem, ezért kiszedtük. Mondok egyet: a montázsban, ahol stopperrel mérik Kincsem idejét, az utolsó futással eléri a kívánt szintidőt. Nagy Ervin tud moonwalkolni, ezért kitaláltuk, hogy ő így örüljön ennek a filmben. Ez már tök sok volt, de felvettük, jót röhögtünk, nem okoztunk vele kárt.

Első filmkocka, amit láttál?
Hú, 101 kiskutya, vagy ötször láttam moziban! Szerettem a 2D animációkat, a régi Disney-meséket. Ma már olyan technikai bravúrok vannak 3D-ben, hogy kicsit el is tántorított a műfajtól. Régen jól rajzoltam, de kezd kikopni, a kézírásom is romlik.

Pedig a fogorvosi pályához kell a kézügyesség.
Az tényleg megvolt. Apu nem biztos, hogy tudott róla, de belopóztam a rendelőbe, imádtam a fogorvosi fúróval farigcsálni.

Végül erre a pályára beszéltek rá, a filmesről pedig le. A biztos megélhetés jegyében? Jól éltetek?
Apu jól keresett. Fábri Zoltán családi jó barátunk volt. Gyerekkoromban kijártam a Zoli bácsi forgatásaira, A Pál utcai fiúkon is ott voltam. Aztán a Zoli bácsi azt mondta apámnak: „Ne engedd a gyereket, mert a cipője mellett fog járni!” Az ő korában csak néhány olyan kivételes, megbecsült, Kossuth-díjas rendező volt, köztük ő is, akik bármikor csinálhattak filmet, és szinte költségvetést sem kellett beadniuk, annyit költöttek, amennyit akartak, állták nekik a számlát. Közben viszont rengetegen vártak lehetőségekre, de nem jutottak szóhoz.

Apám féltett ettől. A főiskolán csak öt, a filmszakmában eltöltött év után jelentkezhettél rendezőszakra, vagy másoddiplomáért. A szüleim is megnyugodtak, hogy a fogorvosin diplomáztam, és én is jelentkezhettem vele a főiskolára. Win-win. Csak végül kiszórtak.

Egyszer próbálkoztál?
Igen. Kárpáti György felvételiztetett, ő is fogorvosit végzett, ügyeletes rendezője volt a WHO egészségügyi filmjeinek. A felvételi után odajött, hogy ő is fogorvos, és ha érdekel, elmondja, mi volt a baj. Fölhívott a lakásába, vittem az amatőr burleszkemet a fogorvosi egyetem mindennapjairól. Nagy sikere volt az egyetemen, pedig celluxszal ragasztottam össze a filmet, mert vágógépem se volt. Levetítettem Kárpátinak azzal, hogyha azt mondja, nincs tehetségem, nem jelentkezek többé. Végignevette, végül azt mondta: „Gábor, hidd el, ilyet mindenki tud csinálni!” Nem dőltem a kardomba, inkább megacélozott.

Aztán jött a rendszerváltás, vele pedig beáramlott a reklámszakma.
Iszonyú szerencsém volt. Aki szemtelenül merte állítani magáról, hogy ért a reklámhoz, benne is maradt. Szabadúszó voltam, forgatókönyveket, rádióreklámokat írtam. Mentem forgatásokra, bújtam a könyveket, autodidakta módon beletanultam. Ahogy lett merszem és lehetőségem, átmentem a reklámfilmbe. Bejött az országba a BBDO nevű amerikai reklámügynökség, jelentkeztem, felvettek, kreatívigazgató lettem.

Gondolom, az ügyfelek miatt itt tanultál meg céges nyelven. Ezért nem esik nehezedre filmesként, mondjuk, a Bárány családnál Master Good-szponzorációért kopogni a Futni mentemhez?
Nagyon szeretem őket, vagányak, izgalmas dolgokat lehet velük kitalálni. Családi vállalkozás lévén könnyen hoznak döntéseket, rajtuk megy át minden, nyitottak az újra. Megvan köztünk a bizalom, pontról pontra leírtam, hol jelenik meg a márka, a termék a filmben. A kész jelenetet már nem mutattam vissza nekik, szerettem volna, hogy nagy vásznon, közönséggel lássák a filmet, az egészen más élmény. Rendkívül szerették. Sajnos nem tudtak eljönni a díszbemutatóra, merthogy ők debreceniek, nyíregyháziak. Vidéki moziban látták a filmet, mesélték, hogy ott még sosem volt telt ház, először kellett pótszékeket vinni a terembe.

