Az a rész hozzánk tartozik, ez meg itt a szomszédé, aztán jön megint a miénk – mutat a volán mögül Sziebler Péterné az út mentén elterülő földekre. Egy jó százméteres szakasz után egy másik százmétereshez nem nyúlhatnak, mert az nem az övék, aztán újból jön a gazdaság földje, aztán megint másé. Nincs kerítés, csak GPS-által meghúzott határvonalak, digitális mementói a rendszerváltás utáni földosztáskor létrejött mezőgazdasági mozaiknak, amiben nincs két egyforma méretű terület.

Pusztaszabolcson járunk, negyven perc autózásra Budapesttől, a Pusztaszabolcsi Agrár Zrt. tejüzeme felé zötyögünk annak elnökével, Sziebler Péternével (de bárkivel találkoztam, mindenki Margitkának hívja). A vállalat békeidőben egyike az ország kisebb, száz százalékban magyar tulajdonban lévő tejüzemeinek, naponta tízezer liternél is több friss tejet dolgoznak fel, amit a saját teheneik adnak. A tej normális esetben többféle verzióban – vagy a saját márkás poharakban és flakonokban, vagy a Sole-Mizo termékekben – kerül a fogyasztókhoz. 

De nem most. Az iskolák bezárásával a cég egyik fő bevételi forrása, az iskolatejprogram is szünetel. „A kereskedelmi egységekbe kiszállított termékeink körülbelül negyven százalékkal csökkentek. Sok kis üzlet bezárt, azt csak remélni tudjuk, hogy nem végleg, a piacok bezártak, illetve amelyek nem, azok forgalma is alaposan csökkent, hiszen az ő vevőik alapvetően az idősebb korosztály” – írja már e-mailben Szieblerné, aki maga is önkéntes karanténba vonult. Ahol lehet szabadságolnak, munkaidőt csökkentenek és készülnek a válság utáni időkre.

0,7 hektár

A vállalat története az 50-es évekig nyúlik vissza, kellően eklektikus hangulatot kölcsönözve a gazdaságnak. Van itt minden, például kihasználatlan mezőgazdasági épület, amit bérbe adtak egy autószerelőnek, aki hálából telepakolta kibelezett járgányokkal az út szélét, aztán egy jobb sorsra érdemes Zichy-kúria, ami az önkormányzaté, beékelve a gazdaság irodaépülete és a tejüzemhez vezető út közé. A szocializmus alatt kollégiumot csináltak belőle, amíg a kollégisták rá nem jöttek, hogy nem akarnak innen bejárni, ezért most üres. Kontrasztnak viszont van modern tejüzem, géppark, teherautóflotta, és vannak automatizált rendszerek. „Itt mindig van mit csinálni!” – jegyzi meg kuncogva Szieblerné. 

Ő a nyolcvanas években került le férjével Pusztaszabolcsra a téeszhez, először könyvelőnek. „A téeszes időkben viszonylag keveset törődtek az állagmegóvással, megmondták, mit vetsz, mit kell venni, és mekkora bért adsz. A fő feladat akkoriban még a növénytermesztés volt, 2300 hektáron” – mondja anélkül, hogy a nosztalgiának bármi jele is felbukkanna az arcán. A tervgazdaságban több volt az ideológia, mint a racionalitás. 

Ma ennek a területnek alig az ötödén tudnak gazdálkodni, főként bérelt földeken, a Zrt. tulajdonában mindössze 32 hektár föld van. Azok közül, akik az újraosztásnál területet kaptak, már sokan meghaltak, az örökösök pedig több esetben inkább eladták a részüket. Ennek egyik furcsa maradéka, hogy művelnek 0,7 hektáros parcellát is. Szieblerné azután lett elnök-igazgató, hogy az előző nyugdíjba ment, és szerették volna, ha belső ember kerül a cég élére. Ekkor már főkönyvelőként mindent tudott a cég pénzügyeiről, egyébként pedig az a mottója, hogy céget vezetni pont olyan, mint családot fenntartani, csak kicsit többen vannak.

A vállalat 2001-ben alakult át zártkörű részvénytársasággá. „El kellett dönteni, hogy nyílt vagy a zárt utat választjuk. Elég nagy kockázatot jelent a vagyonkoncentrálás, egy zrt.-ben ezt nehezebb megcsinálni. Akkorák nem vagyunk, hogy tőzsdére menjünk, így biztonságosabb.” 2007-ben egy külső szereplő egy nagyobb manőver keretében megpróbálta az éppen felszabaduló részvények egy jelentős részét megvenni. A környékbeli gazdaságok egy része bele is ment a felvásárlásba, ők viszont nem. „Mi egy másik érdekszemléletben hiszünk. Itt több generáció dolgozik, a mi feladatunk, hogy biztosítsuk nekik a kenyeret.” A felszabaduló részvényeket a Zrt. tagjai vették meg. (Ez egyébként nem egyedi eset, az Alföldi Tejnél is a munkavállalók zártak össze, és vásárolták fel a részvényeket.) 

