Február közepén Krisztalina Georgieva, a Nemzetközi Valutaalap vezetője szomorúan jelezte, hogy a januárihoz képest csökkentenie kellett a szervezetnek az idei globális GDP-növekedésére vonatkozó becslését. A változás 0,1 százalékpont, ennél kisebb nem is lehetne, a 3,3 százalékból lett 3,2, az indoklásban a Kína egy részét megbénító koronavírus-járvány szerepelt. Három héttel később, március 5-én még szomorúbban közölte, hogy a globális növekedés várhatóan alatta marad a tavalyi 2,9 százaléknak. Újabb 17 nap alatt aztán a prognózis a következőre módosult: durva globális recesszió lesz idén, olyan, de inkább még rosszabb, mint 2008–09-ben. És néhány nap alatt már nyolcvan ország jelezte, hogy segítséget kér az IMF-től.

Ilyen gyors összeomlásra még sosem volt példa. A vírus áttelepült Európába, rohamosan kezdett terjedni Olaszországban, majd lassan az egész kontinensen. A termelési láncokban gyorsan zavar keletkezett, sorra álltak le a gyárak, a kontinens nagy része karanténba vonult, miután az ázsiai tapasztalatok megerősítették, hogy a cseppfertőzéssel gyorsan terjedő vírus ellenszere az, ha az emberek nem találkoznak egymással. Mindez kevesebb, mint egy hónap alatt. 

Ebben a helyzetben az őszinte tőzsdei elemzők azt mondják, itt most teljesen felesleges bármit is előre jelezni. Térjünk erre komolyabban vissza akkor, ha nagyjából bizonyossá válik a járvány lefutása. Addig ők is az új megbetegedések görbéit vizslatják, keresve a felfutó szakasz kifulladására utaló jeleket. Az árfolyamok ugyanis sokkal hamarabb érik majd el a mélypontjukat, mint ahogy a járvány eltűnése bizonyossá válik. A makroelemzők a rendkívüli helyzetre tekintettel felfüggesztik a hagyományos alappálya-prognózisok készítését. Átállnak arra, hogy legalább két forgatókönyv alapján számolnak várakozásokat, az egyik a gyorsan lefutó járvány, a másik az elhúzódó. 

Egy régi mondat

A gond az, hogy a legkedvezőbb forgatókönyvről, arról, hogy kevés fertőzöttel és gyorsan meg lehet állítani a koronavírus terjedését, kiderült, hogy nem reális. Az országoknak, ha nem akarják megkockáztatni, hogy egészségügyi ellátórendszerük az egyszerre rázúduló rengeteg beteg miatt összeomoljon, arra kell törekedniük, hogy időben elhúzzák a járvány lefolyását. Ez viszont ellentétben áll a gazdasági célokkal, azzal, hogy minél rövidebb legyen a gyárakban a leállás, minél kevesebb vállalkozás dőljön be a nehéz időszakban.

Március közepére lett egyértelmű, hogy igazából nem maradt választás: a fő cél az emberéletek védelme, minden eszközzel el kell kerülni, hogy mások odáig jussanak, mint Lombardia, ahol már arról kellett dönteniük az orvosoknak, hogy kinek jusson lélegeztetőgép, hogy kinek adják meg az esélyt az életben maradásra. Ezért a hónap második felében szinte mindenki a lehető legnagyobb mértékben próbálta felfuttatni az emberek tesztelését, illetve bővíteni az egészségügy eszköz- és humán ellátottságát. Másrészt, felismerve, hogy a leállás akár hosszú hónapokig tarthat, a kormányok és jegybankok soha nem látott pénzesővel próbálják életben tartani a gazdaságot.

A jegybankok a kamatcsökkentés mellett természetesen nagyon gyorsan bevetették a likviditásbővítés és az eszközvásárlás fegyverét is. A Fed másfél százalékponttal nullára vágta az irányadó rátát, eszközvásárlási programjának pedig nincs felső korlátja, bármennyi állampapírt és jelzáloglevelet megvehet. Az Európai Központi Bank a negatív kiindulópont miatt a kamaton már nemigen tud vágni, de a likviditásnövelésbe és eszközvásárlásba beszálltak. Először csak lájtosan, majd a kedvezőtlen piaci reakció nyomán keményebben, belengetve Mario Draghi ex-EKB-elnök 2012-es legendás mondatát arról, hogy „kerül amibe kerül”. 