Minden márkával így dolgozol? Véded az autonómiádat?
Egyáltalán nem. Amikor reklámfilmet csinálok, csak akkor megyek a következő snittre, ha az ügyfél is beleegyezett. Nem esik nehezemre az alkalmazottművész-lét. A márkáknak egy célja van a reklámmal, eladni a terméküket, és én természetesen a minőségi, idézőjeles művészetet igyekszem belerakni.

Nem sokkal borzasztóbb a megrendelői hierarchia, mint a játékfilmes? Ott nem szorongat az időhiány, a pénzszűke, a kényszerdöntések?
A játékfilm az ilyen. Gyors döntések, haladni kell. A reklámfilm más, abban van pénz, bár azt kell mondjam, durván lejjebb mentek a büdzsék. Viszont messze nem kapkodós. Játékfilmnél napi négy perc hasznosat szoktunk felvenni, de tudok már nyolc–tízet is. Harminc másodperces reklámfilmnél van egy egész napunk forogni. Van, hogy kettő is, ha több a helyszín.

Egy darab játékfilmmel ma hány reklámfilmes munkától esel el?
A megélhetésem fele, hogy játékfilmet rendezek, a másik pedig, hogy a cégem reklámot gyárt. Kezdetben megsínylettem, a 2000-es években rengeteget forgattam, a Valami Amerika kivett a körforgásból. Azt gondoltam, nimbuszt hoz, és azzal könnyű lesz visszakerülni a reklámba, hogy sikerfilm rendezője vagyok. Ha külföldön megnézed, John Wootól (Ál/Arc) Alejandro González Iñárrituig (A visszatérő) a legkomolyabb reklámfilmeket bízzák menő rendezőkre, mert mögéjük lehet tenni a marketinget. Magyarországon ez sose ment, inkább úgy néztek rám, hogy engem már nem is érdekel a reklám, és hogy tuti kezelhetetlen lettem. Visszajött reklámügynökségektől, hogy biztos akkora lett a mellényem, hogy velem már nem lehet dolgozni. Ezek mind rontottak az üzleti pozíciómon.

Van ellentmondás az ívedben. Kiskorodban a legnagyobbakat láttad, mégis mint kívülálló kerültél a filmiparba, aztán onnan is nehezen fogadott vissza a reklámszakma. Sikerült végre belehelyezkedni a filmes énedbe?
Most már igen, az elején eléggé frusztrált, úgy éreztem, sehogyan sem fogad be a szakma. A 90-es években különváltak a játék- és reklámfilmes rendezők. Két kaszt volt átjárás nélkül, komoly irigységgel. A nyugati árszínvonal hamar betört a reklámba, gyorsan megtollasodtunk, komoly gázsikat kaptunk egynapos forgatásokért. A játékfilmesek a közelünkbe se értek. Kapitány Ivánnal voltunk ketten, akik átpofátlankodtunk a reklámból. Visszatetszést szült, hogy a Valami Amerika hatalmas siker lett.

A másik magyarázat, hogy a fogorvoslással erőteljesen karakterisztikus szakmám volt. Sok rendezőnek nincs filmes iskolája, és zömében humán területen végeztek, könyvtárszakon satöbbi. Szóval a fogorvosi múltam is azt építette, hogy kívülről jöttem. Mindig erről kérdeztek, a bulvár mindenhol megírta.

A mából visszatekintve megdöbbentő a Valami Amerika sikerében, hogy akkor nem volt közösségi média, hogy a negyvenes, ötvenes korosztályt sem tudta úgy berántani, mint most a Futni mentem, ráadásul a fele majdnem angolul volt magyar felirattal. Merőben más piaci környezetben vonzott több százezres tömegeket.
Próbálgattam fejtegetni, mi állt emögött. Volt valami frissessége a filmnek, amit a reklámszakmából hoztam át. Sűrűn lett vágva, zenés is volt, a zenés filmek pedig már nagyon hiányoztak az embereknek, lásd, ami most megy, és talán a friss arcokért is hálásak voltak. És persze vicces is volt. Tényleg, többször láttam közönséggel együtt.

