Az utolsó napig, múlt vasárnapig miséztél, amíg be nem jött a tiltás. Sőt ezt az interjút is bevállaltad volna személyes találkozással. Nem félsz?
Természetesen van bennem félelem és féltés is. Szóval egészen normális vagyok. Szeretek élni, és mások sorsa sem hagy hidegen. Átálltunk az online miseközvetítésekre a szokásos helyről, a megszokott időben, mert tudom, hogy amikor rengeteg minden változik, jóleshetnek az állandóság, maradandóság jelei.
Mit mondtál a templomban az embereknek, hogyan őrizzék meg ilyen nehéz időkben a higgadtságukat? Ilyenkor a pap vagy a mentálhigiénés szakember szól hozzájuk?
A mentálhigiénés szemléletű pap beszél. Mindannyian megtalálhatjuk azokat az önstabilizációs tevékenységeket, amelyek segítenek rövid távú egyensúlyunk létrehozásában, és alkalmasabbá tesznek, hogy ne a beszűkült tudati, érzelmi állapotaink uralkodjanak el rajtunk. Az alapvető szempont így szólhat: úgy tegyünk magunkért, hogy ne ártsunk másoknak, sőt akár javára is legyünk egymásnak.
Van, aki szigorú napirendet tart, más olyasmivel kezd el foglalkozni, amire eddig nem volt ideje. Kereshetünk biztos pontokat, amelyeket a vírus, a járvány sem tud elvenni tőlünk. Például, ha szeretek valakit, vagy hálás vagyok valakinek, az elvehetetlen tőlem.
Érdemes lesz nem a tagadás, a realitások elhanyagolása révén növelni a biztonságérzetünket, belecsúszva a szándékos vakság világába.
És hozhat-e a helyzet hosszú távon pozitív változást?
Minden korszaknak és kultúrának megvan az egyoldalúsága, aránytalansága, ami nem tesz jót nekünk. Márpedig az ember nem akkor változik és változtat, amikor itt az ideje, hanem amikor valamilyen külső kényszer miatt kénytelen, vagy mert valamiféle belső szenvedés ráveszi erre.
Természetesen itt nem a szenvedést akarom idealizálni. Talán mondhatjuk, hogy most mindenki szenved. Van, aki rettenetesen, mások kevésbé. A szenvedést érdemes arra használni, hogy utána valami jobb legyen. Mindenképpen lesz újraindulás, egyszer csak elkezd majd talpra állni a világ. Mi fogjuk eldönteni, hogy milyen alapon szervezzük újra magunkat egyénileg, csoportosan, intézményesen.
Van-e tanulható titok, vagy ez született tehetség, hogy emberek képesek újraindítani az életüket, újraalkotni a dolgokat?
Az egyik közkeletű tévedésünk, kulturális hiedelmünk, téveszménk, hogy vannak nagy emberek és kicsik. A realitás pedig, éppen a járvány idején sokkal világosabban látszik: mindannyian kicsik vagyunk. Ámde a kicsi ember is tud nagy dolgokat tenni. Abból pedig, ha sok kicsi ember következetesen megtesz néhány egyszerű jó dolgot, hatalmas változások származhatnak. Annak a látszólag kicsinek, amit mi megtehetünk, nagy jelentősége van.
Ezek után milyen lesz szerinted az újraindítás?
Egy auschwitzi túlélőt arról kérdezett a riporter, hogy mi lehetett a közös azokban, akik hazajöttek. A haláltábort megjárt férfi a következőt válaszolta: „Egy közös vonásunk biztos van. Valakik, valamikor segítettek nekünk. Anélkül már nem élnénk.” Ez ránk is igaz. Ha elég egészséges a lelkünk, a megpróbáltatások idején lesz néhány nagyon világos pillanatunk, erős, pozitív élményünk. Ezek alapján lesz érdemes önmagunkat és a csoportjaink működését újraszervezni. Nem elfeledve, hogy miként aggódtunk az apánkért, a nagymamáért, hogy mennyire jólesett, ha segítettek nekünk, vagy hogy legalább utólag milyen hálásak vagyunk az egészségügyi dolgozóknak vagy a bolti eladóknak.
Nem naivitás azt gondolni, hogy mindenki ilyen jó marad, ha vége lesz a vészhelyzetnek?
Nyilván nem marad, de az élet fejlődése mindig hullámzásban zajlik. Hosszabb távon nincs egyenes fejlődés, de most 7,5 milliárd embernek lesz közös kulturális, történelmi tapasztalata. Ahogy az idősebbek például a háborúról vagy 1956-ról is őriznek emlékeket, és a gazdasági világválságról is sokunknak van tapasztalata. Már van legalább egy kritikus kisebbség, akiket ez a mostani gazdasági válság nem fog annyira durván érinteni, mert nem adósodtak el úgy, mint 2008 előtt. Ezt nevezzük tapasztalati tanulásnak. Azok lesznek bölcsebbek, akik a tapasztalataik lényegét meg is értik, és azok alapján hoznak stratégiai döntéseket, és azok alapján cselekednek majd.
Áttértél online misézésre. Mit gondolsz a technológia és a vallásgyakorlás viszonyáról?
Egy keleti mondás szerint a sivatagban a legnagyobb kincs a víz, így a legnagyobb értéke a kulacsnak van. A technológia lehet fontos, de a lényeg az élő víz.
Aztán, ha minden a helyére billen, te is mindent úgy fogsz csinálni, mint azelőtt?
Egy édesanya az első baba születése után azt mondta: „Olyan ez, mint amikor a harctéren fölrobban egy kézigránát, és amikor elül a füst, semmi sincs már ott, ahol előtte volt.” Most is hasonló történik, vagyis a változás rendszerszintű lesz. Egy idő után már elsősorban nem a vírussal lesz dolgunk, akkor sem, ha még tart a járvány, hanem magunkkal. Mert az igazság, a tudás önmagában nem hoz változást. A változást az ember hozhatja létre azáltal, hogy van bátorsága az igazsággal szembenézni, akármi is az. Azon leszek, hogy egy év múlva, a szó legjobb értelmében már ne legyek ugyanaz az ember, akivel most beszélsz.
Fotó: Orbital Strangers