2001-ben 457 tulajdonos volt a Pusztaszabolcsi Agrár Zrt.-ben, ebből mára 84 tulajdonos maradt, de a döntéseket a tizenkét fős keménymag hozza, az ő kezükben van a részvények 75 százaléka. „Vannak örökösök, akiket fellelni se tudunk, van egy-két részvényük. Időnként  megtalálják a hagyatékokban a papírokat, és akkor bejelentkeznek.” Nem ritka, hogy több családi generáció dolgozik a gazdaságban (a Pusztaszabolcsi Agrár Zrt. a második legnagyobb foglalkoztató Pusztaszabolcson), Szieblerné fia is itt dolgozik, ő a cég jogásza. A vállalat tavaly kicsit több mint egymilliárdos árbevételt ért el, óvatosan, de tudatosan lépkednek előre. 

Szántás? Még mit nem!

A tudatos lépések egyike volt egy itthon még annyira el nem terjedt növénytermesztési módszer bevezetése. Mivel a gazdaság maga termeli meg a tehenek elé kerülő takarmányt, nem mindegy, mennyire van kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Azért, hogy az elvetett magok kiszámíthatóan növekedhessenek, az emberiség már évezredek óta műveli a talajt. A termőföldnek több szintje van, mindegyik eltérő élővilággal és tápanyag-szolgáltató képességgel. Minél mélyebbre megyünk, annál tápanyagdúsabb a talaj, és szántáskor az eke ebbe a mély rétegbe hatol le, majd fordítja ki a felszínre, így az elvetett magok tápanyagdúsabb talajon gyorsabban növekednek. 

Legalábbis ez volt a mottó néhány évvel ezelőttig, amíg az ökológusok rá nem mutattak, hogy a rendszeres szántás miatt a talaj már nem tudja regenerálni magát. Bár a műtrágya ideig-óráig elegendőnek bizonyult, ma már a használatából adódó előnyök mellett hosszú távú kockázatait is mérlegelni kell. Pusztaszabolcson teljesen felhagytak nemcsak a műtrágyázással, de a szántással is. „Mi Franciaországban láttunk ilyet először, és úgy döntöttünk, hogy kísérleti jelleggel kipróbáljuk” – mondja Szieblerné. Nem egyből álltak át erre a rendszerre, először csak egy kisebb parcellán hagyták abba a szántást, és kezdték el trágyakomposzttal, illetve egy speciális mikrobákat tartalmazó szerrel kezelni a talajt, és fokozni a talajéletet. 

A módszer bejött, nőtt nemcsak a talajélet, de a talaj vízmegtartó képessége is. „Augusztusban, az aszályos időszak után már látszik, hogy a mi tábláink még élnek és virulnak, mert van még víz a talajban, azoknál a gazdáknál, akik szántanak, már félig el van száradva a termés.” 

Mivel a takarmányt kipipáltuk, jöhet a tehenek szemrevételezése. Autóba pattanunk, és irány a tehenészet. Autóba azért kell ülni, mert majd egy kilométer távolságra vannak az irodától a tehenek istállói és a tejüzem, egyébként maga a telep is három különböző helyrajzi számra van bejegyezve, a GPS-is csak lemondóan sóhajt, amikor valaki részletesebben szeretne eligazodni a területen.

„Holstein-frízeket tartunk, ezek ridegtartást kedvelő állatok, a hideget jobban bírják, mint a meleget” – mondja Margit, miközben a tehenek felé sétálunk.  A Velencei-tó felől fújó csípős februári szél barátságtalanul taszít rajtunk néha egy embereset, biztossá téve, hogy az én felmenőim között nincsen semmilyen holstein-fríz, aki ezt élvezte volna.

Első ránézésre meglepődöm, hogy elvétve lézeng csak pár, puffadtnak tűnő tehén az egyik karámban. „Ők mindenórás tehenek, bármikor megszülethetnek –a borjaik” – hessegeti el puffasztott tehén teóriámat Szieblerné fia, Sziebler Balázs, aki a tehénnézőre csatlakozott hozzánk. Hamar előkerül azért a többi jószág, a teljes állomány hétszáz tehénlelket számlál, hatalmas, magas istállókban állnak egymás mellett, sokan vannak, de nincs tömörülés, békésen porszívózzák magukba az eléjük kiszórt takarmányt, már túl vannak a délelőtti fejésen.