A Valami Amerika után végre rendezőként tekintettél magadra?
Próbáltam. A fordulópont az volt, amikor 2008-ban a Filmszemle elnöke lettem. Pedig ott is volt botrányom. Mindig életműdíjakkal, laudációkkal, majd film­vetítéssel nyitották a szemlét. Én valami frissebbet, gyorsabbat akartam, nem újra valami öt óra hosszú ügyet. Azt mertem kitalálni, hogy végül ne Tarr Béla filmje, A londoni férfi nyissa a szemlét, mert nagyon hosszú volt (132 perc – a szerk.), hanem legyen valami rövidebb, tempósabb. Óriási balhé kerekedett. Tarr Béla nagyon, de nagyon megsértődött.

Milyen az ő haragja?
Durva! Azt hiszem, még a Népszabadságban is intézett magának interjút, amiben kaptam hideget-meleget. Azóta rendbe tettük a dolgot, de utólag is megkövetem Tarr Bélát. Végül is igaza volt, akárhogy nézzük a filmet, a cannes-i versenyprogramban szerepelt. Volt a Filmszemlének egyfajta patinája, amit le akartam porolni, de talán nem kellett volna ekkorát újítanom.

Voltak más balhéid is a 2000-es években, például a második filmedet, a Magyar vándort ért brutális kritikaáradat miatt. Ekkor találkoztál először éles kritikákkal, már nem csak a színfalak mögött.
A közönség imádta. Ki merem jelenteni, máig a legnagyobb fanklubja van, nagyobb, mint a Valami Amerikáé, fejből idéznek belőle. De annyira fájt, és annyira sárba tipró volt a kritikája, hogy utána el is menekültem kis időre a családdal Amerikába. Mai napig szeretem a filmet, különlegesnek tartom, még úgy is, hogy ennyi év távlatából látom a hibáit.

Mára azért elfogyott a talaj a kulturális újságírás alól, nem csak a politika miatt. Változtak a tartalmi trendek, és sajnos az újságírás iránti bizalom is romlott. Te is látod, hogy már a közösségi média formálja a közvéleményt, és te, a közönségfilmes profitálsz belőle?
Lehet. Én is érzem, és nekem is megváltozott a véleményem, messze nem vág már annyira húsba a kritika, mint régen. Felvérteződtem. De aki olyat mond, hogy nem olvas kritikát a filmjéről, az hazudik. Amíg a Futni mentem moziban futott, hatalmas szeretet övezte, a pozitív kommentek aránya 99 százalék volt. Most, hogy felkerült a Netflixre, előjöttek azok, akik finnyásak a műfajra, de azért befogott orral megnézték otthon. Olyan pocskondiázó cunami van a film ellen, hogy röhögök, az ilyen ma már tényleg nem zavar, de húsz éve még megfeküdte a gyomrom. A Magyar vándor írója (Harmat Gábor – a szerk.) konkrétan kórházba került, ő is annyira a szívére vette. Ő nem a filmes szakmából jött, csak értett ehhez a Monty Python-típusú humorhoz.

Viccelni bármivel lehet?
Úgy gondolom. Ennek ellenére se szeretem a gatyaletolós humort. Mondom ezt úgy, hogy a Valami Amerika 3-nál is kaptam hideget-meleget a meztelen tömegverekedésért. Az a humor, ami divat az olyan standuposoknál, mint Ricky Gervais vagy Louis C.K., nekem túl perverz. Öreg vagyok hozzá, és ebben konzervatív is, ilyen mértékben azért nem tudom elengedni magam, hogy ennyire ne legyenek tabuk.

Akkor honnan inspirálódsz?
Figyelj, abszolút nyitott vagyok, szeretnék naprakész lenni, csak megvan a magam véleménye. Én azt a humort szeretem, ami magából a szituációból fakad, amit az élet maga szül. Nálam erre alapoz egy jó vígjáték. Kezdetben eléggé kivettem a részem az írásból, a Valami Amerikát évekig írogattam. Aztán megismertem Divinyi Rékát, és humorban egy húron pendültünk. Imádom az agyát, olyan jól ír, annyira érzi a műfajt, hogy kicsit vissza is vonultam az írástól.

