Természettudományban dolgozó tudósoknak nem hangzik egy kicsit furcsán az, hogy jövőkutatás?

Valóban, mi a munkánk során már megtörtént dolgokat vizsgálunk. Madarakat, rovarokat számolunk, és aztán megpróbálunk rájönni, milyen törvényszerűségek szabályozzák a szaporodásukat vagy éppen létszámcsökkenésüket. De a jövőkutatás sem science fiction, hanem egy létező tudományos diszciplína, mint az ornitológia vagy az algebra. Az a lényege, hogy olyan távolságban gondolkozunk, ami már tényleg a hétköznapi tervezgetések határain túl van, évtizedekre előre.

Kik kutatják a jövőt, és mennyire biztosak a dolgukban?

Harminc szakértőt hívtunk össze a kutatásunkhoz, volt köztük atomfizikus, állatkertvezető, közgazdász, ökológus, orvos, szóval mondhatjuk, hogy ami a csövön kifért! (Nevet.) Hatvan jövőképet fogalmaztunk meg. Ezek nem azt mondják meg, hogy mi lesz, hanem lehetséges szcenáriókat vázolnak fel.  

Mi a kiindulási pont?

Amit már most is látunk, hogy csökken a biodiverzitás. A fecskék fele már most eltűnt, egyszerűen azért, mert nincs mit enniük, és így kevesebb utód születik. A mezei pacsirta és egy csomó, mezőgazdasági területekhez köthető madárfaj állományának mérete zuhan még, száz egyedből negyven eltűnt az utóbbi tíz–húsz évben. Ha ez így folytatódik, akkor majd ha kimegyünk a pusztába, csak a traktorok maradnak, más nem. Szigetként persze megmaradnak a nemzeti parkok, látványos bemutató helyekkel. 

Mi a sorsa egy ilyen tanulmánynak azután, hogy elkészül?  

Optimista elképzelésünk az, hogy ezek a jövőképek – vannak közöttük jók meg rosszak – olyan stratégiai irányokat mutassanak, amik mentén tenni lehet, hogy elkerüljük a rosszat, és megvalósítsuk a jó lehetőségeket. Szolgáljanak útmutatásul!

Az a terv, hogy az októberben megjelent kutatást továbbfejlesztjük, finomhangoljuk, aztán felkeressük a döntéshozókat, és megmutatjuk, hogy milyen lépések szükségesek ahhoz, hogy a 2050-re prognosztizált jelenségeket elkerüljük, vagy éppen megvalósítsuk.

Mennyiben térnek el akár pozitív, akár negatív irányban a kutatás eredményei a médiában egyébként is olvashatóktól?

A médiában nagyon helyesen és egyébként korrekt módon jelenik meg a probléma ábrázolása. Várható, hogy a következő évtizedben egymillió faj kipusztul. Mondhatja erre az állampolgár, hogy szomorú, de közben meg az életszínvonalunk rendesen emelkedik felfelé. Ez egy nagy ellentmondás, a társadalom széles köre nem tudja még magáévá tenni ezt a gondolkodásmódot, simán azért, mert még nem érzi a bőrén. Olyan ez, mint az Indiana Jones-filmekben a kötélhíd, attól, hogy elszakad egy-egy tartókötél, még át lehet menni a hídon – persze amíg az utolsó kötél el nem szakad. 

Tűnnek el a pacsirták, a rovarok, de nem baj, még megyünk, mintha mi sem történt volna. Aztán lesz az a pont, ahol egy olyan icipici szál szakad el, az utolsó kötél, amitől viszont mindannyian lezuhanunk. Jobban élünk, a szúnyogot is kiírtjuk, nehogy zavarjon, pusztul a biológiai sokféleség. De ez nem jó, mert sérülékennyé válik a rendszer. A sok kicsi változás fog nagyhoz vezetni, katasztrófához, amire nem vagyunk felkészülve. 

Volt már erre példa Magyarországon? 

Volt! Például a Balatonban, amiről mostanában olyan büszkén hirdetik, hogy milyen kristálytiszta a vize. Tavaly augusztusban Keszthelynél hatalmas algásodás indult meg. Teljesen váratlan volt, és senki sem tudja, mi okozta, elképzelhető, hogy pont ott szakadt el a kis függőhidacska egyik fontos szála.

Milyen gazdasági hatásokkal járhat egy ilyen probléma? 

A 70-es években az algásodás akkora gond volt, hogy a balatoni turizmus szinte teljesen megszűnt, senki sem akart abban a pocsolya állagban fürdeni. Ez a Kis-Balaton rekonstrukciójával, csatornázással és egyéb okok miatt szűnt meg, és épp ezért volt nagyon váratlan a Keszthelyi-öbölben történt hirtelen algásodás, semmi sem indokolta. Jelzésnek mindenesetre elég erős volt. 