Állami gazdaságélénkítő csomagokban sincs hiány, ezek most sokkal gyorsabban érkeztek, mint 2009-ben. Most senki, még a németek se fáznak attól, hogy elszáll a hiány. Világszerte szórják a pénzt nemcsak a vállalatok megsegítésére, de a munkanélkülieknek is egyre több helyen terveznek készpénzt adni néhány hónapig. Az unió felfüggesztette a deficitszabályok megsértésének szankcionálását, úgy tűnik, tényleg bármi áron át akarják lendíteni a leállófélben levő gazdaságokat a krízisen.

A magyar válságkezelés

A magyar válságkezelés előtt még felüdülésként következzen fél bekezdésnyi kellemes nosztalgiázás. A tavalyi év végét is úgy megtolta a magyar gazdaság, hogy az előző évi 4,9 százalékkal megegyező növekedést produkált 2019-ben is. Ezzel csak azért nem lett Európa-bajnok, mert Málta is tagja az uniónak. Az idei évnek úgy futott neki az ország, hogy a növekedés 3,5 százalékig lassulhat, de még ezzel is meglehet az EU-s dobogó környéke. Innen indulva különösen döbbenetes, hogy március végén több elemzőcég sem zárja ki, hogy ötszázalékos szakadás lehet a vége – és ez még nem a legrosszabb forgatókönyv.

Az biztos, hogy márciusra lényegében leállt a turizmus, közel nullára csökkent a nemzetközi menetrend szerinti személyforgalom mind a földön, mind a levegőben. A háztartásokban napi szinten használt, illetve fogyasztott dolgokon túl a kereskedelem is bezuhant, a szórakoztatóipar megszűnt működni, sorra álltak le a nagy autógyárak és a kisebb szolgáltatóegységek. A kormány és a jegybank több mentőintézkedést is bejelentett, de ezeket a piaci szakértők többsége kevesellte.

Negyedéves összefoglalóinkban az elmúlt években többször visszatérő elem volt, hogy a piac nagy része értetlenül áll a jegybank extrém laza, a forintot folyamatosan gyengítő monetáris politikája előtt. A kritikusok most joggal mondhatják, hogy nem volt jó ötlet sem a jegybank, sem a kormány részéről konjunktúra idején mesterségesen túlpörgetni a gazdaságot, inkább prociklikusan tartalékolni kellett volna. Így most, a hirtelen beütött külső sokk okozta krachban sokkal kevesebb eszköz maradt az élénkítésre. 

De lapzártánkig még ezeket sem használta agresszívan sem az MNB, sem a kormányzat. Lett törlesztési moratórium, közteherfizetések felfüggesztése, korlátlan fedezett hitel a bankoknak, de például a régióban szinte mindenhol bevezetett másodpiaci állampapír-vásárlásról nálunk nincs szó, és a munkájukat elvesztők megsegítésével kapcsolatos intézkedések is gyérek, összességében jóval kisebb a magyar mentőcsomag annál, mint amit nemzetközi összevetésben láthatunk. A jegybank ettől függetlenül is elég nehéz helyzetbe kormányozta magát azzal, hogy egyszerre kellene lazítania, hogy mérsékelje a recessziót, meg szigorítania, hogy meggátolja a forint további gyengülését. Igaz, az árfolyam eddig egyáltalán nem izgatta, nem tudni, hol van az a határ, ahol már veszélyesnek tartja a forint gyengülését.

Az biztos, hogy az MNB még március 19-én is kiemelkedően optimista volt a válság mélységét illetően. Aznap zárták le a 24-én megjelent inflációs jelentés szerkesztését, és ebben még két–három százalékos idei növekedést vártak. (A jegybank is áttért arra, hogy a hatalmas bizonytalanság miatt sávot ad meg becsléseinél.) A jelentés megjelenésének napján mindenesetre a piac már durva recesszióra számított. A GKI Gazdaságkutató „A” forgatókönyve például, amely szerint a második fél évben már stabilizálódik a magyar gazdaság, éves szinten háromszázalékos visszaeséssel számol, a pesszimista „B” verzió viszont nagyon durva, hétszázalékos zuhanással – ennél a második negyedév húszszázalékos zuhanását nem követi kilábalás, csak az omlás lefékeződése hatszázalékosra. Diagramunkon az átlag öt százalék szerepel, ugyanilyen mély recessziót vár a Morgan Stanley is. 

Az, hogy ez bekövetkezik-e, a járvány megfékezésén és a mentőintézkedések hatásosságán múlik. Most vizsgázik először komolyabban az Orbán-kormány gazdaságpolitikája és válságkezelési képessége, ahogy a Matolcsy-féle unortodox monetáris politika is.