A vígjáték univerzális nyelv? Lehet vele keresnivalód külföldön, a tengerentúlon?
Európában a közönségfilm, pláne a vígjáték, nemzeti termék, minden ország legyártja a magáét. Nehezen tud belőle nemzetközi lenni, mert minden országnak más a humora. Csak az anyanyelvünkön szabad vígjátékot csinálni. Emiatt európai filmalaptól, külföldi koprodukciós partnertől forrást szerezni nehéz. Már körbejártam ezt a témát, mindent megpróbáltam, én is szívesen eveztem volna külföldi vizekre.

Naiv voltam. Csak művészfilmmel lehet áttörni a falat, azzal kell aratni valamelyik A kategóriás filmfesztiválon. Az amerikai ügynökök ott vadásszák az európai művészfilmeseket, hogy aztán új szemlélettel izgalmas amerikai közönségfilmeket készítsenek. Antal Nimród is így került ki a Kontroll után, én viszont hiába kopogtatnék magyar vígjátékkal. Amikor a Warner Brothersig jutottam a Valami Amerikával, azt mondták: nagyon jó film, a története is hollywoodi, de ilyenünk már van, csak Julia Robertsszel és Bruce Willisszel.

Te kopogtál be az RTL-hez is a Valami Amerika sorozat ötletével, két éve az RTL+-on futott. Arra lecsaptak. Megérte nekik? Streamingnézettséget sosem fognak közölni róla.
Nekem se mondják meg, szigorúan titkos. Az lehetett az elgondolás, hogy annyira erős márka a Valami Amerika, hogyha csak streamingen, az RTL+-on adják, sok új előfizetőt fog hozni. Csakhogy ez nem működött, az RTL nem volt lelkes, szerintem sokkal többet reméltek tőle. Nem biztos, hogy a sorozat hibája, meggyőződésem, hogy lesz utóélete, ha egyszer hajlandók majd lineáris tévében is adni.

Nem lehettek elégedetlenek a munkáddal, visszahívtak a Bróker Marcsi rendezői székébe.
Én is azt kaptam vissza, hogy szeretnek velem dolgozni. Gyorsan dolgozom, ebben mostanra rutinom is van, emellett sosem kérek lehetetlen dolgokat. Sajnos a konfliktust is kerülöm.

Sajnos?
Rendezőknél nem jó. Néha bele kell menni a végtermék érdekét szolgáló konfliktusokba.

Gondolom, a külső, politikai csatározások szívják az energiát, úgy pedig nehéz befelé koncentrálni.
Jól látod. Nyomasztott.

Mennyit vett le a válladról a Futni mentem sikere?
Nagyon sokat.

A félelem megeszi a lelket?
Félelem már nincs bennem. Voltak rossz időszakaim. A Kincsemmel, a Valami Amerika 3-mal, a Toxikomával olyan szériám volt, ami után úgy éreztem magam, hogy ide nekem az oroszlánt is. Aztán elmetszették.

Háttérbeszélgetésben ki is emelték: nem úgy szocializálódtál, hogy egyet kell értened a regnáló hatalommal, hogy pénzt kapj filmekre. Ez a status quo borult fel az utóbbi tizenöt évben. Van, akiben most az ellenséget látod a filmiparban vagy a közéletben? Akihez kevesebb bizalommal fordulsz?
Nem. Most már nagyon jól érzem magam a filmes társadalomban. Azzal együtt, hogy átpolitizálódott az egész, a legkevésbé ezt a közeget tudták megosztani. Az idei Filmszemle erre a tökéletes példa. Biztosan volt egyfajta politikai tüntetés jellege is, ezt nem kétlem, de úgy éreztem, ugyanazok az arcok voltak ott, mint régen. Csak már nem maradt fórum, ahol találkozni tudunk, szidni, akit csak akarunk.

A filmeknek is remek seregszemléje volt, megdöbbentő, mennyi készült belőlük, olyanok is, amikről eddig nem tudtunk. Biztos vagyok benne, hogy jövőre is visszatér a Filmszemle. Van a filmes társadalom, ami tényleg a szakma része, és van a lojális, idézőjeles mása, ami most szerephez jut, filmeket tud csinálni, de nem biztos, hogy a szakma krémjéből áll.