A Balaton egy élő tó, ha beleavatkozunk a stabilan tartott vízszinttel, a parti nádasok kiirtásával, akkor egy mesterséges tavunk lesz. Na, annak viszont rettenetesen nagy. Már egy kerti tó is bealgásodik, iszapolódik, heti és havi rutin munkák is vannak, a Balatonnal ezt kicsit nehéz lesz megcsinálni.  Mondok egy másik példát egy nem várt eseményre. Olaszországban az elmúlt években a klímaváltozás miatt robbanásszerűen el tudott szaporodni egy baktérium, és egymillió olajfát kellett miatta kivágni. 

Nem tudjuk, mennyi tartókötelünk van, ez a világ egy roppant bonyolult, komplex rendszer, megismerése lehetetlen küldetés. Az orvostudomány, pedig rengeteg pénz és több ezer évnyi tapasztalat van benne, nem tudja elkerülni a semmiből felbukkanó járványokat. Lásd a mostani koronavírust!

Milyen kilátásai vannak a magyar mezőgazdaságnak? 

A mezőgazdasági termelést több dolog befolyásolja, például a földhasználat. A földhasználat viszont befolyásolja az élővilágot. Aztán ez az egész a saját farkába harap, mert az élővilág befolyásolja a mezőgazdasági termelést, például a gyümölcsösöknél, hiszen a gyümölcsfák nagy részét rovarok porozzák be. Aztán ott a klímaváltozás. Nehéz megmondani, hogy Magyarországon mi lesz, de az biztos, hogy az extrémitások száma megnő. 

Például az éves csapadék mennyiségében nem biztos, hogy lesz változás, viszont abban igen, hogy ami eddig szép egyenletes eloszlású volt az év folyamán, az most egyben zuhog le. Lesz egy baromi hosszú száraz periódus, aztán leszakad az ég. Már ma is az van, hogy szinte minden nap megdől egy időjárási rekord. 

De a technológia is fejlődik, ezzel csak lehet kompenzálni.

A mezőgazdaság logikája az, hogy az adott földrajzi, éghajlati viszonyok mellett a létező legnagyobb hatékonyságot tudják elérni a termelésben. Ha megváltozik a környezet, akkor persze lehet még itt-ott változtatni és pénzt ölni bele, de elkerülhetetlenek lesznek a gondok. 

Mondok egy példát: a szárazság ellen ki lehet építeni öntözőrendszert, de ha majd egy csomagban lezúdul az éves csapadékmennyiség, el fogja mosni a földeket és a termést. A másik, ami talán jobb, az az adaptáció, a jobban alkalmazkodó növényeket és állatokat, illetve gazdálkodási formákat használó mezőgazdasági termelés. Nem kell neki annyi víz, nagyobb talajmegtartó képesség, satöbbi. 

Mi okozza most a legnagyobb gondot?

A legnagyobb és egyben legkezelhetőbb a földhasználati változás. Sokkal kevesebb kemikália kellene. Én értem, hogy akkor profitábilis egy gazdaság, ha nagyméretű, specializált, intenzíven használja a műtrágyákat és kártevőírtő szereket, de ez a gazdálkodási rendszer nem tesz jót a környezetnek, hiszen rengeteg mérget juttat a földbe, és ennek a regulációja fontos lenne. A mezőgazdaság az egyik legnagyobb környezetátalakító. Ráadásul a mára elterjedt táplálkozási szokások károsak mennyiségben és minőségben is. Kevesebb hús, több zöldség és magok: ez nemcsak a környezeten csökkentené a nyomást, hanem egészségesebbek is lennénk. 

De közben meg nő a Föld népessége! 

Van ez a narratíva, hogy tízmilliárdan leszünk, és ezt az embermennyiséget már nem tudjuk ellátni, de ez nem feltétlenül igaz! Nyilván a világháborúk és a hidegháború, az éhezéstől való félelem kialakították a nagy mennyiségű élelmiszer előállításának társadalmi igényét. Mostanra megváltozott a korábbi helyzet, már többen egészségtelenek a rossz táplálkozás miatt, mint amennyien éheznek. Ráadásul a megtermelt élelmiszer harmada végzi a kukában! A fejlődő országokban ennek technikai okai vannak, nem tudják megoldani a tárolást, mi meg a kész ételt dobjuk ki. Volna tehát mit enni.