Harminc éve zárt rendszer

Ezek már a fejlett fejős tehenek, ahhoz, hogy ebbe az istállóba kerüljenek, el kell telnie két évnek. „Ide harminc éve idegen tehén nem tette be a lábát, így el tudjuk kerülni a betegségeket.” Persze nem szeplőtlen fogantatás növeli a létszámot, a nászéjszaka gumikesztyűvel és örökítőanyagot tartalmazó tartállyal van spékelve.

Ellés után a kis borjakat egyesével elkülönítik, és saját borjúketrecet kapnak. Itt töltik életük első hatvan napját, erőre kapnak, utána mehetnek egy idézőjeles óvodába, ahol már nincsenek elválasztva egymástól, de itt is csak néhány hónapig lehetnek, mert gyorsan nőnek, egy bizonyos méret fölött már át kell terelni őket egy másik, nagyobb istállóba. „Nagyon egyszerű oka van, a nagyobb borjak simán elnyomják a kisebbeket, ez alatt azt kell érteni, hogy nem engedik oda az élelemhez” – magyarázza a tehenészeti köznevelési rendszer alapjait az elnökasszony, miközben lehajol ellenőrizni, hogy van-e a takarmányban répa, mert „azt szeretik a legjobban”. 

A tejgazdaság haszonélvezőiből annak fenntartóivá az első ellést követően válnak, ekkor indul meg a tejük. A gazdaság ma már félig automatizálva van, a teheneket egy úgynevezett karusszelen fejik. Ez egy lassan forgó, a körhinta logikája mentén kialakított szerkezet. A tehenek egyesével lépnek fel a lassan beforgó platformra, ott fertőtlenítik a tőgyüket, rácsatlakoztatják a fejőkelyhet, és onnantól emberi kéz nem érintkezik a tejjel. 

A tartós tejjel nem versenyeznek

A tejüzemben ember legyen a talpán, aki elsőre eligazodik. A labirintusra emlékeztető kialakítás annak köszönhető, hogy nem egyszerre építették ki, hanem folyamatosan bővítenek. Az eleje még EU-s forrásból épült, aztán kinőtt itt egy raktár, ott egy hűtőház, munkába állt a csomagológép és a sajtcsepegtető is. A tejüzem mindenes főnöke, Bacsa Zoltán nemrég tért vissza Franciaországból egy sajttanfolyamról. „A túró-tejföl megy a legjobban” – mondja, és azzal a lendülettel a kezembe nyom egy marék friss túrót, amit épp akkor csomagolnak. Más eljárással készül, mint az átlagos, nem is darabos, inkább krémes. Az üzem fejlesztésével a repertoár is bővült, különböző érlelt sajtokat is készítenek, és állandóan kísérleteznek új termékekkel. Van karamellás ital, joghurtból natúr és gyümölcsös is kerül a poharakba.

„Logisztikailag sokkal könnyebben kivitelezhető raklapszámra megrendelni azt a tejet, ami aztán két hónapig eláll, mint a miénket, aminek nyolc nap a szavatossági ideje” – tárja szét a kezét Margit, amikor szóba kerülnek a megrendelések. A vállalat Facebook-oldalán sokszor kérdezik a vevők, hogy mikor lesz kapható a közelükben is a pusztaszabolcsi tej, de ez igazából a boltosokon múlik, nem rajtuk. 

„A cég tehenészetében megtermelt nyerstejnek körülbelül felét vásároljuk meg a termelői csoporton keresztül – mondta a Forbesnak a Sole-Mizo Zrt. tejfelvásárlási és kereskedelmi vezetője, Gődér Zsolt. – A pusztaszabolcsiaktól származó tej tartósan jó minőségű, és az elmúlt évek során semmilyen jelentős probléma nem merült fel a nyerstej minőségével és mennyiségével kapcsolatban sem. Megállapodásainkat mindig betartották, vállalásaikat teljesítették, így tartós bizalmi alapú partnerkapcsolat alakult ki az Agrár Zrt. és a Sole-Mizo Zrt. között.”

A nyers tej felvásárlási árát jellemző vadnyugati árhullámvasút féket kapott. „Az MTT (Magyar Tejterméktanács) segítségével sikerült versenyképes árat kialkudnunk, talán már nem lesz arra példa, mint ami nem egyszer előfordult, hogy az év első felében száz forint volt a tej felvásárlási ára, a másik felében csak 65” – mondja Szieblerné.