Amikor zsinórban hét pályázatodat dobja vissza az NFI, miért nem esik le útközben a tantusz?
Mert az elején még megmagyarázza magának az ember. A Toxikomát 2019-ben forgattuk, a covid miatt csak 2021-ben mutatták be, szóval az ott benyújtott pályázatom még biztosan túl korai volt! Aztán a Máté Péter-film sem volt biztosan eléggé magyar töltetű –és így tovább. Már ott tartottam, hogy visszamegyek fogorvosnak, de az óriási arcvesztés lett volna. Ekkor jött Ipacs Gergely alkotótársam a Valami Amerika sorozat ötletével, ami visszarántott a mélypontról.

Muhi András producer portrésorozatában, az Interpretációkban a korábbinál is mélyebb betekintést adtál, mit éltél meg a különböző támogatási rendszerek alatt, hogyan fogyott el körülötted (is) a levegő az NFI-korszakra, vagy ahogyan még előtte Andy Vajnával masszív szakmai konfliktusokba keveredtél a hárommilliárd forintból készülő Kincsemnél. Talán utóbbi volt a végső a kiemelten támogatott produkciók közül, ahol rajtad keresztül még valós rálátást kaphattunk, hogy mi zajlik a színfalak mögött. Mostanra az NFI rázárta az ablakot a szakmára, meg a nyilvánosságra is.
Az a baj, hogy ebben én sem tudok neked segíteni, hiszen csak a végterméket látjuk. Az egész kusza és átláthatatlan. Mondjuk, a Vajna ebben is normális volt. Amikor nekiszegezték, miért nem készülnek nagy történelmi filmek a magyarságtudat ráébresztésére, széttette a kezét, hogy mert nem ilyen forgatókönyvekkel kopognak nála. Ő tényleg abból főzött, amit a producerek hoztak, úgy, mint az amerikai stúdiórendszerben, amin felnevelkedett. Ahogy kiadták az ukázt, hogy most már nagy történelmi filmeket kell hozni, abban a pillanatban történelmi forgatókönyvekkel kezdtek el tolongani.

Fals igényre. Hiszen most a piac is bebizonyította, hogy nem ez a zsáner a magyar film sajátja. Hanem a romantikus vígjátékok, amik sokáig nem jöttek vászonra.
Nagy nézőszámot biztosan azzal lehet elérni. Én még csak nem is azt mondom, hogy ne legyenek történelmi filmek, minden országban készülnek ilyenek. De készüljön csak egy! Mert ezek drágák – mondjuk, kötve hiszem, hogy tényleg hétmilliárdba kerülne egy ilyen film, de fogadjuk el, hogy annyi volt, ennél mélyebben bele se akarok gondolni. Most viszont mennyi film készül ekkora pénzekből? Jött a Hadik, jön a Hunyadi-sorozat, meg még jön a nem tudom, micsoda, és az, hogy milyen minőségben, pedig megint más tészta, az is ugyanúgy probléma.

Melyik krízisedet élted meg nehezebben? Az utóbbi pár évedet vagy a Valami Amerika 2. utánit, a gazdasági válságtól a céged megrekedésén át az első házasságodból történő válásodig?
Utóbbi mindig megterheli az embert, pláne gyerekekkel, de mindenen túl lehet jutni. A film nekem az életem, azt pedig nehéz megélni, amikor gyakorlatilag kettétörik egy karrier. Szerencsére voltak az elmúlt években munkáim, de mellette nagyon rossz pillanataim is. Hogy egyszerűen hogyan létezhet egy ilyen ország? Tényleg azt éreztem, hogy sok jó dolgot tettem le az asztalra, erre kiderül, hogy még sincs erre igény tovább. Amit persze rossz szemszögből néztem, mert ez nem az igényről szólt, hiszen az volt. Hanem a lojalitás lett fontosabb, és a személyes izék. A Futni mentem rendkívül jót tesz a lelkemnek.