Tényleg akkora gond ez? Nem mi vagyunk Dél-Amerika, ahol esőerdőket irtanak ki a marhák miatt… 

Ez a kis országok szokásos hozzáállása. Hagyjatok békén, hát nem én csinálom a főproblémát, hanem a nagyok. De ez csak részben igaz, hiszen a kis országok, ha mind együtt lépnének fel, az már komoly tényező lenne. De nekünk az a fontos, hogy mi itt egészségesebben éljünk Magyarországon. Azaz a mi döntéshozóink felelőssége, hogy földhasználatunk olyan legyen, hogy az élővilág maradványai megmaradjanak, és ne vagdossuk tovább a köteleket a függőhídon.

És ha minden borul, mi a legrosszabb forgatókönyv?

Az, hogy a nemzeti parkokon kívül nem nagyon marad biodiverzitás. A táj olyanná változik, mint amilyen Nyugat-Európában már most is. Minden mesterséges, műtrágyázott, beszántott, felszántott, kemikáliákkal kezelt területté vált. Nekünk a legelő még a gulya meg a Hortobágy. Nyugaton a gyepet is szántják, műtrágyázzák, minden tele van tehénnel, birkával. Intenzív használat mellett nem sok marad a természetes élővilágból.

Mit fog érezni ebből az átlagmagyar? 

Hogy csönd van. Tíz évvel ezelőtt egy angol madarászt vittem kocsival  a Kis-Balatonra Budapestről. Amikor  odaértünk és kiszálltunk, nézte az autó elejét, menet közben azért bőven csaptunk el rovarokat, és szétkenődtek a kocsin. Mondta, hogy ja, hát ezért van még nálatok ennyi madár, mert még van mit enniük. Ez tíz éve volt.

Lehet, hogy van, aki azt mondja, hogy ez tök jó, mert nem kell annyit autót mosni, de ez megint csak a kötél nyiszatolása. Végül is ha elszakad az összes kötél, lezuhanunk, és a szakadék alján sem kell kocsit mosni. Örüljünk ha szekér lesz még…

Mennyire várható, hogy ezeket a javaslatokat és szcenáriókat kormányzati szinten is komolyan veszik? Az ország leggazdagabb emberei mind a mezőgazdaságból csináltak nagy vagyont, és egy asztalnál ülnek a döntéshozókkal.

Ez egy nagyon kacifántos dolog, mert amiről beszélünk, a környezeti vészhelyzet, csak olyan lépésekkel oldható meg, amik a mostani működési formák átalakítását jelentik, ez pedig negatívan érinti a jelenlegi fő haszonélvezőket, azaz az ipari, banki, mezőgazdasági stb. vezetőket. De a kormányzatokat is. Vegyük például a repülést, amin nincs áfa, pedig jelentős környezeti hatása van. Alapvető élelmiszerekért fizetünk forgalmi adót, a repülésért meg nem? Furcsa értékrend! 

De melyik kormány fogja azt mondani, hogy megadóztatja a repjegyet, és ezzel packázzon a szavazóbázisának londoni hétvégéivel? A leggazdagabbak beülnek a magángépbe, magánhelikopterbe, ahonnan nem látszanak a problémák. A médiának köszönhetően azért van figyelem, az emberek érzik, hogy gáz van. És az elmúlt napokban már megjelent a „zöldítés” a kormányfői beszédekben is. 

Egyéni szinten mi az, amit érdemes meglépni?  

Sok mindent, ami nem kényelmes, de egészséges. Egyre nagyobb területűek a városok, egyre több az autó, összevissza repkedünk a háromezres repjegyekkel. A váltás a táplálkozásban nehéz lépés, de jó az egészségnek, viszont lecserélni a ciprusi nyaralást egy belföldire már nehezebb lesz. 

Az autókérdés kezelése már kormányzati döntést kíván, Finnországban volt egy tanulmány, hogy a városban csupán az autók négy százaléka elég lenne a szükséges utazások zökkenőmentes lebonyolítására. Az autók élettartamuk nagyrészében egyébként is csak állnak, vagy egy ember utazik bennük. 

A koronavírus megjelenése és az ellene hozott intézkedések sokasága mutatja, hogy vész esetén drasztikus korlátozó intézkedéseket lehet hozni, például lényegében leállt a nemzetközi vagy a belföldi utazás. A társadalom méltósággal el is fogadja ezt, az egyének vigyáznak magukra és egymásra, és közben a természet feléled a nyomás alól, visszatértek a delfinek a velencei lagúnákba, rohanás helyett béke és nyugalom a városokban, megszűnő légszennyezés, és még sorolhatnám. E változások jó része alapvetően hozzájárul jó egészségünkhöz és közérzetünkhöz. Mi lenne, ha hosszú távon is megtartanánk, ami úgyis jó nekünk?