Vettünk egy vetítővásznat és rendes fekete öltönyt a fiúknak

Ellenállhatatlanul mulatságos – írta a korabeli kritika Ernst Lubitsch 1916-ban készült némafilmjéről, ami az I. világháborúban elveszett, és csak 1994-ben került elő. A Ráday utcai aprócska színház előterében, afféle bemelegítésnek, folyamatosan vetítik a nézőknek a fekete-fehér alkotást az előadás előtt, a vége nélkül, az utolsó tekercs ugyanis nincs meg. „Biztos, hogy ezt akarjuk?” – súgja az ember önkéntelenül a társa fülébe a burleszket nézve, merthogy az minden ma már, csak nem mulatságos. 

Valljuk be, nem feltétlenül a mai színházi ízléshez passzoló már az alapsztori sem, legalábbis nem szokásos egy alapvetően nem kommerszet előadó társulatnál. Mit tehet egy férfi, ha szereti a feleségét, de házsártos anyósa elszívja előle a levegőt? Halottnak tetteti magát, majd álruhás komornyikként elszegődik a saját házába rendbe tenni a dolgokat. Aztán a szlovén Diego de Brea rendezésében a nagyjából egyórás darab váratlanul intenzív élményt nyújt. A három szereplő, Spilák Lajos, Nagypál Gábor és Lovas Dániel humoros, aprólékos gesztusaikkal, mozdulataikkal teszik ma is élvezhetővé az egykori szatírát. 

Spilák Lajos, Nagypál Gábor és Lovas Dániel – az anyós, az amorózó és a primadonna (Fotó: Vass László)

„Kívülről pont olyan könnyűnek néz ki mindez, mint a labdát dobáló artista, csakhogy neki is hat évébe telt, hogy négy labdáról ötig eljusson, és nekünk is elég szokatlan, nehéz volt a próbafolyamat – mondja a darabban az amorózó férjet játszó Nagypál Gábor. – Maga a burleszk műfaj iszonyú pontos forgatókönyvet igényel, minden mozdulatnak, gesztusnak meg kell, hogy legyen a pontos oka, indoka. Minden jelenetnek van forgatókönyve, volt, hogy hangzó szövegekkel próbáltunk. Néha vissza kellett nyúlni a nyelvhez, kipróbálni, aztán gyorsan elfelejteni.”