Pedig ez a film talán a legkevésbé a te gyermeked. Nem a te ötleted, nem vagy a producere. Mégis ez lett a legnagyobb sikerű rendezésed.
Úgy nem tudok filmet csinálni, hogy nem érzem gyerekemnek. Onnan, hogy elkezdtük Rékával fejleszteni a forgatókönyvet, egyre inkább azzá vált, még ha örökbe is fogadtam. Ami a vászonra került, azt már a magaménak gondolom, mindegy, hogy cseh remake. A Futni mentem erénye, hogy jókor jött, nemcsak mert régen volt a mozikban magyar vígjáték, hanem mert mentálisan nagyon rossz állapotban van az ország. Az emberek elégedetlenek, sok a pszichés teher, vágynak a kikapcsolódásra, és ez a film hozta el nekik. Ezért is nézték meg rengetegen kétszer-háromszor is, ilyen nézőszámot nem is lehet máshogy elérni, csak többször nézős filmekkel.

A független filmekhez képest jelentősebb, a műfajhoz képest szerényebb költségvetésből forgott a film. Nem vállaltál benne produceri rizikót, a Vertigo (cégportré a 30. oldalon) producerpárosa reszkírozta meg a projektet, te menet közben csatlakoztál. Más érzés ilyen szellemben dolgozni?
Jó időben találtak meg a producerek. Arra háklis vagyok, hogy minden darabja az életművemnek minőségi legyen, de most közrejátszott, hogy már borzasztóan hiányzott a játékfilm. Talán az igényeimből is leadtam. Értsd jól: nem mondom, hogy az elején nem éreztem furcsának, hogy most remake-et kell csinálni. Csak már tényleg úgy voltam, hogy nem gond, csak forgassunk. Szép lassan megszerettem az ötletet, bár először visszariadtam, amikor megnéztem a cseh eredetit. Nagyon gagyin és szegényesen volt megcsinálva.

De engem is magával ragadott a producerek lelkesedése, és nagyon jó fordulópont volt, hogy belementek, hogy hozzuk be a Rékát is a produkcióba, onnantól megolajozódott. Más lett a forgatókönyv, iszonyú jó színészeket nyertünk meg, és ettől belelkesedtem. El is felejtettem, hogy ez remake.

Jellemző a filmjeidre, hogy feltörekvő sztárok futnak be velük. Most épp Trill Beatrix kapott rivaldafényt.
Szeretek új színészeket fölfedezni, de az ismertebbek sincsenek ellenemre. Nagyon hiszek a castingban, a legjobbat akarom megtalálni a szerepre. Ez és a forgatókönyv hozza leginkább a film minőségét, abban a pillanatban, hogy sántít a casting, romlani fog.
Erre szoktam a legtöbb időt fordítani.

Castingon kemény vagy?
Nem, de minden színész megijed, hogy egyszer, legfeljebb kétszer játszatom el velük a szerepet, és utána elengedem őket. Vissza szoktak kérdezni, hogy valami baj van-e, pedig nem, csak hamar látom, jó-e valaki a szerepre. Úgy tűnik, vannak, akik gyűrik őket cas­tingon. Én nem szoktam megkínozni a színészeket.

Hatvannégy évesen lelassulni szoktak a filmesek, te viszont gyorsítasz. Jelenleg is új filmet rendezel, ismét a Vertigo Média gyártásában. A film neked egészséges drog?
Szoktam is mondani, hogy nekem ez a heroin.

Egyszer azt mondtad, nem is vágyod a sikert. Most azt hallom vissza a környezetedből, hogy durván sikeréhes vagy.
Mondtam valaha ilyet? Hajaj! Abszolút vágyom! Nálam, a közönségfilmeknél mindenképp a nézőszám a siker fokmérője.

A sikeréhség párosul-e közlési vággyal?
Igen, abszolúte. Hogy akarok-e komolyabb hangvételű filmet csinálni? Sokan mondják, mennyire felületes lett a Futni mentem. Én nem gondolom annak, szerintem van neki mondanivalója, kritikai éle.

A futás mint életérzés is szuper marketingüzenet.
Tudod, hány ismerősöm írta, hogy elkezdett futni? A Kincsemmel is ez volt, a lovi igazgatója mondta, hogy elképesztően megnőtt utána a forgalmuk.

