Ha rajtuk múlik, nincs sertéspestisjárvány

Mindig élt egy kép a fejemben, milyen a Gazda mellékletbe cikket írni: bakancsot húzok, (végre) Budapest határán túlra kocsikázok, beleharapok a friss levegőbe, miközben átgázolok a süppedős, tél után még kopasz termőföldeken, és ha állatok nincsenek is, legalább egy traktor sárvédőjét meg tudom lapogatni. Aztán amikor egy február közepi késő délután letüdőzöm a szmogot Zugló-külsőn egy repedezett aszfaltú kis utcában, és csengetésre emelem a kezem a kétszintes irodaház bejárata előtt, kissé átverve érzem magam.

Belépve sem változik sokat a helyzet: malacok helyett számítógépek, a komódon meghúzódó postazöld csekkautomatákon felhúzom a szemöldököm, majd leülök egy zsebkendőnyi belső udvarra néző tárgyalóba. A szemben ülő, haját lófarokba kötő Árokszállási Erik sem gazdaként kezdte, életének jelentős részében IT-s sorozatvállalkozó volt. Habár a fentiekből nem sok minden utal erre, de ebben a szűkös irodában dolgozóktól függ tízmilliók biztonságos élelmiszerellátása Európában és Ázsiában, és az ENSZ is náluk kopogtat, ha sertéspestisről vagy madárinfluenzáról van szó.