Tud dobni az egón, ha visszahallja a művész, hogy közeget formál. Neked egy mozifilmed sem maradt százezer néző alatt. Innen lehet esni a legnagyobbat, nem?
Ilyen értelemben van bennem félsz, de nem akkora, hogy akadályozzon a munkában. A Valami Amerikánál és a Kincsemnél is azt gondoltam, hogy nem lehet überelni a sikert, erre mégis. Nem lett volna tragédia, ha a közönség nem annyira szereti a Futni mentemet, de biztosan rosszul élném meg, elvégre közönségfilmeken dolgozom. A szerzői filmet sem adtam fel, de fel kell készülnöm, hogy nem fogják annyian megnézni, hiszen annak a mondandója, a mélysége a lényeg.

Filmipari forrásom mondta: „A rendezésben az a nehéz, hogy egyszerre kell gazdasági konszern igazgatójának és lírai költőnek is lenni.”
Korábbi filmjeimben mindig a magam producere voltam. Azóta alakult ez így, hogy a Valami Amerikában mindenki kiszállt mellőlem, és kénytelen voltam magam producerelni, mert senki sem hitt a forgatókönyvben, én meg nagyon. Vajna volt az első, aki kimondta: szó sem lehet róla, hogy egyszerre legyek rendező és producer, mert a kettő összefeszül. A rendező minél többet költene a filmre, a producer meg ennek próbál ellene menni. És ebben igaza van, csak úgyse tudtam volna neki elmagyarázni, hogy én, amikor már filmet forgatok, mindig rendezőpárti vagyok, és elnyomom a produceri énemet. Olyankor a film a fontos.

Hogy állsz a pénzhez a díszletből kilépve?
Nem vagyok annyira pénzközpontú. Azért a 90-es, 2000-es években tényleg jól kerestem a reklámmal. Egy válás minden szempontból megtöri a lendületet, erre jött még a válság. Most már azért sűrűn nyúlok a tartalékokhoz. Az utazás az egyedüli létszükségletem, most már a legdrágább hobbi. Amíg tudok utazni, nyugodt vagyok, legutóbb Hawaiin voltam a feleségemmel, régóta bakancslistás volt, egymást érték a munkáim, úgy voltunk vele, megérdemeljük. A nyugdíjam elég alacsony lesz, világ­életemben diplomás alapbéren voltam bejelentve. Szóval remélem, kitartanak a tartalékok. Bár ki lehet öregedni a rendezésből, ezt még nem érzem magamon. Hajt a motiváció, két-három filmet még biztosan szeretnék.

Kérdés, lesz-e ebből diadalmenet. Hálás vagy, hogy egyáltalán újra menetelhetsz?
Azért annál többre vágyom. Tud ez jó menet lenni, a Futni mentemhez hasonló sikerekkel. Több zsánert is kipróbálnék, mert az nem fog használni, ha egymás után hasonló filmekben dolgozom. Például a Bróker Marcsi más volt, dramedynek titulálják, de annál komolyabb hangvételű családi dráma lett. Thuróczy Szabin kívül szinte nincs is benne ismert arc, autentikussá tudtuk tenni a vidéki miliőt, nekem is érdekes volt, pedig elkényeztetett belvárosi gyerek vagyok.

Úgy hallottam, szeretsz focizni.
Szerettem. Kétszer is elszakítottam a térdszalagom, most már nem játszhatok.

Elbűvölve követem a Puskás-terveket, vagy húsz éve nem sikerül filmre vinni a leghíresebb magyar életét. Már a Valton-tulaj cégének is van sorozatterve. Ha bejelentenének egy filmet, tuti tolonganának, hogy dolgozzanak benne. Elvállalnád a rendezést?
Ha felkérnének rá? Persze. Érdekelne, izgalmas téma, nehéz is jól megcsinálni. Minden a forgatókönyvön múlik. Vajna akarta nagyon a Puskás-filmet, Nimródot akarta rendezőnek. A sorozatverziót érzem most befutónak, mert a Szerencsejáték Zrt. is beállt mögéjük. Biztosan nem lesz olcsó, ez is kosztümös produkció. Persze, CGI-jal sok mindent meg lehet oldani, tele lehet vele rakni stadionokat virtuális emberekkel, de az is drága dolog.